Zöldben érkezik, üzeni, de amikor feltűnik, mégsem a pisztáciaszínű ruha szúr szemet, hanem az Anitából sugárzó magabiztosság. Elnézést kér a késésért, de nem szabadkozik. Éppen orvostól jön, magyarázza, szűrővizsgálaton járt, az ő szakmájában elengedhetetlen, hogy az ember odafigyeljen az egészségére, mert egyetlen rossz lelet derékba törheti a karrierjét. Anita tizenhét éve dolgozik pilótaként, és attól a pillanattól kezdve, hogy először emelkedett el a földtől, a felhők felett érzi magát igazán elemében.

Madártávlatból

– A pandémia idején előfordult, hogy fél évig nem repültem, már ki vagyok éhezve – nevet. Elárulja, a turistaszezonban hamar betelik a naptárja, az elkövetkező tizenhat nap alatt összesen tizenhat utat tesz majd meg, ami ötvennyolc repüléssel töltött órát jelent. A pilóták munkabeosztása számunkra – civilek számára, ahogyan Anita mondja – kaotikusnak tűnhet, de ő szereti a változatosságot, ezért az sem bánja, ha éppen egy éjszaka vagy valamelyik ünnepnapon induló járat esik rá. Nyaranta Budapest a bázisa, innen száll fel a Boeing 737-es típusú repülőgéppel, és ide tér vissza. A szezonon kívül a cseh cég, amelyiknek dolgozik, más légitársaságoknak adja bérbe a repülőgépeket, egyúttal a legénységet, ilyenkor pedig Anita világot lát.

– Hónapokat töltöttem így Kanadában, onnan az Egyesült Államokba, a Karib-térségbe utaztam. Milyen szerencsés vagyok, hogy úgy járhatom be a világot, hogy közben azt csinálom, amit szeretek!

Nem csak az előtte feltáruló kontinensek, az eltérő éghajlatok és az országonként változó protokoll is színt visz Anita munkájába. – Indiában például számolnunk kell a monszunnal – mutat rá arra, ami számára nyilvánvaló, nekem laikusként viszont eszembe sem jutott.

A pilótalét szakadatlan tanulással jár, hiszen lépést kell tartani a technológiai fejlődéssel, és a már elsajátított ismeretek szinten tartása sem árt. 

– A repülés hihetetlenül biztonságos, statisztikailag kevés az esély arra, hogy vészhelyzet álljon elő, de ha mégis, azt meg kell tudnunk oldani. Azért gyakoroljuk ezeket a szituációkat, hogy ha bekövetkeznek, ne azon kelljen gondolkodnunk, vajon mit olvastunk tíz évvel ezelőtt az adott helyzetben szükséges teendőkről, mert mire eszünkbe jut, kész a baj.

Az általános tréningek mellett a most még elsőtisztként repülő Anita a kapitányi vizsgájára is készül. – Az elsőtisztnek és a kapitánynak ugyanaz a képesítése, de ha sürgősen kell cselekedni, utóbbi dönt, ő a főnök – magyarázza a különbséget.  

Egyenesen felfelé

– Azért is szeretek a munkámról beszélni, mert remélem, arra inspirálhatok másokat, hogy ne féljenek beteljesíteni az álmukat. Mindegy, valakinek mi a vágya, ha úgy érzi, ki tud benne teljesedni, higgyen magában, és tegyen meg érte mindent. 

Anitára érdemes hallgatni, ezt az életútja is bizonyítja. Édesapja mezőgazdasági pilótaként dolgozott, sokszor vitte magával kislányát a helikopterrel megtett utakra. Ezek a közös élmények alapozták meg aztán Anita karrierjét, de számára csak a gimnáziumi évek alatt vált világossá, hogy nőként is lehet belőle pilóta.

– A női pilóták aránya világszinten nagyon alacsony, mindössze öt százalék, és a 2000-es évek elején, amikor én kezdtem a szakmát, sokkal rosszabb volt a helyzet – mondja. Az arány Anita első munkahelyén is visszaköszönt, a csapatban ő volt az egyetlen nő, vagy ahogyan ő fogalmaz, a fiatal lány a középkorú férfiak között. Annak ellenére, hogy a kollégái szívesen atyáskodtak felette, úgy érezte, nőként nagyobb elvárásoknak kell eleget tennie.

– Ma már senki sem tesz különbséget szakmailag a női és férfi kollégák között, a világ sokkal nyitottabbá és elfogadóbbá vált, de az utasok azért még mindig rám szoktak csodálkozni.

Az együttműködés Anita szakmájának egyik alappilére. Emberéletek múlnak azon, hogy az irányítóközponttól a pilótákig mindenki összedolgozzon abban az összetett gépezetben, amely a több száz tonnás repülőket a magasba emeli.

– Ez olyan szakma, amit csak szerelemből lehet csinálni – mutat rá Anita. – A repülés szeretete és a munkával járó életmód összehoz bennünket, főleg azokat, akik gyakran dolgoznak együtt. Ismerjük egymás magánéletét, sokat viccelődünk, néha recepteket cserélünk; amikor kiküldetésben vagyunk, távol a szeretteinktől, közösen fedezzük fel a helyi látnivalókat.

Tízezer méterrel a föld felett

A repülés mind a munka, mind a magánélet szempontjából szerelmet hozott Sasvári Anita életébe. A párja is pilóta – ő Európa-szerte szállít árut egy másik légitársaságnál –, egy szakmai rendezvényen találkoztak. Más-más munkabeosztáshoz alkalmazkodnak, de az egymástól gyakran több ezer kilométer távolságra töltött idő nem áll közéjük.

– Sokszor találkozunk külföldön – meséli Anita. – Vagy ő jön oda, ahol én dolgozom, vagy én látogatom meg őt. Randiztak már Prágában, Madridban, Milánóban. Előnyükre fordították azt, ami mások közé talán éket verne, összekovácsolja őket a munkájuk szeretete és az ebből fakadó, egymás iránti megértés is.

– Egy civil nehezebben fogadná el, hogy sokszor hajnalban kelek vagy éjszaka érek haza. Számunkra ez természetes, tudjuk, hogy ez így megy, és segítünk a másiknak. Ha nehéz kikelnem az ágyból, a párom hoz egy csésze kávét, ha ő siet, én vasalom ki az ingét, tudjuk, mit kell a másik táskájába pakolni, mit akar magával vinni. Összedolgozunk, ezért több időnk marad egymásra, de elsősorban nem azért működik jól a kapcsolatunk, mert mindketten pilóták vagyunk, emberileg is jól összeillünk.

Anitáék, amikor csak tehetik, utaznak. Szabadidejükben is szívesen ülnek repülőre, persze szigorúan utasokként. Igaz, nehezen állják meg, hogy szakmai szemmel figyeljék a járatot vezető pilóta manővereit.

– Engem feltölt a munkám – válaszolja Anita, amikor arról kérdezem, hogyan kapcsolódik ki egy-egy húzós időszak után. – Akkor is boldogan ülök a pilótafülkében, ha fáradt vagyok. Éjszakánként nehéz ébren maradni, de ennek a napszaknak is megvan a maga szépsége. Ilyenkor minden nagyon nyugodt: alig tűnik fel gép körülöttünk a levegőben, néma a rádió, odakint sötét van, látni felettünk a csillagokat, alattunk a kivilágított nagyvárosokat.

Fotó. Bielik István