Körülnéztem a váróban, de egy lelket sem láttam. Ennyire kevés betegük lenne?

Ellenkezőleg, alig tudjuk ellátni a hozzánk fordulókat, jelenleg is több százan várnak időpontra a szakambulanciánkon. Csak úgy intézzük, hogy ne kelljen várakozniuk. A pandémia alaposan kikezdte a családok lelki egészségét, a Covid előtti időszakhoz képest negyven százalékkal (!) emelkedett a szorongásos és depressziós zavarokkal küzdő gyerekek száma. Különösen a serdülők körében szaporodtak meg az „önsértő” és szuicid esetek. „Önsértő” alatt azt értjük, ha valaki önmagának okoz könnyebb vagy komolyabb sérülést, így vezeti le az elviselhetetlenné váló feszültséget, a szuicid pedig az öngyilkossági kísérletre utaló orvosi szakkifejezés. Mindennapossá vált, hogy a mentő megáll a kórház előtt, míg ez korábban nem így volt. Hogy a serdülők miért élik meg nehezebben ezt az időszakot? Egyrészt kritikus életszakaszban vannak, másrészt már elég nagyok ahhoz, hogy tudatosodjanak bennük a feszültségek. A súlyos eseteket természetesen azonnal ellátjuk, egyébként csak beutalóval lehet hozzánk bekerülni. A Vadaskert a legnagyobb gyermekpszichiátriai kórház, Északnyugat-Magyarország nagy részét lefedjük.

Pszichiáterek és pszichológusok egyaránt dolgoznak itt, de talán nem mindenkinek világos, mi a különbség a kettő között.

A pszichiáter orvosi egyetemet végez, és utána szakirányú, például gyermek-, illetve ifjúságpszichiáter-szakvizsgát tesz, tehát alapvetően orvos, így joga van gyógyszert felírni. A pszichológus pedig eredetileg bölcsész végzettségű, ugyanakkor, ha az egészségügyben, pl. kórházban dolgozik, neki is el kell végeznie a szakképzést, és utána szakvizsgáznia kell klinikai pszichológiából. Én például klinikai szakpszichológus vagyok, és 2000 óta dolgozom itt. Eleinte egyetemi hallgatóként segítettem a betegek ellátását, majd állásba kerültem a Vadaskertben, és azóta az orvosi egyetemen doktori fokozatot szereztem.

Megkérdezhetem, miből írta a PhD-dolgozatát?

A Tourette-szindrómából, amit az átlagember tikkelésnek ismer. Önkéntelen mozdulatok, szemrángás, akaratlan szóismétlés, ugatás, sikítás és egyéb tünetek jellemzik. Ez a szűkebben vett szakterületem, de fordulnak hozzám ADHD-s, azaz figyelemzavaros és hiperaktív, valamint autizmus spektrumzavarban szenvedő gyerekek szülei is. Ezek nem betegségek, hanem állapotok. Fejlődési zavarok, amelyekkel meg lehet tanulni együtt élni, csak be kell tartani bizonyos szabályokat gyereknek, szülőnek egyaránt. A szabályok elsajátításában segítünk mi, szakemberek. De fejleszthetők a gyerek különböző készségei is, mint például az autisták esetében a szociális készség vagy a rugalmasság.

Ezek szerint a terápiáin egész családok ülnek?

Igen, a viselkedésterápia eszköztárát a szülőknek is fontos megismerniük, ezért minden esetben bevonjuk őket a folyamatba. A zavarok akár már két-három éves korban kiütközhetnek, de az iskolakezdésnél biztosan, hiszen az elvárások terén óriási a szakadék az óvodához képest.

Az a gyerek jár jól, akinek a problémáját hamar észreveszik, és a szülővel együtt megtanulják kezelni, mert akkor nem rakódik rá újabb probléma. Gondolok itt a sok bántásból, kirekesztettségből adódó önbizalomvesztésre és szorongásra. Ezek a fejlődési zavarok legtöbbször együtt fordulnak elő. Tapasztalataim szerint a tikkelő gyerekek nyolcvan százalékánál jelentkezik valamilyen más probléma is, például figyelemzavar, hiperaktivitás vagy enyhe autisztikus tünet. Sokszor ugyanoda vezethetők vissza: mindegyik a nem megfelelő viselkedés gátlásának zavara.

A hiperaktív gyerek sem azért nem tud megülni a fenekén, mert nem akar, hanem mert legyőzhetetlen késztetést érez a mozgolódásra. A terápiák célja, hogy az érintettek a késztetést már a legelején felismerjék, és igyekezzenek ellenőrzésük alá vonni. Nyilván ezt egy gyerektől nem lehet elvárni, hiszen még fejlődésben van az agya, és nem áll rendelkezésére megfelelő „fékrendszer”, ezért a szüleinek muszáj társterapeuta szerepkörben közreműködniük. Olyan nincs, hogy valaki itt hagyja nálunk a gyerekét, hogy javítsuk meg. Ennek mindig közös munkának kell lennie.

A fejlődési zavarok örökölhetők, vagy a szocializáció során alakulnak ki?

De jó, hogy megkérdezte! Sok szülő ugyanis azt hiszi, hogy ő rontott el valamit, pedig a fejlődési zavar nem a rossz nevelés eredménye, hanem genetikai probléma. Biztosan tudjuk, hogy ezek a jellegzetességek nagy arányban örökölhetők. Persze ettől még súlyosbíthat a gyerek állapotán, ha a problémája miatt nem talál elfogadásra a környezetében.

Mégis, hány gyereket érint jelenleg világszerte az autizmus, és hányat az ADHD?

Egy amerikai kutatás szerint jelenleg minden ötvenkilencedik gyerek autista, és százból ötnek van figyelemzavara, vagy/és hiperaktív. Tehát biztosan minden iskolai osztályra jut legalább egy. Többségükben fiúk, aminek pontosan még nem ismerjük a magyarázatát, feltehetően az ő génjeik sérülékenyebbek. A tüneteiket általában kifelé fordítják, míg a lányok inkább befelé, ami azt jelenti, hogy náluk viselkedési problémák helyett inkább szorongást, hangulatzavart tapasztalhatunk. Harminc évvel ezelőtt még sokkal kisebb volt az érintett gyerekek aránya, de ebben nyilván az is benne van, hogy akkoriban még kevésbé ismerték fel a fejlődési zavarok tüneteit.

Sok szülő érzi úgy, attól, hogy felcímkézték a gyerekét, másodrendűvé fokozták le, a családjával együtt…

Nem a címkézés a lényeg, hanem a diagnózis. Azt kell megértetni az emberekkel, hogy ha valamiről tudjuk, hogy mi, azaz megértjük a fejlődési zavar lényegét, elfogadóbban tudunk viszonyulni hozzá, és ezzel segítünk a gyereken. Az lenne jó, ha a társadalom minél több információval rendelkezne ezekről a gyakran előforduló gyerekkori problémákról, és arról is, hova fordulhatnak a családok segítségért. Ezt célozza a manapság nagy erőkkel folyó pszichoedukáció, az előadások, kurzusok, médiaszereplések. Emlékszem, a kilencvenes évek közepén még hozzáférhető magyar nyelvű szakirodalom sem állt rendelkezésre a Tourette-szindrómáról! Azóta sokat változott a helyzet.