Nincsenek válaszok, csak kérdések. Szegő András emlékezik megható módon a Nők Lapja 2020/27. számában.

1. Volt valami folytonos hajszoltság, türelmetlenség benned, a viselkedésedben. Mindig siettél. Mentél feladatról feladatra, kihívásról kihívásra, sikerről sikerre, célról célra. Nem engedtél ki, nem lazítottál, nem élvezted a csúcsokat, űzött valami folyton, eltökélten, tovább. Tudtál, éreztél, sejtettél valamit, hogy muszáj ez a megnyugvást, kiengedést nem hagyó vad hajsza, hogy neked mindössze 47 esztendő adatott, hogy ezt a tiszteletre méltó életművedet létrehozd, megalkosd, hogy tökéletes teljességében hagyhasd itt nekünk?

2. Egyszer találkoztam veletek, veled és Pannival egy bevásárlóközpont folyosóján. A hatalmas tömeg, tumultus, lökdösődés közepette hirtelen felbukkantatok, jöttetek halk mosollyal, kéz a kézben, és minden egyéb megszűnt, elmosódott, mintha a hodályban csak ketten lettetek volna. Mintha minden, ami talmi, hétköznapi, eltűnt volna, és maradtatok ti, a kiragyogó szerelem, a szövetség, egymáshozrendeltség, tisztaság, maradt, ami örök, szép, és mégis oly törékeny és egyszeri. A nagy német költő, Nikolaus Lenau csodálatos sorai jutottak hirtelen eszembe: „Ez a szépnek sorsa itt a Földön, jön a gaz, és szétdúlja őt.” Ti mit gondoltatok?

3. Egész életedben a maximumra törekedtél, a tökéletesre, a teljesre, a végső határok elérésére, kitágítására. Pólósként, edzőként, vezetőként, kapitányként, férjként, apaként, gyermekként, bármilyen játékban, bármilyen megmérettetésben, rivalizálásban, vetélkedésben. Mondd, miért volt mindez anynyira fontos számodra? Megnyugvást reméltél? Békét? Örömöt? Vagy valóban ez jelentené az életet?

4. Úgy tűnt számomra, mintha mindig előrefelé tekintettél volna. Mintha mindig vonzott volna a távlat, a messzi cél, amit még, még és még el kellene érned. Mintha nem is érdekelt volna mindaz, amit elértél, megvalósítottál, ami már megvolt, hanem lázasan, szenvedéllyel kerested volna azt, ami előtted áll, ami következik. Mintha mindig újra és újra bizonyítani akartál volna. Mit? Kinek? Minek? Miért? Miért nem hitted, elég, hogy vagy, hogy szeretünk, tisztelünk, hogy a léteddel önmagában több a világ?

5. Tudom, nyertél ezerötszázharminchat olimpiát, vébét, Eb-t, mindenféle díjat, kupát, serleget meg mifenét, bennem mégsem a győztes, diadalmas bajnok emléke marad meg rólad, hanem azé a néhány eseté, amikor a családoddal láttalak. Szüleiddel, testvéreddel, Pannival vagy a gyermekeiddel. Mindig boldognak láttam őket veled, mindig valami harmónia, béke, derű lengett körül titeket. Valami teljes harmónia. Gyermek voltál, testvér, férj, apa, aki büszke, és akire büszkék. Egy zárt közösség, szövetség, kijelöltség, egy titkos szál, ami egybekötött titeket. Ez is te voltál. Ez is belefért. Meg tudtál pihenni ilyenkor?

6. Ezer és ezer gólt szereztél pályafutásod során. Magadban gyakorolva, edzésen, edzőmeccsen, tétmérkőzésen, válogatottban, olimpiai döntőkben, közelről, távolról, szemből, háttal, pöccentettél, csavartál, bombáztál – ám ami döbbenetes volt számomra, hogy mindegyik után ugyanaz a pillantás villant a szemedben. Egyszerre elégedettség és büszkeség, gyermeki öröm, férfiúi virtus, a küzdő ember kiszakadó heve. Tényleg gólokra megy ez az élet? Eredményre? Győzelemre? Minden vagy semmi? Fura családba születtél. Nagyapád, Benedek Tibor a mai napig legendának számító zseniális komikus volt, a papád korunk egyik legjelentősebb színésze. Egyszer elmondtad, hogy a lelked mélyén te is színész szerettél volna lenni, de meg sem merted próbálni, annyira nyomasztott ez a roppant örökség. Csak a Túró Rudi-reklámig jutottál, de szíved mélyén remélted, hogy egyszer valami filmes embernek eszébe jutsz legalább egy szerep erejéig. Nem jutottál, így kénytelen lettél beérni a magadra osztott szereppel: eljátszhattad a világ legjobb pólósát, edzőjét, legmarkánsabb egyéniségét. A harcost, a hőst, a rettenthetetlent, a bálványt. Nagy alakítás volt, ugye?

7. Mit gondoltál, amikor néhány hónapja nagypapád emléktáblájának avatásánál te is ott voltál a Hegedűs Gyula utcai lakása előtt? Már vékony voltál, fáradt. Nagypapádról beszéltünk, őt idéztük, korai, tragikus halálának döbbenetét. Mi kicsit félrehúzódva beszéltünk, tréfálkoztunk is, de én mindvégig valami szívszorító sejtelmet éreztem. Rajtad suhant-e át valami? Valami az elmúlásról, az öröklétről, a végtelenségről, végességről, sorsszerűségről?

8. Sokáig te voltál a sportág nagy magányosa. Mindenről egyéni elképzeléseid voltak, mindent magad próbáltál kitalálni, begyakorolni, megvalósítani. Egyedül jártál futni, úszni, erősíteni, dobni, bokszterembe zsákolni. Mindig kicsit félszegen, kicsit zárkózottan figyelted a társaságot. Halkan, ritkán beszéltél. Ám amikor jött a mérkőzés, egy csapásra középpont lettél. Meghatározó személyiség. Vezéregyéniség. Tábornok és közkatona, lövész és gyalogos. Meghatároztad a csapat játékát, ha kellett, húztad magaddal a többieket, ha kellett, visszavonulót rendeltél. Hogyan fért meg benned ez a kettő? Vagy te tudtad, hogy ez nem is két dolog, hanem egyaránt része a teljességnek?

9. Magadat nem tehetségnek, hanem küzdőnek tartottad, aki semmit nem kapott készen, aki mindenért megdolgozott. De honnan volt meg ez az iszonyatos elszántság benned? Ezzel születtél, ezzé lettél, ezzé tett, formált valami? Honnan ehhez az erő, az energia, az elszántság? Mi segít át kudarcokon, mélypontokon, válságokon, tömérdek nehézségen? Mi ad hitet, erőt, akaratot vállalni mindezt? Jön egy pillanat, amikor számot vethetünk? Megérte?

10. Tibor, tudod, hogy milyen rohadtul hiányzol nekünk?

Fotó: Falus Kriszta

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!