- Magyarország aláírta, de nem ratifikálta az isztambuli egyezményt, így nem vált annak teljes jogú részes államává.
- Az egyezmény nemcsak a büntetésről szól, hanem a megelőzéstől a menedékhelyeken át a szakemberek képzéséig átfogó védelmi rendszert követel.
- A ratifikáció önmagában nem szüntetné meg az erőszakot, de kötelező és nemzetközileg ellenőrizhető állami feladattá tenné a vállalások végrehajtását.
Az isztambuli egyezmény az Európa Tanács nemzetközi szerződése, amelynek célja a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzése és visszaszorítása. A dokumentumot 2011-ben nyitották meg aláírásra, nemzetközileg pedig 2014-ben lépett hatályba.
Alapelve, hogy a nők elleni erőszak nem magánügy, hanem emberi jogi jogsértés. Ennek megfelelően az állam nem érheti be azzal, hogy egyes erőszakos cselekményeket büntetni rendel. Arról is gondoskodnia kell, hogy az erőszakot lehetőség szerint megelőzzék, a segítség valóban elérhető legyen, a hatóságok időben felismerjék a veszélyt, az áldozatok pedig ne váljanak ismét kiszolgáltatottá az eljárások során.
Az egyezmény a fizikai bántalmazás mellett a lelki, szexuális és gazdasági erőszakkal, a fenyegető zaklatással, a kényszerházassággal, a kényszerabortusszal, a kényszersterilizálással és a női nemi szervek megcsonkításával is foglalkozik.
Magyarország aláírta, mégsem köteles teljesen végrehajtani
Magyarország 2014. március 14-én aláírta az isztambuli egyezményt, de az Országgyűlés azóta sem ratifikálta. Az Európa Tanács 2026-os nyilvántartásában hazánk továbbra is az aláíró, de a szerződést meg nem erősítő államok között szerepel.
Nem ugyanaz az aláírás és a ratifikáció. Az aláírással az állam politikailag jelzi, hogy egyetért a dokumentum céljaival, de a szerződés teljes kötelező hatályát csak a ratifikációval fogadja el. Magyarország esetében ehhez országgyűlési jóváhagyásra és az egyezmény kihirdetésére lenne szükség.
Az Országgyűlés 2020-ban politikai nyilatkozatban utasította el a ratifikációt. A kormányzati álláspont szerint a magyar jog már most is megfelelő védelmet nyújt, az egyezmény egyes társadalmi nemekkel és menekültüggyel kapcsolatos rendelkezései pedig elfogadhatatlanok.
Az Európa Tanács ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a társadalmi nem fogalmával kapcsolatban roppant félrevezető volt ez a hivatkozás.
Azokra a társadalmilag kialakult szerepekre és elvárásokra utal az egyezmény, amelyek hozzájárulhatnak az erőszak elfogadásához. Nem írja elő viszont az azonos neműek házasságának elismerését, és nem törli el a nők és férfiak közötti különbségeket.
Miért nem elég, hogy a bántalmazást már most is büntetik?
Magyarországon több, az egyezmény által lefedett cselekmény jelenleg is büntetendő. Létezik kapcsolati erőszak tényállás, távoltartás, áldozatsegítő rendszer és krízisközpont-hálózat is. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy minden veszélyben lévő ember időben, azonos színvonalon és lakóhelyétől függetlenül hozzájut a segítséghez.
A különbség a létező intézkedések és egy összehangolt védelmi rendszer között van.
Egy bántalmazott nő számára kevés vigaszt jelent, hogy az elkövető cselekménye elvileg büntethető, ha közben nincs hová menekülnie a gyerekeivel, nem kap megfelelő jogi és pszichológiai támogatást, vagy a hatóságok nem mérik fel helyesen a további erőszak kockázatát.
A párkapcsolati erőszak működését kívülről sokan félreértik, ezért újra és újra felmerül a kérdés, hogy miért marad valaki egy bántalmazó kapcsolatban. A távozást a félelem, a gazdasági függés, az elszigeteltség, a közös gyerekek és az elkövető fenyegetése egyaránt megnehezítheti. Éppen ezért nem elég azt mondani az áldozatnak, hogy egyszerűen menjen el.
Mit követelne meg az isztambuli egyezmény?
Az egyezmény négy pillérre épül: a megelőzésre, az áldozatok védelmére, az elkövetők felelősségre vonására és az összehangolt állami fellépésre.
1. Megelőzés
Az államnak rendszeres tájékoztató programokat kellene működtetnie, támogatnia kellene az erőszakmentes és egyenlőségen alapuló kapcsolati mintákat, valamint képzést kellene biztosítania azoknak a szakembereknek, akik kapcsolatba kerülhetnek az áldozatokkal.
Ide tartoznak a rendőrök, bírók, ügyészek, orvosok, pedagógusok, szociális munkások és gyermekvédelmi szakemberek. Nekik fel kell tudniuk ismerni a bántalmazás jeleit, és azt is, amikor az áldozat közvetlen életveszélyben van.
2. Elérhető és szakszerű áldozatvédelem
Az isztambuli egyezmény valódi segítség lenne a családon belüli erőszak áldozatainak (Forrás: Unsplash/András Vas)
Megfelelő számú menedékhelyre, folyamatosan elérhető segélyvonalra, jogi tanácsadásra, pszichológiai támogatásra és speciális ellátóhelyekre lenne szükség. A segítség nem függhetne attól, hogy az érintett tett-e feljelentést, vagy hajlandó-e tanúskodni az elkövető ellen.
A krízisközpontok és a civil szervezetek összefogása már most is életmentő lehet. A ratifikáció azt követelné meg, hogy az ilyen segítség ne esetleges kezdeményezés, hanem kiszámíthatóan finanszírozott, országosan hozzáférhető szolgáltatás legyen.
3. Hatékony felelősségre vonás
A hatóságoknak gyorsan és az áldozat biztonságát szem előtt tartva kellene eljárniuk. Az egyezmény kockázatértékelést, megfelelő védelmi intézkedéseket és az áldozatok másodlagos traumatizálását elkerülő eljárásokat követel.
A szexuális erőszak kezelésében központi jelentőségű, hogy az eljárás ne az áldozat ellenállását, hanem a beleegyezés meglétét vizsgálja. Gisèle Pelicot esete is megmutatta, milyen sokáig maradhat rejtve a szexuális erőszak, és milyen jelentősége van annak, ha a társadalom végre nem az áldozattól vár szégyent és magyarázkodást.
4. Összehangolt állami rendszer
A rendőrség, az egészségügy, a gyermekvédelem, a bíróságok, a szociális ellátás és a civil segítő szervezetek nem működhetnek egymástól elszigetelten. Közös eljárásrendekre, egyértelmű felelősségi körökre, megfelelő finanszírozásra és rendszeres adatgyűjtésre lenne szükség.
Ez azért fontos, mert az áldozat könnyen eltűnhet az intézmények közötti résekben. Előfordulhat, hogy az egyik hatóság tud a fenyegetésről, a másik a korábbi bántalmazásról, a harmadik pedig a gyerek veszélyeztetettségéről, de az információk nem állnak össze egységes kockázati képpé.
A gyerekek biztonsága is múlhat rajta
A családon belüli erőszak soha nem csak a közvetlenül megtámadott felnőttet érinti. Az a gyerek is áldozat, aki látja, hallja vagy tartósan érzékeli a bántalmazást. Az egyezmény ezért előírja, hogy a szülői felügyeletről és kapcsolattartásról szóló döntések során figyelembe kell venni az erőszak előzményeit.
A kapcsolattartás nem veszélyeztetheti sem a gyerek, sem a bántalmazott szülő biztonságát. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy az erőszakról szóló információ nem kezelhető a párkapcsolati konfliktus egyik mellékes részleteként.
Olvasd el riportunkat a megrázó esetről: milyen együtt élni az erőszakkal valójában?
Mit adna a ratifikáció, amit egy újabb törvény nem?
A ratifikáció legfontosabb többlete nem egyetlen új büntetőjogi tényállás lenne. Egységes minimumkövetelményeket, folyamatos végrehajtási kötelezettséget és külső ellenőrzést teremtene.
A végrehajtást a GREVIO nevű független szakértői testület vizsgálja. Elemzi a csatlakozó államok jogszabályait, intézményeit és gyakorlati intézkedéseit, majd nyilvános jelentéseket és ajánlásokat készít. A ratifikáció után ezért nem lenne elegendő kijelenteni, hogy Magyarország megfelelően védi az áldozatokat: ezt adatokkal és a rendszer tényleges működésével is igazolni kellene.
A rendszeres adatgyűjtés azt is láthatóbbá tenné, hányan kérnek segítséget, milyen eredménnyel zárulnak az eljárások, hol nincs elegendő férőhely, és mely pontokon vesznek el az érintettek a rendszerben.
Az Európai Unió csatlakozása nem helyettesíti a magyar ratifikációt
Az Európai Unió számára 2023. október 1-jén lépett hatályba az isztambuli egyezmény. Ez azonban csak azokra a területekre terjed ki, amelyeken az EU-nak van hatásköre, köztük a büntetőügyi igazságügyi együttműködés, a menekültügy, a visszaküldés tilalma és az uniós közigazgatás egyes kérdéseire.
Az uniós csatlakozás ezért nem teszi Magyarországot automatikusan az egyezmény teljes jogú részes államává, és nem indítja el hazánkkal szemben a teljes GREVIO-ellenőrzést. Ehhez továbbra is saját magyar ratifikációra lenne szükség.
Az uniós szabályozás közben szintén fejlődött: 2024-ben elfogadták a nők elleni és a családon belüli erőszak visszaszorításáról szóló irányelvet. Ez fontos minimumkövetelményeket állapít meg, de nem fedi le az isztambuli egyezmény valamennyi vállalását.
Miért került ismét elő az isztambuli egyezmény?
A ratifikáció követelése Magyarországon még mindig terítéken van. A 2026 szeptemberében Budapesten tartott demonstráció résztvevői ismét arra hívták fel a figyelmet, hogy a nők elleni erőszak visszaszorításához nem alkalmi intézkedésekre, hanem átfogó és számonkérhető rendszerre van szükség.
Az egyezmény ratifikációja természetesen nem tüntetné el egyik napról a másikra a párkapcsolati és családon belüli erőszakot. Törvénybe iktatása után is megfelelő költségvetésre, felkészült szakemberekre, elegendő férőhelyre és következetes hatósági munkára lenne szükség.
Mégis alapvető változást jelentene. A bántalmazott emberek védelme nem politikai szándéktól, időszakos programoktól vagy lakóhelytől függő lehetőség lenne, hanem jogilag kötelező, ellenőrizhető állami feladat.
Az egyezmény jelentősége végső soron nagyon egyszerű kérdésekben mérhető. Van-e hová mennie annak a nőnek, aki az éjszaka közepén a gyerekeivel menekül? Komolyan veszik-e, amikor segítséget kér? Felismerik-e időben, hogy az elkövető egyre veszélyesebb? Képes-e úgy új életet kezdeni, hogy közben nem veszti el az otthonát, a megélhetését és a biztonságát?
Amíg ezekre nem adhatunk biztos igent, addig az isztambuli egyezmény ratifikációja nem jelképes politikai vita, hanem húsba vágó emberi jogi kérdés.
Fotó: Unsplash
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!