- Amit gondoskodásnak érzünk, az néha észrevétlenül akadállyá válhat a felnőtté válás útján.
- A szakértők szerint a túl sok segítségnek lehetnek olyan mellékhatásai, amelyek csak évekkel később válnak láthatóvá.
- Mi történik, amikor a szülő nem tudja elengedni a mentőöv végét – és a gyerek sem akarja?
Minden szülő ismeri azt a gyomorszorító érzést, amikor a gyermeke bajba kerül. Akkor is, ha az a gyermek már rég nem gyermek, hanem harmincas éveiben járó felnőtt, aki munkahelyi nehézségekkel, párkapcsolati válsággal vagy anyagi problémákkal küzd. Ilyenkor szinte ösztönösen nyúlunk a telefon után, utalunk pénzt, intézünk ügyeket vagy próbáljuk elsimítani a konfliktusokat. A szándék nemes, a következmények azonban nem mindig azok.
Miért olyan nehéz szülőként nem közbelépni?
A szülői szerep egyik alapvető eleme a védelem. Éveken, sőt évtizedeken keresztül arra kondicionálódunk, hogy észrevegyük a veszélyeket, megelőzzük a bajt, és megoldjuk a felmerülő problémákat. Ez a stratégia gyermekkorban rendkívül hasznos, sőt nélkülözhetetlen. Felnőttkorban azonban ugyanaz a viselkedés már egészen más hatást válthat ki.
Kapcsolódó: 5 jel, hogy felnőtt gyereked eltávolodik tőled
A modern társadalmakban ráadásul egyre hosszabbá válik az úgynevezett kibontakozó felnőttkor, vagyis az a periódus, amikor a fiatalok még keresik a helyüket a munkaerőpiacon, a párkapcsolatokban és az önálló életvezetésben. Sok szülő számára emiatt természetesnek tűnik, hogy továbbra is aktív szerepet vállaljon gyermeke életének irányításában. A kérdés nem az, hogy segítsünk-e, hanem az, hogyan.
A túlzott segítség és az önállóság paradoxona
Első pillantásra logikusnak tűnik, hogy minél több támogatást kap valaki, annál könnyebben boldogul majd. A pszichológiai kutatások azonban árnyaltabb képet mutatnak.
Egy 2021-ben publikált tanulmány azt vizsgálta, hogyan hat a fiatal felnőttek jóllétére és önbizalmára a szülői viselkedés különböző formája. Az eredmények szerint azok a fiatalok, akik szüleiket autonómiát támogatóként érzékelték, magasabb önhatékonyságról, nagyobb pszichológiai jóllétről és erősebb kompetenciaérzésről számoltak be. Ezzel szemben
a túlzottan kontrolláló vagy túlvédő szülői magatartás kedvezőtlenebb kimenetelekkel járt.
A jelenség mögött egyszerű pszichológiai mechanizmus húzódik meg. Az önbizalom nem attól fejlődik, hogy valaki problémamentes életet él, hanem attól, hogy újra és újra megtapasztalja: képes megbirkózni a nehézségekkel. Ha azonban a szülő minden akadály előtt eltakarítja az útból a köveket, a felnőtt gyermeknek egyre kevesebb lehetősége marad arra, hogy saját erejéből bizonyítsa be magának a rátermettségét.
Nem akkor leszünk jó szülők, ha minden akadályt elhárítunk a felnőtt gyerek elől (Fotó: Getty Images)
A helikopterszülőség rejtett következményei
A szakirodalom az ilyen túlzott bevonódást gyakran helikopterszülőségnek nevezi. A kifejezés arra utal, hogy a szülő folyamatosan a gyermek felett köröz, készen arra, hogy azonnal közbelépjen bármilyen probléma esetén.
Egy 2022-es kutatás arra jutott, hogy a helikopterszülőség összefüggésbe hozható a gyengébb karrieridentitással és az alacsonyabb karrier-alkalmazkodóképességgel. Azok a fiatal felnőttek, akiknek a szülei erősebben beavatkoztak életük alakításába, nehezebben alakítottak ki világos jövőképet, és kevésbé érezték magukat felkészültnek a munkaerőpiac kihívásaira.
Ez különösen fontos eredmény egy olyan korszakban, amikor a pályaválasztás és a karrierépítés egyre kevésbé lineáris folyamat. A bizonytalanság kezelésének képessége ma már legalább olyan fontos készség, mint a szakmai tudás. Ha valaki nem tanulja meg saját maga meghozni a döntéseit és viselni azok következményeit, később sokkal sérülékenyebbé válhat.
Amikor a szülő is a rendszer foglyává válik
A történetnek azonban van egy kevésbé tárgyalt oldala is. A túlzott segítség nemcsak a gyereknek árthat. Sok szülő számol be arról, hogy évek vagy akár évtizedek óta készenléti állapotban él. Folyamatosan figyelik a telefonjukat, aggódnak a következő válsághelyzet miatt, pénzügyi tartalékokat képeznek arra az esetre, ha gyermekük ismét segítségre szorulna, és gyakran saját szükségleteiket szorítják háttérbe.
A családrendszer-elmélet szerint ilyenkor kialakulhat egy úgynevezett túl- és alulműködő dinamika. Minél több felelősséget vállal át az egyik fél, annál kevesebb marad a másiknak. A rendszer rövid távon működőképesnek tűnhet, hosszú távon azonban mindkét szereplőt foglyul ejti.
A szülő kimerül, a felnőtt gyermek pedig nem jut hozzá azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyek az önálló élethez szükségesek lennének.
Hol húzódik a határ támogatás és megmentés között? A legtöbb szakember hangsúlyozza, hogy a megoldás nem az érzelmi eltávolodás. Nem arról van szó, hogy a szülőnek magára kell hagynia a gyermekét.
A különbség inkább a szerepekben rejlik. A támogató szülő meghallgat, kérdez, bátorít és segít átgondolni a lehetőségeket. A megmentő szülő viszont átveszi az irányítást, intézkedik, dönt és megold. Az egyik megközelítés kompetenciát épít. A másik – még ha jó szándékkal is – gyakran függőséget erősít.
Az önállóság nem a szeretet hiánya
Sok szülő számára nehéz elfogadni, hogy a segítség visszafogása bizonyos helyzetekben éppen a szeretet egyik formája lehet. A felnőtté válás nem egyetlen pillanat, hanem tapasztalatok sorozata. Minden elrontott döntés, minden kudarc, minden nehéz helyzet hozzájárul ahhoz, hogy valaki önálló, ellenálló és magabiztos emberré váljon.
Kapcsolódó: 3 kérdés, amiből kiderül, jó-e a viszonyod felnőtt gyerekeddel
Kiemelt kép:
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!