Kik azok, akik nagyon meghatározóak abban, hogy azzá váltál, ami ma vagy?
Természetesen elsősorban azok, akik felneveltek: a szüleim. Polgárdiban nőttem fel, de Székesfehérvárra írattak be minket a testvéremmel már általános iskolába is, hogy jó oktatást kapjunk. Én olyan személyiség vagyok, aki hajlamos függeni azoktól az emberektől, akik nagyon jól tanítanak.
Ha jófej, nyitott ember tanítja az adott tantárgyat, akkor jó akarok lenni benne, és ez fordítva is igaz. A rajztanáraim nagy hatással voltak rám, ezért is lettem fogékony a művészetre. A fotózással is úgy ismerkedtem meg, hogy valaki szó szerint a kezembe nyomott egy kamerát, hogy nincs-e kedvem kipróbálni. Azelőtt sosem gondoltam arra, hogy fotográfus legyek, mégis ez lett a döntő pillanat.
„Művészeti közegben sokszor éreztem, hogy egy bizonyos látványvilágot várnak tőlem, ami arról szól, hogy szerintük egy roma alkotónak mit kell csinálnia” (Forrás: Horváth Anita archív)
Hogyan mutatnád be a saját művészetedet?
Az én műveim arról szólnak, hogy párbeszédet kezdeményezzek különböző háttérrel rendelkező emberek számára, olyan témákról, amelyek a hétköznapokban tabunak számítanak. Az önálló kiállításomon is nagyon fontos szempont volt, hogy olyan embereknek teremtsek lehetőséget a találkozásra, akik hétköznapi helyzetben lehet, hogy sosem beszélgetnének.
Mik a legfontosabb témáid?
A legutóbbi munkáim elsősorban a roma női identitásról szóltak. Az ezzel kapcsolatos első munkámban inkább a saját kérdéseimre kerestem válaszokat. Például, hogy hogyan tevődöm én össze és hogyan kapcsolódom a saját romaságomhoz, hogy milyen dilemmákkal és kérdésekkel töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy félvér roma lánygyermek vagyok (édesapukám roma származású, anyukám többségi). Hogyan gondolkoztam erről kisgyerekként, majd felnőttként.
Tudatosult bennem, hogy nincs olyan, hogy félig valamilyennek lenni, nincs olyan, hogy félidentitás,
és hogy ezen kívül is rengeteg rétege van az identitásnak, amelyek lehetnek ugyanannyira fontosak, mint a származás. Aztán amikor erről elkezdtem tovább gondolkodni, megpróbáltam már nem csak a saját életemre vonatkozóan vizsgálni, hanem szélesebb kontextusban megnézni ugyanezeket a kérdéseket. Így született meg egy roma női elvonuláson az egyik legfontosabb munkám, a „Te nem vagy olyan” ötlete, ami egy szöveggyűjtéssel kezdődött, beszélgetések alapján.
Megbeszéltük, kivel mi történt az iskolában, az orvosnál, vagy akár teljesen hétköznapi beszélgetésekben. Azt vettem észre, vannak olyan mondatok mindegyikünk életében, amelyek akár ijesztő módon szóról szóra ismétlődnek, és ezek úgy kezdődnek, „te nem vagy olyan”, „te nem úgy beszélsz”, „te nem úgy öltözködsz”, „rajtad nem is látszik”… Ezek mellett a hétköznapokban akár el is megyünk, pedig nagyon súlyos rasszista és szexista megnyilvánulásokat is hordoznak magukban.
A munkáimban erre a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez mennyire jelen van a közbeszédben, és mennyiszer megyünk el mellette, pedig nem szabadna nem meghallani. Ráadásul a „te nem vagy olyan”-nak van egy olyan rétege is, hogy az emberek mindig be akarják tenni a másikat egy dobozba, és az is egy doboz, hogy „a nem olyanok”.
Ez is ugyanolyan elidegenítő, eltávolító, amelyeknek nincs helye sehol, főleg nem a közbeszédben. Jó lenne elfogadni a különbözőségeinket. Egy másik munkám pont erről szól, amelyben a családom nőtagjaival és a szüleimmel készítettem képeket. Ha megnézzük ezeket, azt látjuk, hogy nem számít, hogy én roma családról beszélek, mert bármelyikünk családi albumában megvannak ezek a képek, hiszen ugyanazok a fájdalmak, félelmek, féltés, ugyanaz a szeretet van jelen.
A „Te nem vagy olyan” ötlete egy szöveggyűjtéssel kezdődött, beszélgetések alapján. (Forrás: Horváth Anita archív)
Te, aki a MOMÉ-n mesterdiplomáztál, és kiállítasz, gyakran megkapod, hogy „te nem olyan vagy”?
Igen, de azt is, hogy nekem könnyű. Ezt úgy értem, hogy a roma művészekkel szemben szinte elvárás, hogy mivel kell foglalkozniuk. Kvázi adott a téma. Én viszont azért választottam ezt, mert fontos az életemnek ebben a szakaszában ilyen formában foglalkoznom a származásommal. Én vagyok az első értelmiségi a családban, és művészettel is én kerültem kapcsolatba először először, bármit lehet mondani, de az, hogy előnnyel indultam volna, kizárható. Az egyetemen mégis volt ebből konfliktusom.
Ugyanakkor elsőnek lenni azt is jelenti, hogy te „találhatod ki” magad, nem?
Ha a családomra gondolok, akkor igaz, hogy ők – annak ellenére, hogy nem láthatták, ebből mi lesz – támogattak engem. Viszont a művészeti közegben sokszor éreztem, hogy egy bizonyos látványvilágot várnak tőlem, ami arról szól, hogy szerintük egy roma alkotónak mit kell csinálnia.
Én pedig úgy gondolom, hogy nagyon sok olyan munka készült már, amelyben kívülálló, többnyire fehér, középkorú, antrolopógus férfiak bementek a roma közösségbe, és néhány óra alatt megcsinálták a fényképeket. Ilyet már nagyon sokszor láttunk, én pedig azt szeretném közvetíteni a saját munkáimmal, ahogyan mi beszélünk magunkról, ahogyan mi látjuk magunkat.
Diplomamunkájában többféle művészet találkozott. (Forrás: Horváth Anita archív)
A diplomamunkád rajz- és szoborsorozatból állt, de szerepeltek rajta Bari Károly versidézetek is. Most is szereted „keverni” a művészeteket?
Én ilyen típus vagyok: hiába fotográfia szakon végeztem, sosem éreztem, hogy tudok egy négyszögletes formátumban gondolkodni, ami aztán majd felkerül a falra. Mindig gondolatokhoz és érzésekhez választok anyagot, keresem, mi fejezi ki legjobban, amit szeretnék. És az nem biztos, hogy fénykép lesz, hanem lehet gipsz, tusrajz, üveg vagy bármi. Próbálok szabadabban gondolkodni.
