A Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem című könyvében Gisèle Pelicot megírta annak a tíz évnek a kálváriáját, amely alatt a férje rendszeresen elkábította és 72 másik férfival együtt megerőszakolta őt.

2024-ben zajlott a per, amit végigkövettem a médiában, mégis biztos voltam benne, hogy a könyvét nem fogom elolvasni, kétszáz oldalnyi rettenetet ugyanis nem tudok magamra húzni.

Aztán mégiscsak belekezdtem, és ma már azt mondom, hogy a felnőttek körében kötelező olvasmánnyá kellene tenni. 

Messziről kerülöm a true crime irodalmat, mert míg a krimiknél ott van az agyamban, hogy „hisz’ ez csak kitaláció”, egy igaz történetnél nem tudok távolságot tartani, a szörnyűségek bekúsznak a bőröm alá.

Első körben a Gisèle Pelicot-memoár kapcsán megjelent friss interjúk piszkálták fel a kíváncsiságomat. Amikor pedig elolvastam az online elérhető első fejezetet, tudtam, hogy ez nem egy szenzációhajhász szenvedéstörténet, és hogy az összes fejezetet látnom kell. 

Világszerte erőt ad a nőknek

Túlmutat az erőszakon a könyv

A könyv letehetetlen, és messze túlmutat az erőszakon. Pár óra alatt elolvastam, és azóta sem tudok másról beszélni. Magyaráztam a férjemnek, gyerekeimnek; meséltem róla kolléganőknek és barátnőknek; diskuráltam olyanokkal, akik szintén olvasták, és ugyanúgy megrendültek. Számomra a megértés leghatékonyabb módja, ha beszélek valamiről, legyen az esemény, élmény, könyv vagy film.

Kapcsolódó: Aki a fényt választotta – Exkluzív interjú Gisèle Pelicot-val

Most is így tudom feldolgozni az olvasottakat, muszáj a hozzám közelállókkal megvitatnom a felmerülő kérdéseket, a rácsodálkozásaimat. Nem tudtam például, milyen sok nőt érint a kémiai alávetettség, vagyis a gyógyszeres befolyásolás alatt történő erőszak.

Felfoghatatlan, hogy hetven, különböző életkorú és társadalmi helyzetű férfi képes volt egy magatehetetlenre elkábított nőt megerőszakolni.

De nagyon tanulságos volt látni az érintettek viselkedését is: mennyire másképp dolgozták fel a rettenetet Pelicot gyerekei, a rendőrök, az ügyvédek, az ismerősök.

Beszélgettünk elkövetőkről és áldozatokról, a francia hétköznapokról és nyugdíjas létről, gyerekkori traumákról és védőhálóról, a szülők, az orvosok és a média felelősségéről.

A szerelemben való hit megmaradt

Egy ilyen történet nem lehet vidám olvasmány, mégis az egész könyv felemelő, és olyan erő árad belőle, hogy az olvasó képtelen kivonni magát alóla.

Gisèle Pelicot mindannyiunk számára példakép. Nemcsak azért, mert túlélt tíz évnyi kábítást és erőszakot, vagy mert világszerte nők ezreinek adott reményt megmutatva, hogy a szégyen az elkövetőké, hanem azért is, mert ennyi borzalom után sem keseredett meg.

Nem mondja, hogy minden férfi szörnyeteg, továbbra is azt vallja, hogy társas kapcsolatokra teremtettünk, tiszta szívéből hisz a szeretet és a szerelem erejében. 

Tanulnunk kell Gisèle Pelicot-tól; eleganciát, tartást, türelmet, magabiztosságot, az önérvényesítés képességét, de legfőképpen életszeretetet. Mert az öröm ott van egy pohár pezsgőben, egy sétában, egy táncban, egy társasjátékban, egy nyugodt estében. És ott van az igazságban, vagy egyszerűen a túlélésben.

Kapcsolódó: Gisèle Pelicot: „Meg kell változtatni az erőszak kultúráját”

Kiemelt kép: Getty Images