Kálloy Molnár Péter (1970-2025)

Emlékszel, hol készítettük a legutolsó interjúnkat bő két évvel ezelőtt? Nálunk, a Madárdombon! És emlékszel, miért? Mert olyan bolond időszakban voltunk mindketten, olyan eszementen rohangáltunk a fontos vagy fontosnak vélt ügyeink után, hogy egy hosszú telefonbeszélgetés alatt sem tudtunk időpontot egyeztetni. Aztán te vágtad el a gordiuszi csomót, mert gálánsan felajánlottad, másnap reggel kocsiiba ülsz, és kora délelőtt meglátogatsz egy jó beszélgetésre.

Nem ettük meg a hajnalban sütött, kétes minőségű mirelit pogácsámat, de délelőtt tízre utolsó cseppig megittuk a férjem finom almafröccsét, és olyan jóízűt beszélgettünk, hogy abból nem egyetlen interjút, de egy karcsú könyvet is írhattam volna. Mindketten szerettük a végeredményt, büszkék voltunk rá, lelkesen meg is beszéltük, rövidesen folytatjuk a beszélgetést, és megmutatod majd az új otthonotokat… Hiszen végtelenül büszke voltál rá, ahogy a nagyon szép családodra is! A feleségedre, a két tehetséges gyerekedre.

Aztán mit tettünk? Futottunk tovább, mert nemigen tudtunk lassabban élni. Talán meg kellett volna próbálni…?

– És tudod, Péter, hol ültem bénultan, a telefonommal a kezemben december elsején, amikor elolvastam a hihetetlent, az őrületet, a lehetetlent és feldolgozhatatlant? Azt, hogy te ötvenöt évesen elmentél, és már onnan, fentről figyelsz ránk…? Épp azon a kanapén, a nappaliban, ahol te üldögéltél 2023 májusában. Sírni kellett, gondolom, megérted… Emlékszel, milyen fantasztikus hazai és amerikai munkákról, sikerekről, tervekről beszéltél akkor? És olyan előadást tartottál Shakespeare-ről és koráról, hogy irodalomtörténészek is megirigyelhették volna?

– Te, aki művelt, olvasott, világlátott és nagyon érzékeny voltál (jaj, ez a múlt idő…!), most biztosan tudod, nem szabályos nekrológot írok, nem is lenne rá erőm, ahogy arra sem volt, hogy rögtön, december elsején leüljek a laptopom elé, inkább csak beszélgetek veled. Mert eszembe jutott minden! Az istenáldotta tehetséged, a filmszerepeid, a kiváló rendezéseid – Virágot Algernonnak, Rómeó és Júlia, Hamlet, Rocky Horror Show vagy a Kövek a zsebben Rudolf Péterrel… –, a sokakat rajongásra késztető, érzékeny zenéid.

A különös improvizációs tehetséget igénylő, világviszonylatban is rendkívüli, műved, a S. Ö. R., (Shakespeare Összes Rövidítve), amelyet december elsején, a távozásod napján is játszottál volna alkotótársaiddal, barátaiddal, Gáspár Andrással és Kálid Artúrral a 6SZÍN-ben… Igen, eszembe jutottál, mint színész, zenész, rendező, műfordító és költő, de a zseniális humorérzékkel rendelkező, csupaszív clown is felrémlett előttem.

Emlékszel, milyen sokszor vállaltad „csak úgy”, hogy eljössz a Bálint György Újságíró Akadémiára, hogy a tanítványaim interjút készíthessenek veled?

Emlékszel, hogy a verseidet is elhoztad, és felolvastál belőlük? Rajongtak érted, mindig megnevettetted őket!

És emlékszel, milyen gyakran szerepeltél a szerzői estjeimen? Egy alkoholista párról szóló, rövidke novella volt a kedvenced, ha te olvastad fel, még én, szerző is meghatódtam…

– Ám az esküvőd megtervezésével nem meghatottál, hanem könnyekig nevettettél! Ültünk az újságíró szövetség valahai épületének kávézójában, és te hosszan, precízen elmagyaráztad, milyen lesz a szertartás. Rajtad kívül egyetlen embert sem ismerek, aki a legapróbb részletekig kidolgozta előre az esküvője menetét úgy, hogy még nem volt menyasszonya… Aztán megtaláltad a másik feledet, és tényleg egy kastélyban ünnepeltünk benneteket az eredeti terveknek megfelelően.

– Péter, a hitem szerint te biztosan látsz minket odafentről, tehát tudod, a távozásod megrendítette a kollégáidat, sokan búcsúznak tőled nagy szeretettel, de remélem, azt is hallod, hogy boltban, benzinkúton vagy épp egy általános iskola előtt is téma a távozásod, mert a közvélemény sem tud belenyugodni, hogy ötvenöt évesen… Szerintem ez az igazi siker, ez az ismertség, elismertség, amiért te megdolgoztál, amire vágytál, amit kiérdemeltél, bár a világ nemigen kényeztetett elismerésekkel…

Ez bosszantott néha, de a lelked mélyén szerencsés embernek tartottad magad. Épp az utolsó interjúnkban magyaráztad lelkesen, hogy azt csinálhatod, ami a szerelmed, a szenvedélyed, a mániád, játszhatsz, írhatsz fordíthatsz, rendezhetsz, zenélhetsz… – Én még azt is élvezem, hogy megismernek, hogy kedvesek velem az emberek, hogy szebb húst kapok, és egyáltalán tudják a nevemet… – mondtad zavart, kamaszos mosollyal.

– Drága Péter, eddig bírtam, most sírni kell, mert a 2023-as beszélgetésünkből épp azt olvasom, hogy mennyire szeretted a csillogó szemeket. Amikor láttad, érezted, „tapintottad”, hogy sikerült elgondolkodtatni vagy megnevettetni a közönségedet. De ha most nem látod jól onnan, fentről, mert nálunk nem ragyog a napfény, mint az imádott Itáliádban, nagy a köd, és szürke az ég, akkor felelősséggel mondom el neked, hogy rengeteg szempár ragyog fel a neved hallatán, és borul könnybe a távozásod miatt. Péter, maradandó nyomokat hagytál itt, a földön! Tehet többet egy tehetséges ember?