Az intelligencia mindig is az egyik legtalányosabb emberi tulajdonságnak számított, és előszeretettel vizsgáljuk magunkat, illetve másokat, hogy vajon ki hova tartozik.

Régóta izgalmas téma az intelligencia mérése is. Az IQ-tesztek, logikai feladványok, kreativitásmérések mind arra próbálnak választ adni, mennyire képes az agyunk összefüggéseket látni, problémát megoldani, új ötleteket alkotni. De mi van akkor, ha a zsenialitás egyik jele sokkal hétköznapibb – sőt, kissé furcsának tűnő – viselkedésformában rejlik?

A szokás, amit a legtöbben titkolnak

A pszichológusok és idegtudósok szerint van egy különös, de annál hatékonyabb stratégia, amit az agyunk használ, hogy jobban koncentráljunk, gyorsabban oldjunk meg problémákat, és könnyebben emlékezzünk dolgokra.

Sokan ösztönösen csinálják, főleg akkor, ha egyedül vannak, és nem is sejtik, mennyire jót tesz vele az agyműködésüknek. Kiderült, hogy

azok az emberek, akik rendszeresen beszélnek magukhoz, valójában nem különcök, hanem kifejezetten intelligensek.

A kutatások szerint ez a szokás nem a szétszórtság vagy az őrültség jele, hanem épp ellenkezőleg: a magasabb kognitív működés egyik legbiztosabb bizonyítéka.
A Bangor Egyetem két pszichológusa, Daniel Swigley és Gary Lupyan kísérletben is bizonyította: azok az emberek, akik verbalizálják a gondolataikat, gyorsabban találnak meg tárgyakat, és hatékonyabban oldanak meg feladatokat.

A résztvevők fele hangosan kimondta a keresett tárgy nevét, míg a másik fele csendben dolgozott – és a „beszélők” szignifikánsan gyorsabban végeztek.

Az önmagunkkal folytatott beszélgetés segíthet rendszerezni az információt és leküzdeni a szorongást (Fotó: Canva)

Gyerekként természetes a hangos gondolkodás

Érdekes módon ez a szokás gyerekként teljesen természetes számunkra. A kisgyerekek gyakran „hangosan gondolkodnak”, miközben játszanak, rajzolnak vagy feladatot oldanak meg. Ez segít nekik megérteni a világot, feldolgozni az élményeiket, és megtanulni szabályozni a viselkedésüket.

A gyermekkori önbeszéd az önálló gondolkodás egyik alapköve: ilyenkor a gyerekek még kívülről hallják a saját gondolataikat, mielőtt azok belsővé válnának. Felnőttként ez már nem tűnik olyan természetesnek, pedig rendszeresen folytatunk párbeszédet a fejünkben, többnyire nem tudatosan.

Általában akkor gondolkodunk hangosan, amikor valamilyen ötletről van szó, döntést kell hoznunk vagy lelkesítő beszédre van szükségünk. Az önbeszélgetés egyfajta jelenlétet teremt magunk körül, ami nem utolsósorban a magány leküzdésében is segíthet. Természetesen a mentális zavarra utaló hangos beszéd nem tartozik ebbe a kategóriába.

Az önmagunkkal folytatott beszélgetés

segíthet rendszerezni az információt, leküzdeni a szorongást, és fenntartani a koncentrációt, és az emlékezésben is nagy hasznunkra lehet.

Persze nem mindegy, hogyan beszélünk magunkhoz. A negatív, önbántó mondatok rombolják az önértékelést, míg a bátorító, fókuszáló önbeszéd valósággal „edzi” az agyat.

Einstein is gyakran „társalgott” önmagával

Aki még mindig kételkedik, annak elég Einsteinre gondolnia: a legendás fizikus köztudottan szeretett hangosan gondolkodni, újra és újra kimondani a képleteket, ötleteket, hogy így tartsa fókuszban az elméjét.

Legközelebb tehát, amikor azon kapjuk magunkat, hogy hangosan mondjuk:„Most ezt elintézem, aztán megnézem az e-maileket…”, ne nézzünk magunkra furcsán, mert valójában az agyunk éppen optimalizálni próbálja a teljesítményét.

Kapcsolódó: 5 szokás, amitől undoknak tartanak, pedig az intelligencia jele

Kiemelt kép: Canva