Egy videóval kezdődött. Egy nő arról beszélt a TikTokon, hogy ő „az alapértelmezett szülő”. Sokan magukra ismertek, a kommentek megteltek történetekkel. A legtöbb hozzászólásban megfogalmazódott, mennyire dühítő a partner szájából a „segítség” szó, hiszen az nem segítség, ha valaki azt csinálja, ami amúgy is közös felelősség lenne.

Erről szólt a Nők Lapja tavalyi nőnapi kampánya is, amelyben ismert férfiak meséltek arról, miért „nem segítenek”. Mert a családjukért és háztartásukért végzett munka nem segítség, hanem magától értetődő.

Ezt úgy tűnik, még csak ízlelgeti a társadalom. De egyre több beszélgetés indul a jelenségről, és az már világos, hogy ez nem egyéni sors, hanem rendszerszintű tapasztalat. A scarymommy.com cikkében szerepel egy kutatás, amely szerint az anyák 78 százaléka vallja magát alapértelmezett szülőnek, és érzi úgy, hogy a mentális teher háromnegyedét ő viseli. Ezek a nők nem a porszívózástól roskadnak meg, hanem attól, hogy mindenki más helyett is ők tartják fejben a családjuk teljes univerzumát.

A láthatatlan munka megbosszulja magát

Erin Pash, az idézett cikkben szereplő terapeuta szerint ez a szindróma nem a házimunkáról szól. Hanem a láthatatlan munkáról. Arról, hogy valakinek mindig résen kell lennie: mikor van az oltás? Mit kell vinni az ovis sütivásárra? Hova tűnt a váltócipő? „Ez egy hatalmi egyensúlyhiány, ahol az egyik szülő családvezető, a másik pedig asszisztens” – mondja Pash. És amikor minden egyes döntés, felelősség és előrelátás egyetlen ember vállán nyugszik, előbb-utóbb jön a kiégés.

És vele a neheztelés. A kapcsolatok pedig ritkán gyógyulnak ebből a típusú csendből.

Sok nő nem azért érzi magát egyedül, mert valójában egyedül neveli a gyerekeit, hanem mert mentálisan nincs ott senki más. Ők figyelnek, ők koordinálnak, ők tartanak észben mindent, ők oltanak tüzet. És amikor újra és újra azt hallják: „Csak szólj, ha segíteni kell”, valami eltörik bennük. Mert nem akarnak főnökök lenni, sokkal inkább egyenrangú partnert szeretnének. Ahogy a párkapcsolati coach fogalmaz: „A férj csak akkor ébred fel, amikor a feleség már érzelmileg kikészült. Néha már túl késő.”

Kulturális örökségünk: mártír vagy fúria?

A patriarchális hagyományokból egyrészt társadalmi struktúrák, másrészt érzelmi forgatókönyvek is épültek. A nő, aki mindent bír, aki mindent elintéz. A nő, aki csendben szenved. És aztán a nő, aki egy napon azt mondja, elég volt. De ez nem egy pillanat műve. Ha egy anya minden nap felteszi magának a kérdést, miért van ebben egyedül, egy nap már nem kérdezi meg. Mert pontosan tudja a választ.

Az a baj ezzel a patriarchális mintázattal, hogy képes pozitív köntösbe csomagolni az egyenlőtlenséget. „Ehhez a nők jobban értenek”, „ez az anyai ösztön”, „egy anya mindent tud”, „ezek női képességek”. Mintha az egyenlőtlenség valamiféle női szupererőből fakadna, nem pedig egy végletesen káros társadalmi beidegződésből, amely generációkon át sulykolta, hogy a nő a család érzelmi központja, a láthatatlan hajtóereje, aki gondoskodik, figyel, előrelát.

Kapcsolódó: Szülői kiégés – nem nagy ügy, csak beleroppan az ember

És közben elnémul, ha fáradt. Ez a minta azt tanítja, hogy a férfi „segít”, ha bekapcsolódik a háztartásba, míg a nő felelőssége alapértelmezett. A gondoskodás nem közös projekt, hanem női belső kötelességként jelenik meg, amitől nehéz eltérni anélkül, hogy ne társulna hozzá bűntudat. A patriarchális kultúra nemcsak elvár, hanem el is ken: a mentális teherre nincs hivatalos nyilvántartás, nincs statisztika a fejben tartott határidőkről, és senki sem gratulál ahhoz, hogy emlékeztél a fogorvosi kontrollra.

Ez a dinamika nem csak az anyákra hat. A gyerekek is tanulnak belőle.

Azt tanulják meg, hogy anya a biztonság, anya az emlékező, anya a reagáló. A másik szülő pedig – jó szándék ide vagy oda – perifériára szorul. És ez előbb-utóbb meglátszik a szülő-gyerek kapcsolatban is.

A valódi változás ott kezdődik, hogy lemondunk a kontrollról

És ez talán a legnehezebb. A terapeuta szerint a sikeres nők nem attól érik el a változást, hogy még többet vállalnak. Hanem attól, hogy hagyják a rendszert szétesni. Nem veszik át, amit a partner nem csinál meg. Nem nyelik be a diszfunkciót, csak hogy ne legyen feszültség. Mert az is tanítás: „Nézd, ha te nem lépsz, ez történik.” Ez fájdalmas lehet, de szükséges és működik.

Ez egy hatalmi egyensúlyhiány, ahol az egyik szülő családvezető, a másik pedig asszisztens (Fotó: Getty Images)

Rita gyerekei már iskolások voltak, amikor szép lassan kirajzolódott benne, hogy „jófej” férje ide vagy oda, valójában ő az alapértelmezett szülő. Egy kétnapos, fizikailag és mentálisan is megterhelő üzleti útjáról hazatérve azzal szembesült, hogy káosz van a lakásban, a család nem azt ette, amit indulás előtt hajnalban megfőzött nekik, hanem a több napra betervezett hidegétel fogyott el, és még be sincs vásárolva. Már megint.

Akkor és ott eldöntötte, ennek véget vet. Leszokott arról, hogy ha a munka miatt távol van, előre bevásárol, megfőz és leszervez mindent, ezeken a hajnalokon úgy lépett ki a lakás ajtaján, hogy tudatosította magában, most a férje az alapértelmezett szülő, és semmit sem készített elő. A férje – bár először sokkolta, amikor reggel arra ébredt, hogy uzsonnát kell készítenie és edzőcuccokat csomagolnia – egész jól megugrotta a feladatot.

Az élményt egy nagy beszélgetés követte, és változás kezdődött a család életében. Pedig az anya már azon gondolkodott, borít mindent és elhagyja a férjét.

Van kiút, de máshol kezdődik, mint hinnénk

Ha azt kérdezzük, mi lehet a kiút az alapértelmezett szülő szindróma ördögi köréből, a válasz nem ott kezdődik, ahol elsőre sejtenénk. Nem ott, hogy majd „szólok, ha baj van”, vagy „megmondom, ha túl sok”. Hanem ott, hogy végre kimondjuk: ez már baj. Nem egyéni ügy, nem gyengeség, nem hiszti. Hanem olyan minta, amely felborítja a kapcsolat egyensúlyát, és csendben, módszeresen fárasztja ki a szülőket, különösen az egyiküket.

1. Az első lépés a felismerés. Hogy ez létezik. Hogy nem normális, ha valaki mindig mindent tud, fejben tart és megtesz, miközben a másik “segít”.

Ha úgy érzed, te vagy az alapértelmezett szülő, akkor a legnagyobb bátorság most nem az, hogy tűröd tovább, hanem az, hogy kimondod: „ezt érzem.” Először magadnak, aztán a partnerednek.

1. A következő fontos lépés, hogy együtt megnézzétek: nálatok pontosan hogyan is jelenik meg ez a felosztás? Melyek azok a láthatatlan teendők, amelyeket automatikusan te végzel el? Melyik emailt ki nyitja meg, ki felel a pótpólóért az oviban, és ki veszi észre, ha a gyerek láza valójában szorongásból ered? Írjátok össze. Ne csak érzések és vádak szintjén beszéljetek róla, hanem tények mentén.
2. Aztán alkossatok közös jövőképet. Nem csak azt nézve, mi nem működik, hanem azt is: milyennek képzelitek el az otthont? Milyen értékek szerint szeretnétek együtt szülők lenni? Mi az, amit mindketten fontosnak tartotok, és hogyan tudtok ehhez mindketten hozzájárulni?
3. Innen jön a gyakorlat: a hétköznapok. Tűzzetek ki konkrét célokat, egészen apró szinten. Ki olvassa el a heti hírlevelet az iskolából? Ki egyezteti az orvosi időpontot? Nem elég azt mondani, hogy „osztozunk a teendőkön”, muszáj látható, mérhető és követhető módon tenni ezt.
4. És végül: kövessétek nyomon, mi változik. Tartsatok rendszeres „check-in” időpontokat, amikor átbeszélitek, mi működött, mi nem. Ha sikerült valamit máshogy csinálni, örüljetek neki. Ünnepeljétek meg.

És ha nem jött össze? Akkor sem jön a „na ugye”. Nem egymást kell legyőzni, hanem a berögzült mintát.

Kapcsolódó: 8 szülői minta, ami a gyerek egész életét megnyomoríthatja

Kiemelt kép: Canva