Hétvége volt, a 82-es trolit vezettem lazán az Örs vezér tér felé, és a kereszteződésnél nem láttam, hogy jobbról jön egy Trabant. Belementem, még toltam is magam előtt, mert nem láttam, hogy mi az a csörgés, csattogás, csak mikor kinéztem magam elé. Az első felismerés, hogy itt valaki meghalt, az bennem örök nyomot hagyott. Később kiderült, hogy a sofőr él.

Foglalkozás körében elkövetett közlekedési baleset gondatlan okozása. Hét hónap letöltendő fogházbüntetés.

Nem a fogház volt az igazi büntetés hanem az, hogy a három gyerekemet be kellett adnom nevelőotthonba, mert apukájuk nem törődött velük.

A fogházban dolgoztam, valamennyi pénzzel szabadultam, és azt hittem, hogy itt majd én idővel helyre teszem az egzisztenciámat. Azért hát első körben hova megy az ember, egy börtönviselt ember, ahol emberek között van, és el is fogadják? A kocsmába. Egyre többet jártam, egyre többet ittam, így csúsztam bele az alkoholizmusba. Akkor sem voltam épp szomjas, mikor elcseréltem a lakásomat, úgy, hogy se cserelakást nem kaptam, se pénzt.

Így nemcsak alkoholista lettem, hanem hajléktalan is. Átmeneti állapot, mondja magának az ember. Négy évet éltem utcán. Nem titok: úri környezetben! A Mechwart ligetben a kis játszótéren aludtam, az összes holmimat, ágyneműmet a vízaknába tettem, ott védett helyem volt, és a Fedél nélkül újságot terjesztettem.

Sokan mondták, hogy még fiatal vagyok, miért nem megyek el dolgozni? Nagyon sok munkahelyem elúszott amiatt, hogy másnaposan nem mentem be. Nem akartam azt mondani, hogy bocs, annyira másnapos voltam, hogy nem tudtam munkába állni, így inkább többet nem is mentem.

Aztán elkezd ám gyógyulni az ember, mikor másnapos, mert azt úgy lehet gyógyítani, hogy ráiszik. Na, most én addig iddogáltam rá, annyira meggyógyultam, hogy megint részeg lettem. És kezdődött ez az ördögi kör elölről. Elittam a szégyenérzetemet. Nagyon sok bántó megjegyzés, reakció, helyzet van, amire az ital lefedettsége sajnos valóban megfelel. Egy darabig.

Rózsika jelenleg már az Üdvhadsereg munkatársa / Fotó: Üdvhadsereg

Azt hiszem, hogy itt voltam azon a mélyponton, amikor úgy éreztem, hogy na, innen nincs tovább. Ekkor ismerkedtem meg a gyülekezetvezetőmmel. Olyan szeretettel beszélt ott a plénumhoz! Mondta, hogy a Gyulai Pál utcában szokott igét hirdetni, akit érdekel, menjen el. Persze, hogy elmentem. És

ami csodálatos volt, hogy felmegyek a gyülekezeti terembe, és ki van írva, hogy “Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.”

Még engem se.

Aztán, mikor ment föl Eszter a szószékre, én már nem is őt láttam, mert a kontúrjai, hogyismondjam… elvesztek.
Mögöttem Jézus ült. Éreztem. 

Egy ilyen istenélmény után nem lehet máshova járni. Hát minek ez a sok felekezet, gyülekezet, ha az Isten fia odajár? Hát, én is odajárok azóta, és ennek most már 23 éve. És az Úristen mindig küld olyan angyalokat, akik személyigazolvánnyal rendelkeznek. És érdekli őket, hogy mi történik veled, hogyan tovább, hogy érzed magad, hol laksz, mit csinálsz. És nem azért, mert hasznot akarnak húzni belőle, hanem azért, hogy embernek érezd magad.

Itt éreztem azt, hogy kezdek töltődni, de ehhez kifejezetten kell a saját akaratom is, a változtatni akarási szándékom. Jézus is megkérdezte a beteg embert, “akarsz-e meggyógyulni?” Mert ha nem akarok, senki nem tud segíteni rajtam.

A lelkészem lett a lelkigondozóm. Megtanított megszeretni önmagamat is. Egyik alkalommal ilyet mondtam:
– Eszter, én ezt is elrontom, az is tönkremegy a kezem között. Minek él az ilyen ember?
– Rózsi, hogy jön ahhoz, hogy az Úristent felülbírálja?”
Erre én:
– Hogy jön ide az Úristen?
– Látom, nem érti. Az Úristen pont így szereti magát, ahogy van, ne bírálja fölül, de nyugodjon meg, nem hagyja ebben az állapotában.

Nem hagyott, és nem is hagy. És ez nem ájtatoskodás, ez a valóság. A megmenekülés, a megmentés, a megváltás valósága. Legyen áldott mindenki, aki ezt hirdeti, aki ezt szolgálja!

Kiemelt kép: PR/Nők Lapja