Jól teszem, ha július közepén a Balaton-parti nyaralóba képzelem családostul, háziállatostul?
Igen, jó ideje kétlaki életet élünk: ősztől tavaszig Leányfalun vagyunk, nyáron pedig – hacsak nincs valamilyen vízilabdás kötelezettség – általában itt, Balatonfenyvesen. Az állatok is jönnek-mennek velünk, szerencsére ők mindenhol otthon érzik magukat, ahol mi is ott vagyunk és lehet rohangálni. A lényeg, hogy mozoghassanak, mert ez a lételemük. Olvastam valahol, hogy amikor egy ismert tenyésztőt arról kérdeztek, hogy kertben, lakásban vagy hol is jó tartani a vizslát, azt mondta, teljesen mindegy. Ha ugyanis azt szeretnénk, hogy jól érezze magát, akkor a lakásból is ki kell vinni, meg a kertből is ki kell vinni. Ezért megyünk mi is rengeteget az erdőbe, hogy ott mindenki mehessen, amennyit neki tetszik.

Kiket is kell mostanság lefárasztani?
Három kedvencünk van: Suri, egy négyéves springer spániel, Maxi, az egyéves vizsla és Kokó, a hatéves házi macska, akit nem is annyira lefárasztani, inkább békén hagyni kell.

Komoly csapatnak látszik, elnézve ezt a két nagyon játékos kutyát és az arisztokratikus arckifejezésű macskát. Hogy viselik ők egymást, egymás társaságát?
Most már egészen jól. Először Kokó került hozzánk, még 2016-ban. Arasznyi méretű volt még, amikor becsatangolt ide, a gyerek persze elkezdte simogatni, aztán itt ragadt. Mivel már két éve itt lakott amikor megérkezett Suri, eleinte elég ellenséges volt vele. Arcul is csapta szegényt párszor úgy, hogy vérzett az orra. Maxi érkezése sem volt zökkenőmentes, Kokó itt már tényleg nem értette, mit jönnek egymás után ezek a kölykök, minek tolakodnak ide és túrják őt ki. Ma már szépen elvannak, alapvetően úgy, hogy elkerülik egymás útvonalát és élik a maguk kutya-macska életét. Kitúrásról már csak azért se lehet szó, mert Kokó jön-megy, Maxi és Suri pedig kinti kutyák: nem a házban, hanem a garázsban szoktak aludni. Így szokták meg és szerencsére ehhez a feltételek is adottak. Meleget is tudunk nekik csinálni, nyáron pedig kis homokozómedencékben hűtik magukat nagyon ügyesen. Suri azért meg-megpróbálja, hogy hátha ma épp más szabály van életben, de alapvetően ez van megbeszélve.

Suri és Maxi nagy szeretetben

Kutya és macska is nehezen fér meg, kutyások és macskások pedig egyenesen külön kasztot képeznek tapasztalatom szerint. Kemény Dénes akkor most kutyás vagy macskás?
Is. Teljesen más karaktere van a két fajnak, másért lehet szeretni őket. A macska önálló és hogy is mondjam, sokkal bonyolultabb lélek, mint a kutya. Nem lehet kiszámítani – még azt is nehéz kitudakolni, mit tart az emberről. Az egyetlen, amiből például tudom, hogy Kokó elfogad gazdájának, hogy rendszeresen hoz gyíkot, madarat a küszöbre ajándék gyanánt. A kutyák egyszerűbbek – már abból a szempontból, hogy tisztábban ilyenek vagy olyanok. Mindkét kutyánk borzasztó szeretetigényes és nagyon hálás a mozgásért, a jutalomfalatért vagy a simogatásért. Maxival rendszeresen van olyan, hogy megyünk az erdőben és egyszer csak megáll, eltorlaszolja az utat, hogy ne tudjak tovább menni, inkább azonnal vakargassam meg a fülét. Ha meg ilyenkor Surit is meg akarom dögönyözni, akkor a fogaival nagyon finoman megfogja és arrébb húzza a kezemet: „hohó, most én vagyok soron.” Ilyen interakcióm macskával még nem volt.

Ha jól tudom, a híres „brittudósok” már azt is kimutatták, hogy gazda és kutya kommunikációja során hasonló agyi aktivitás van, mint gyerek és anya kapcsolódásakor.

Nem falkáról, meg hierarchiáról van ugyanis szó, hanem szeretetről.

Gyerekkorból hozta az állatszeretetet?
Abszolút. Mindig imádtam az állatokat, azért is jelentkeztem állatorvosi egyetemre, és ezért történt az is, hogy abban a pillanatban, amikor kertes házba költöztünk, rögtön lett kutyánk. Egy pulink és egy komondorunk volt először – előbbi volt a jelző, utóbbi pedig a végrehajtó. Szuper kis csapat volt az övék is. Később, amikor már egy ideje vadásztam, jött Dömper, aki egyébként Maxi dédnagyapja. Ő egy igazi híresség kutyás, és elsősorban vizslás körökben, megszámlálhatatlanul sok versenyt nyert – szépség és munkaversenyeket is, rengeteg leszármazottja van, vizslás körökben túlzás nélkül legenda.

Maxi képességeiben visszaköszön, hogy ilyen legendás vérvonala van?
Mivel még csak egy éves, így egyelőre csak az látszik, hogy nagyon jó ösztöne van, de az, hogy mennyire lesz sikeres, később válik el, addig is rengeteget kell lennie az erdőn, mert ezek a készségek élesben fejlődnek. Nagyon szeretnek is menni mindketten, nemcsak velem, sokszor viszik őket „kölcsönbe” is. Maxi másféle vadász, mint Suri, de ez pont jó így. A spániel inkább vízi kutya és kajtatni szeret a legjobban, a vizsla viszont inkább szárazföldön szeret dolgozni és nagyon jól apportíroz. Ők ketten nagyon jól tudnak együttműködni, mert sokszor előfordul, hogy Suri kutatja fel a zsákmányt, de már Maxi az, aki odahozza.

Suri és Maxi egyébként is jó barátok?
Igen! Sőt talán többek is annál. Egyrészt nagyon sokat számít, hogy itt vannak egymásnak, mert a kutyának nemcsak a jó környezetre de a társaságra is óriási igénye van és nem baj, ha azt nemcsak a gazdinak kell biztosítani. Ha valami történik az utcában akkor azt ők együtt figyelik, meg tudják vitatni. Nekünk is megnyugvás, hogy ketten vannak, mert így könnyebb itthon hagyni őket, ha nap közben menni kell valahova. Nem mondom, örülnek azért, ha hazajövünk, de ketten sokkal jobban elvannak nélkülünk is. Suriban ráadásul van egy kis anyáskodó hajlam is Maxi felé. Amikor Maxi kicsi volt, úgy védte a többi kutyától, vagy bármilyen veszélytől, mintha az ő kicsinye lett volna. Most már, hogy Maxi is nagy, inkább barátok, akik persze néha azért összevesznek. Ez természetes. De vadászat közben például sosincs olyan, hogy elvennék egymás elől a zsákmányt, kifejezetten jól működnek együtt. Mindketten arra hajtanak, hogy minél többször mondjam nekik, mennyire ügyesek.

Mennyi elfoglaltságot jelent napi szinten két ilyen örökmozgó kutya lefárasztása?
Sokat. Ott kezdődik, hogy hatkor kelek minden nap, mert akkor már várják, hogy találkozzunk. Ilyenkor kapnak egy kis szeretetreggelit, ami nem is annyira ételről (húsevő állatok lévén elég nekik napi egyszer enni), mint inkább a gesztusról szól. Valami kis apróság, egy marék száraz kutyakaja, vagy a konyháról valami húsos maradék, aminek nagyon örülnek. Kis szünet, míg ezt elrágcsálják, és részükről készen is állnak, hogy menjünk az erdőbe, vagy épp a Dunához, a Balatonba. Ilyenkor jön egy olyan negyven perces séta, aztán általában nap közben is viszi őket valaki a családból és este van még egy ugyanilyen kör. Így hiába kerti kutyák, a két óra mozgásuk ezen felül meg szokott lenni. Kell is nekik, nemcsak testileg, de mentálisan is. Borzasztóan szeretik lenyomozni, mi minden történt a vízparton, mióta nem voltak arra, kiszimatolják a valaha ott járt összes vízimadarat, Suri még be is ugrik utánuk, ha közel vannak a parthoz, hátha utoléri őket. Sose sikerül. Az erdőben is hasonló a helyzet, csak ott nagyon kell rájuk figyelni: nem véletlen a póráz kötelezettség, mert nincs semmi szükség rá, hogy őzeket kergessenek, eltűnjenek, vagy összefussanak egy vaddisznóval, ami nagyon komoly, akár halálos sérülést okozhat.

Suri a vízen

Energiában, időben nem kevés ez, főleg, ha hozzávesszük még, hogy rendszeresen viszi vadászni is őket. Miért éri meg a kutyákba fektetett rengeteg energia?
Lelki és fizikai előnye is van. A kutyatartás fizikai aktivitásra serkenti az embert, hiszen a kutyának van egy olyan mozgásigénye, aminek a kielégítéséhez a gazda is kell. A kutya elviszi sétálni a gazdit, arról meg már a belgyógyászok és a kardiológusok tudnának ódákat zengeni, milyen hatással van mindez az ember keringésére, általános egészségére. A másik a lelki: a kutya olyan társ, akiben soha nem fog csalódni az ember – hűséges, meg lehet vele osztani élményeket és ezer százalék, hogy örülni fog, amikor hazaérek. Suri és Maix amikor az utca végéről meghallják (és pontosan azonosítják) az autóm hangját, már figyelnek, boldogok, amikor nyitom a kertkaput, kiszaladnak, körbeszaladgálják az autót (azaz köszönnek), aztán díszkísérettel bemegyek a kertbe, beállok a garázsba, és alig tudok kiszállni, úgy ugrálnak rám.

Ezt valahogy vissza is kell adni, igaz? Az állattartót és az állatorvost is kérdezem: ön szerint hogy kell jól szeretni egy kutyát?
Sok-sok fizikai és szellemi energia ráfordításával. Kutyásnak lenni – főleg, amíg a kutya is fiatalabb és rengeteg élményre van szüksége – sok szempontból olyan, mint a kisgyerekes lét. Amikor az embernek kutyája lesz, teljesen megváltozik az élete – hogy csak egy példát mondjak: nem megy már mindig oda és akkor, annyi időre, ahogy akar. Ezt el kell fogadni és kizárólag csak így érdemes belevágni, hogy ne kelljen 6-8 héttel később kétségbeesetten körbetelefonálni az ismerősöket, hogy kire lehetne rásózni az állatot. Ha viszont az ember ezt felméri és elegendő energiát, időt, figyelmet tud adni a kutyájának, akkor legalább ennyit vissza is fog kapni: rengeteg munkáért rengeteg öröm jár. Amikor nagyon el vagyok foglalva, esetleg problémáim vannak és nem tudom épp úgy visszaadni a szeretetet a kutyáknak, mint ahogy ők vártak vele, igyekszem később kárpótolni őket. Esetleg akkor is megyünk még egyet, ha már háromszor voltak kint, mert úgy tapasztalom, hogy a séta a kutyák egyik szeretetnyelve és én szeretném visszaadni nekik azt, amit kapok. A befektetett munkát itt éppúgy nem lehet megspórolni, mint a sportban.

Szöveg: Balázs Barbara, köszönet a fotókért Kemény Dénesnek