Találkozások a háború elől menekülőkkel (x)

A határig sokszor együtt utazik a család, az átkelő előtt búcsúznak egymástól, mert a férj, az édesapa nem jöhet át. Az utolsó ukrajnai élmény a család kettészakadása. A sorompók túloldalán Magyarország, egy ismeretlen világ várja a családokat. Aki Beregsuránynál kel át, elsőként a Máltai Szeretetszolgálattal találkozik. Önkéntesek történetei.

A Máltai Szeretetszolgálat az ukrán határ mindkét oldalán segíti a menekülőket, a háború kitörése óta több mint ötvenezer menekülő embernek nyújtott segítséget, százötven tonna tartós élelmiszerrel járult hozzá az Ukrajnában várakozó menekülők ellátásához.

Tolmácsként odaléptem két hölgyhöz, 30-35 év körüliek lehettek, gyermekekkel érkeztek ők is. Az ország belső részéből jöttek, a lebombázott Zsitomirból. A férjeik hozták el őket autóval a határig, majd visszamentek, mert az egyikük orvos, aki azt mondta, neki most a mentésben a helye, a másik mérnök, ő harcolni indult. Ez után már nem mertem személyeset kérdezni, mert annak csak sírás lett volna a vége, nem pedig segítés.”

„Egy adományokkal megrakott, hét és féltonnás teherautóval tartottam Beregsurány felé. A benzinkútoin egymást érték az ukrán rendszámú autók. A szomszédos kútoszlopnál egy nő próbált tankolni, betette a töltőpisztolyt a nyílásba, de nem tudta, hogy közben húzni kell a kart. Nem engedte, hogy segítsek neki, bement fizetni, ott szembesült vele, hogy nem töltött semmit a kocsiba. Megvártam, és akkor megengedte, hogy tankoljak az autójába.  Kiderült, hogy még sosem csinált ilyet, ezt mindig a férj intézte, ő viszont, hadkötelesként nem jöhetett velük. Három kisgyermek ült az autóban.”

Volt, hogy a beregsurányi határátkelőn ténylegesen életet mentettek a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, amikor egy asszonyt újra kellett éleszteni. Volt, akit kerekesszékben toltak át a határon, mert a saját lábán nem tudott jönni, és két olyan kisbaba is született az elmúlt hetekben, akinek édesanyját máltai menedékről vitték kórházba, és utána oda hozták „haza”.

„Anatolij bácsi Dnyipróban élt, egymagában töltötte mindennapjait. A 72 éves férfi Beregsurányon át érkezett Magyarországra. Miskolcon a  Máltai Szeretetszolgálat egy többlakásos társasházban szállásolta el. Anatolij bácsi minden nap hosszan sétált a háztömb belső udvarán, de az utcára egyszer sem ment ki. Kiderült, hogy az idős férfi nehezen tájékozódik, eltéveszti a lépcsőházakat, nem igazodik el az ismeretlen környezetben. Az idős embert ezt követen egy idős othonba vitte a Szeretetszolgálat, ahol tágas kert várja, és a dolgozók között ketten is az anyanyelvén tudnak beszélni vele.”

„A Keleti pályaudvaron idős házaspár várakozik, megkérdezem honnan jönnek. Harkiv – mondja a nő. Az jó messze van, igyanak egy teát vagy kávét, hozok szendvicset, vizet. A férfi csak rója a köröket, az asszony köszöni, nem kér semmit. Hova mennek? Van szállásuk? – érdeklődöm. Nem, nem, nem kell semmi. Újabb családok jönnek. Viszem őket jegyet venni, pelenkát adok, telefont töltök, törött szemüveget javítok. De közben nem tudom levenni a szemem az idős párról. Odaviszek egy önkéntes tolmácsot, mondja el, azért vagyunk ott, hogy segítsünk nekik, közben önkéntelen mozdulattal az asszony vállára teszem a kezem. Az asszony megragadja a kezem, közben elsírja magát. A vonaton kapták a hírt, hogy lebombázták a házukat. Ez a néhány táska maradt csak. Amerikába mennek a lányukhoz, el kell jussanak a reptérre, a férje már fizetett valakinek a fuvarért, de az illető nincs sehol.  Beléjük diktálok egy meleg teát, kezükbe nyomok egy szatyrot vízzel és szendviccsel, majd rövid idő múlva beültetjük őket a repülőtérre induló máltai kisbuszba. Csaknem négy óra telt el azóta, hogy először odaléptem hozzájuk. A férfi most szólal meg először, annyit mond: Thank you.”

Thank you. Köszönjük.
A Máltai Szeretetszolgálat a rászorulók nevében is hálás azoknak, akik adójuk 1%-ának felajánlásával segítik a szervezetnek az ukrajnai háború elől menekülőkért végzett munkáját.