Régen kommendálták egymásnak a házasulandókat, sőt nem ritkán a szülők döntöttek a fiatalok sorsa felől, így tehát nem volt gond az ismerkedés, nem is volt illendő idegennel akár csak szóba állni is.

Manapság egy férfi és egy nő bárhol megismerkedhet, erre már nincs semmiféle szabály… azaz várjunk csak. Ha írott szabályok nincsenek is, azért éppolyan erősen ható szokások vajon nincsenek? Ha az embert a barátja bemutatja valakinek, az tiszta sor. Ha a munkatársával kerül közelebbi kapcsolatba, legtöbbször azon sem talál senki kivetnivalót. Az is rendjén van, ha sportklubtársával, kórusbeli kollégájával, vagy más közösségbeli társával köt mélyebb ismeretséget. De ha az embernek a barátja nem mutat be senkit, ha a munkahelyen senki sem „szabad”, ha nem tagja semmiféle klubnak és körnek, akkor mit lehet tenni? Marad az utca, a szórakozóhelyek és — legvégül: a hirdetés.

Hát illik ezt?

— Bocsánat, úgy látom, nem siet. Elkísérhetem egy darabon? — Mintha el sem hangzott volna a kérdés, a megszólított, finom vonalú orrát magasra tartva megy tovább. Arcizma sem mozdul, mint valami szfinxnek, mely nem törődik a homokkal, amit körülötte hord a szél.

Vígjátékírók kedvelt figurája a hatvanéves vénlány, aki folyton az utcai leszólítástól retteg. A romantikus amerikai filmekben a hős legtöbbször az utcán (hajón, sivatagban, a Marson) ismeri meg a hősnőt. Efféle jelenetek a regényekből sem hiányoznak. De vajon az életben létezik-e ilyesmi?