Keleti Évával interjút készíteni olyan, mint amikor egy kaliforniai aranyásó aranybányára bukkan. Ki nem fogy a művészlegendákkal kapcsolatos élményeiből. Mert akit ő egyszer lencsevégre kapott, az örökre a barátjául szegődött. Személyiségének ma is mágikus az ereje, nem győzöm csodálni friss szellemét, örökös kíváncsiságát, végtelen emberségét. A fotográfia nagyasszonya az idén nyáron tölti be a nyolcvankilencedik életévét. Ennek alkalmából beszélgetünk.

Karantén lévén, meg kellett elégednünk a távinterjúval. Fél órát vacakolunk a Skype-pal, de nem működik, végül áttérünk Messengerre. Éva egy negyvenévest meghazudtolóan friss és naprakész, és mint látni fogják, nem csak a digitális technika terén. Kristálytisztán idézget hetven évvel ezelőtti neveket, emlékeket.

– Isten éltessen ezen a nem mindennapi évfordulón! Mikor is ünnepled pontosan a nyolcvankilencedik születésnapodat?
– Augusztusban, úgyhogy éppen jókor jelenik meg az interjú. Köszönöm, hogy gondoltatok rám!

– Volt, ami emlékeztessen, hiszen januárban a Műcsarnokban gyönyörű kiállításod nyílt. Óriási szerencse, hogy még a járvány előtt láthattuk a fotóidat. Úgy tudom, album is készült belőlük.
– Sőt, el is fogyott mind egy szálig. Nekem is csak egy maradt belőle, de ha majd feljössz hozzám, megnézheted.

– Jövök, úgyis érdekel a lakásod! A 85. születésnapodon beszélgettünk utoljára a Nők Lapja hasábjain, és akkor azt mondtad, sok terved van még, például át szeretnéd rendezni a szobákat.
– Át is rendeztem. Dolgozószobát, folyosót alakítottam ki, és kidobtam a hálószobából a régi bútorokat. Öt évvel ezelőtt meghalt a férjem (Mátray Mihály filmrendező – a szerk.), egyedül maradtam, és úgy éreztem, nyomasztanak az emlékek. Szégyenszemre elmentem az IKEÁ-ba, vettem egy hófehér szobabútort, és égszínkék drapériákkal bolondítottam meg a teret. Most olyan, mint egy lányszoba, egy legfeljebb harmincéves nőé lehetne.

– Hozzád pontosan az illik. Mondd, hogy bírod a bezártságot?
– Akadnak rossz napjaim, hiányzik a séta, hogy csak úgy elüldögéljek az Andrássy úton egy padon, és figyeljem az embereket, de alapvetően jól elvagyok. Olyasmire is jut időm, amire eddig nem. Például nemrég rábukkantam a Google-on a nagyapámra. Bélteky Kálmán volt az írói álneve, nyelvészként a szórványban élők tájszólását kutatta. Ki gondolta volna, hogy az internet számon tartja? Egy könyvét is felleltem egy antikváriumban. Ennek most nagyon örülök.

– Csak az ilyen kiegyensúlyozott lelkek tűrik jól a bezártságot, mint te. A fotóidról is ez a végtelen harmónia árad. Nem véletlen, hogy ekkora siker lett a kiállításod! Meglepő módon nem csak régi képeket, újakat is láthattunk. Én azt hittem, rég letetted a kamerát.
– Valóban letettem, a rendszerváltáskor. Két oka volt. Az egyik, hogy volt egy fotós kollégám, egy iszonyú nehéz sorsú nő, úgy hívták, Ella. A férje meghalt a háború végén, egyedül nevelte fel a gyerekeit, és még hatvanon túl is bejárt a színházakba fotózni. A színészeknek mindig megesett rajta a szívük: gyerekek, itt van szegény Ella, vegyünk tőle képet! Hát én nem akartam „szegény Ella” lenni. A másik ok, hogy úgy éreztem, kiégtem. Mászkáljanak most már a fiatalok nehéz fotóstáskával az oldalukon! Alapítottam inkább egy fotóügynökséget. Amikor Szarka Klára fotótörténész tavaly ősszel megkeresett, hogy volna-e kedvem egy újabb kiállításhoz, hiszen 2016-ban a Nemzeti Múzeumban már volt egy, gondolkodási időt kértem. Csak a régi képeimből válogatni már unalmas lett volna. Egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha újra kezembe venném a fényképezőgépet? Megkértem egy tehetséges kolléganőmet, Fábián Évit, tanítson meg a digitális technikára, és kiválasztottam ötven interjúalanyt. Akadtak közülük idősebbek, akiket újrafotóztam, és fiatalabb művészek is, akikről először készítettem portrét.

9 fotó

– A legizgalmasabb és legszebb talán a nyolcvanöt éves Törőcsik Mari képe lett. Úgy tudom, csak keveseknek engedte meg, hogy betegen, idősen lefényképezzék. Jól ismeritek egymást?
– Hogyne. Az ötvenes évek óta fotóztam a színészeket, Marit meg szinte az első perctől fogva ismertem. Wiedermann Karcsi és a férjem rendezőpárost alkottak akkoriban, és egyszer Karcsi megkérdezte tőlem: Éva, mit csináltok szombat délután? Ha eljöttök a Bécsi úti cukrászdába, bemutatok nektek egy kislányt! Feleségül fogom venni. Mivel Karcsi már túl volt három házasságon, fúrta az oldalamat, ezúttal ki lesz az áldozat.

A megbeszélt időben ott ültünk a férjemmel a cukrászdában, egyszer csak Karcsi belépett az ajtón, az oldalán egy valóban kislánnyal. Ő volt Törőcsik Mari. Piros pettyes blúzt és fehér alapon piros pettyes, derékban húzott szoknyát viselt, a karján fonott szalmatáska lógott. Csókolom! – köszönt nagy zavarában, pedig majdnem egyidős velem. Ezt örökre megjegyeztem. Ez még a Körhinta szereplőválogatása előtt történt, Karcsi nem is hitt benne, hogy Marit kiválaszthatják, emlékszem, legyintett, de leszögezte: másnap mindenképpen feleségül veszi a lányt.

Huszonnégy óráig tartott a házasságuk. Mari soha nem is beszél róla, mindig Bodrogi Gyulát teszi meg első férjének. Szóval most úgy gondoltam, felkeresem Marit az Őrségben, hátha engedi magát lefotografálni. Nagyon kedvesen fogadott, egy délelőttön át beszélgettünk, aztán leült a szoba mélyén egy fotelba, és én kattintgatni kezdtem a gépem.

– Zseniális portrék születtek. Ahogy ott ül idősen, magányosan, mégis hatalmasan. De én láttam róla másfajta fotókat is korábban, a Symbolban.
– Ahhoz a kiállításhoz én ragaszkodtam, születésnapi köszöntőnek szántam Mari hetvenötödik születésnapjára. Kiraktuk a falra a dívás portréit, amiket hatvanéves kora körül készítettem róla A régi nyár című előadás előtt. Nagyon elegáns volt, kissé félvilági, és nekem ettől folyton egy kuplé visszhangzott a fülemben.

Mari úgy állt előttem a Schäffer Judit tervezte izgalmas, fekete csipkeruhájában, hogy kedvem támadt lefotózni. Hozattam egy piros rózsát, és mondtam neki: Mari, fogd már ezt a kezedbe, megörökítelek vele! Ugyan, vénasszony vagyok már, szabadkozott, de aztán mégis belenézett az objektívbe. Gyönyörű volt! Nádszálkarcsú, nemes. Mindig is öregasszonyokat szeretett játszani, de ki ne akarná egy másik, rejtett arcát is megmutatni? Tartottam is tőle, hogy esetleg nem fog hozzájárulni a fotókhoz.

– Térjünk még vissza kicsit a kezdetekhez. Hogyan lett belőled színházi fotós?
– Úgy, hogy a forradalom után nagyon sokan emigráltak az MTI-től, és csak mi, fiatalok maradtunk. Váratlanul engem tettek meg színházi fotóssá. Ettől kezdve éjt nappallá téve ingáztam a színházak és az operaház között, mert az MTI-nek minden eseményről tudósítania kellett.

Huszonöt évig dolgoztam ott, nagyon nehéz volt, de alaposan megtanultam a szakmát. Eredetileg mérnöknek készültem, de már az egyetem közben ajánlottak egy állást a Forte gyárban. Úgy éreztem, jobban megérteném a gyártástechnológiát, ha megtanulnék előtte fényképezni. Így kerültem a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, és azonnal beleszerettem a fotografálásba.

– Mikor derült ki, hogy jó szemed van hozzá?
– Viszonylag hamar. A főnökünk, egy neves fotóriporter, Papp Jenő számára két kosár létezett, a papír-, és a szemetes. Ha jó lett a fotó, a papírkosárba dobta, ha rossz, akkor azonnal ment a kukába. Egyszer Kertész Alíz, későbbi olimpiai bajnok tornászról hoztam egy képet, amint éppen leugrik a gerendáról. Jenő rám nézett: „Na, Éva, neked szemed is van? Akkor sportriporter leszel!” Hát az nem, de a tánc, az jöhet! Régi álmom vált valóra, amikor balettosokat kezdtem fotózni, mert valamikor én is balerinának készültem. Ettől kezdve csak a mozgás rögzítése érdekelt.

– És elkészült a legendás Extázis című fotód, ami ma már a tánc szimbólumának számít.
– A tánccal kapcsolatban is van egy történetem. Egy ízben Orosz Adélt és Róna Viktort kísértük el Moszkvába, a Giselle-t táncolták a Bolsojban. A Rosszíja Szállóban szállásoltak el minket, és este az én szobámban gyűltünk össze mindannyian, köztük a Bolsoj vezető táncosa, Maris Liepa. A férfiak vicces történetekkel szórakoztattak bennünket, Liepa a végén már kőkemény rendszerellenes anekdotákat mesélt.

Viktor ijedten mutogatott neki, hogy itt a falnak is füle van, mire ő a szellőző felé fordulva elkiáltotta magát: éjfélkor kérünk egy üveg pezsgőt és tizenkét poharat! Hát alig üti el a Kreml toronyórája a tizenkettőt, jön ám a gyezsurnája egy tálcával, rajta egy üveg pezsgő! Ledermedtünk. Liepa szívből kacagni kezdett, mint kiderült, már délután megrendelte az italt.

– Orosz Adélt a legutóbbi kiállításodra is lefotóztad.
– Igen, de nem igazán sikerült a kép. Adéllal egyébként jó barátnők voltunk. Imádta a balettet, még várandósan se bírt róla lemondani, aminek meg is lett a böjtje. Egy próba után váratlanul megindult a szülés, és hat hónapra világra jött a kislánya. Mindössze kilencszáz grammot nyomott, sokáig nem is volt biztos, hogy életben marad. Adél eleinte alig merte megfogni a babát, és egyik este kétségbeesve felhívott, nem mennék-e át megfürdetni.

Nekem akkor már volt két gyerekem, persze hogy átmentem. Megfürdettem, megetettem a kicsit, ahogy utána még sok-sok estén át. De talán még mélyebb barátság fűz Béres Ilonához. A mai napig minden reggel fél tízkor rám csörög, hogy aludtam, rendben van-e a vérnyomásom, míg végül mindig a színháznál kötünk ki. Főiskolás kora óta ismerem, akkoriban bejáratos voltam oda, a férjem is ott végzett. Ili a Vígszínházban kapta az első szerepét. Amikor felment a függöny, egy fotelban ült a rászegeződő reflektorfényben, és csupán egy fekete kombinét viselt. Sugárzóan szép volt, esténként felhördült a közönség.

De nem ez lett a legjobb képem róla, hanem az, amikor az esküvői ruhájában kaptam le. A fején hófehér csipkekorona, a fekete hajával lélegzetelállítóan néz ki. Későbbi élettársa, Bessenyei Ferenc meg a férjemmel volt jóban. Afféle nyílt házat vittünk itt a körúton, és Feri is tagja volt a szűk társaságnak. A hatvanadik születésnapján, amikor a törzshelyein vadásztak rá az újságírók, nálunk üldögélt a kályha mellett. Lerúgta a cipőjét, bevágta magát egy karosszékbe, és elbődült: meglátjátok, bérlet leszek! És az lett. Halála után színházi bérletet neveztek el róla.

3 fotó

– Szóval, akit egyszer lefényképeztél, az azonnal a barátoddá szegődött.
– Ha nem is mindenki, de sokan. Nekem mindent el lehetett mondani, tudták, hogy nem élek vissza a bizalmukkal. Anyám mondogatta is mindig, hogy: „Te, fiam, egy Mistkistli vagy!” Az magyarul annyit tesz: szemetesláda. Valóban sokan sírták ki magukat a vállamon. A színház ilyen világ. Tele érzékeny emberekkel, sok-sok sérüléssel, meg persze hiúsággal, irigységgel. Én a magam polgári neveltetésével a higgadt kiegyensúlyozó szerepét játszottam.

– Váradi Hédit is megörökítetted, emlékszem egy kalapos képére, úgy nézett ki rajta, akár egy hollywoodi színésznő!
– Az a kép Párizsban készült. Hédire már alig emlékeznek az emberek, pedig Ruttkai Éva volumenű művész volt. Csak a természete! Kevesen tudtak kijönni vele, nekem sikerült. Egyik húsvétkor Iliékkel piknikeztünk, egyszer csak Iliből kibukott: De szeretnék elutazni Párizsba!

Mire én rákontráztam: én is! Hát menjetek, bólintott rá Bessenyei, és a férjem is beleegyezett. Száznegyven dollárral a zsebünkben vágtunk neki az útnak, és a párizsi szállodai szobában egy levél várt minket: „Vendégeim vagytok egy napra, menjünk ki a tengerhez! Hédi.” Ő pont Franciaországban volt egy állami ösztöndíjjal. Akkor láttam meg az Atlanti-óceánt. Azóta is jó szívvel emlékszem vissza Hédire.

– Rájöttem, mi a fotóid titka. Ez a szeretet, ahogy az alanyaidról beszélsz! Ettől olyan eleven mindenkinek a tekintete.
– Én soha nem a bravúros fotókat szerettem, hanem az emberi képeket. Nem a falra fotóztam, hanem magamnak. Amit nekem mondott az a tekintet, az a mozdulat, az érdekelt. Akkor tudatosodott ez bennem, amikor egyszer sikerült lencsevégre kapnom Tímár Józsefet az előadás előtti utolsó percekben.

Már nagyon beteg volt 1962-ben, Az ügynök halálát játszották éppen, és ő bejött a színpadra, hogy megemelje a két bőröndöt, amit a szerepe szerint cipelnie kellett, elbírja-e. Abban a pillanatban olyan esendőnek, kiszolgáltatottnak láttam, hogy hirtelen ráébredtem: ezt kerestem! Ezeket a kendőzetlen emberi pillanatokat. Pedig akkor már éppen abba akartam hagyni a fotózást, mert elegem lett belőle, hogy minden estém foglalt. Tíz évvel később, amikor Tímár Jóska már nem élt, rendeztek az emlékére egy kiállítást az Ernst Múzeumban. Eljött az özvegye meg a fia, és sírva fakadtak a portréja előtt. Hát ezért érdemes csinálni!

– Abból a legendás Tímár-fotóból később szobor is született, ami ma a Nemzeti Színház előtt áll. Mindig megcsodálom. Tudod, hogy időnként az én szememet is elfutották ám a könnyek a kiállításodon? Különösen, amikor megpillantottam Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt egy fotódon. Már őszülő hajjal, szomorúan merednek egy fiatalkori fényképükre. Megrendítő.

– Megengedték nekem, hogy egyszer három napot eltöltsek velük az otthonukban. Két napig beszélgettünk, a harmadikon éreztem úgy, hogy most már kezembe vehetem a fényképezőgépet. Készültek a fotók, egyszer csak betévedtünk a hálószobába. A kisasztalon állt egy bekeretezett fénykép a Rómeó és Júlia című előadásukból. Éva felkapta, felugrott az ablakdeszkára, majd Zoli is odaült mellé, a kezében cigarettával. Ma is látom őket magam előtt. Éva végtelenül szomorú, Latinovits meg már isten tudja, hol jár. Akkor döbbentek rá, hogy vége a szerelmüknek.

– Tudtad, hogy ezt a pillanatot keresed?
– A harmadik napon már igen. Mint ahogy a balettnál is mindig tudtam, melyik mozdulatot szeretném lencsevégre kapni. Analóg géppel ez nem volt egyszerű. De pont ezért tartottam távol magam sokáig a digitális technikától, mert úgy véltem, leszoktat a gondolkodásról. Száz kép között csak lesz egy jó, ha nem is törekszünk rá.

Engem azonban éppen a tudatosság érdekelt. Szeretem kiismerni, meglátni az embereket, a maguk igazi valójában. Ez a szemlélet ma már teljesen kikopott a sajtóból, talán a Nők Lapja az utolsó bástya. Amit a múltkor hoztál, abban szép, emberi portrékat láttam. Csoda, hogy így megőriztétek magatokat!

– Köszönöm, a fotósaink nevében is. Te pedig kimeríthetetlen kincsesbánya vagy. Megengeded, hogy máskor is eljöjjek hozzád?
– Gyere. Megígérem, a járvány után még mesélek!

Az interjú eredetileg a 2020-as Nők Lapja Nyár különszámban jelent meg.

Fotó: Archív