Vagonsúrolás délután 3-ig – Trianon női történetei

Lehet-e sajátosan női olvasata, nőtörténete a trianoni döntésnek? Milyen hatással volt a nők életmódjára, politikai szerepvállalására az összeomlás? Mi minden derülhet ki korabeli női naplókból?

„Lázas készülődésben vagyunk az új élet, új otthon felé. Annyi a dolgom, hogy elmélkedni sem érek reá. A vagonsúrolás reggeltől d. u. 3 óráig tartott. Parciné hűségesen segített. Irmust ez nem érdekelte. Kissé bosszantott. Talán idegesebben jegyeztem meg, hogy ő is dolgozhatott volna, hogy hamarabb menjen a munka. Mindjárt láttam húga, Emma arcán, hogy nem tetszett az észrevételem” – írja egyik első naplóbejegyzésében 1921. május 28-án Czucza Emma bánffyhunyadi tanítónő, aki egyike volt annak a 400 000 erdélyi menekültnek, akik éhezve és kibírhatatlan forróságban hosszú hónapokig vagonokban várták, hogy sorsuk rendeződjön és munkához, lakhatáshoz jussanak az anyaországban.
Habár létező és egyre erősödő jelenség egy-egy történelmi eseményt a nőtörténet oldaláról is megvizsgálni, abban egyetértenek az általunk megkérdezett történészek, hogy Trianon értékelése ilyen szempontból egyelőre még várat magára. „A téma viszonylagos feldolgozottsága, tartalmi és műfaji gazdagsága ellenére (…) hangsúlyoznunk kell, hogy a hazai kutatás e téren (is) adós a hétköznapi emberek perspektíváját, tapasztalatát és értelmezését, gondolatvilágát bemutató munkákkal” – hangsúlyozzák a Trianon arcai – Naplók, visszaemlékezések, levelek című kötet szerkesztői a könyv bevezetőjében. Bódy Zsombor történész, a Trianon 100 kutatócsoport tagja pedig megkeresésünkre azt mondta, hogy sajátos női olvasata talán elsősorban azért nincs, mert a döntés mindenkit érintett – vallási és nemi hovatartozástól függetlenül.
„A női források mégis gyakran egészen más részletekre hívják fel a figyelmet, mint férfi szerzőktől született társaik. Hogyan érintette a család életét otthonuk kényszerű elhagyása? Eleget tudtak-e tenni új környezetükben is a nőkkel szembeni legalapvetőbb társadalmi elvárásoknak? Hiszen tartalmukat tekintve ezek a naplók, emlékiratok, sőt a női rokonok közötti levélváltások is elsősorban a háztartás vezetése, a gyereknevelés, a családi élet, a születés, halál, esetleg a társadalmi események, bálok kapcsán felmerülő problémákról vagy éppen sikerekről számolnak be” – írja Bitter Éva történész Az összeomlás nő szemmel című cikkében.

Vagonlakók: a versenyló és egy menekült tanítónő

Nagyon más képet kapunk az arisztokrata nők feljegyzéseiből, megint mást az irredenta nőmozgalom meghatározó alakjainak visszaemlékezéseiből, de talán a legérdekesebbet mégis az a napló adja, amelyet Czucza Emma, a már idézett tanítónő írt Hunyadról Pápára meneküléséről a vagonéletről, magányáról, honvágyáról vagy éppen udvarlójáról, akinek lelkes közeledését képtelen volt viszonozni. Az 1920-ban 33 éves Emma azért kényszerült elhagyni otthonát, mert nem akart felesküdni a román államra, ezért nem taníthatott tovább. Ez a döntése később mindig visszatér, miközben az állandó honvágy és lelkiismeret-furdalás is gyötri: „Magyarság ide vagy oda, nem lett volna szabad szeretteimet elhagynom!” A nehéz vagonélet mellett az egyedülálló nő hamar szembesül sok más megaláztatással is: „Felfedeztem egy nagyszerű kocsit. Üvegablaka van. Érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg. Hogyan gondolok ilyent, hiszen az a versenylovaknak való?! Bocsánatot kérek, hogy rá mertem vetni a szemem! Versenyló – és egy menekült tanítónő? Esik az eső, istenigazában ömlik a vagonba. Azt sem tudom, hova tegyem az edényeket. […] Eső után elmegyek a raktárnok úrhoz […]. Nagy alázattal bekopogtatok, bocsánatkéréssel, szerényen előadom a kérésemet, egy kocsit illetőleg. A válasza udvariasan ez: Ma lehetetlen, mert még az állatoknak sem tudunk eleget tenni… Nem keseredem el. Dehogy! Visszafelé menet magamban jót kacagtam. Úgy hallom, nagyon lement az állatok ára, vele együtt az enyém is…” – írja, míg másutt a sok nehézség, éhezés és pénztelenség ellenére rendkívüli lelki alkatáról tesz bizonyságot:

„Ha vannak is kívánni való dolgaink a mi nyomorult csonka kis hazánktól, s nem teljesíti, én csak megbocsátani tudok, de követelni nem.”

Vagy éppen rendkívüli műveltségéről: „Olvasok… Olvasok… Drága jó Mamám, ha látná, megint citálná egyik képzői dolgozata címét: A sok olvasás káros következményei. A károsokat nem tudom, csak a hasznát, köztük azt is, hogy elfeledteti velem, hogy éhes vagyok.” Nem csak az éhséget, de a hőséget is gyakran lett volna jó feledni az 1921 áprilistól szeptemberig tartó időszakban: „Megint nem tudom, hányadika van. Talán 29. Őrült hőség a vagonban. Úgy tudok benne ülni, hogy a fejemen és a szívemen hideg vizes ruha van. Állítólag künn a meleg 40C” – írja júliusban. Szeptemberben a pápai Nőnevelő Intézet tanítónőjeként állást kap és beköltözhet az internátusba, ám kollégái – férfiak és nők egyaránt – meglehetős távolságtartással fogadják szeptember elsején: „Gyűlés, hol az urak nem mutatkoztak be, a tananyagbeosztás rejtelmei, a felügyelet abrakadabrája (…) Gyűlés után az az érzés fogott el, mintha börtönben lennék. Kimentem a városba egyet járni. Kissé lecsillapodva, de azért lehangoltan jöttem vissza. A tanárnőket még tanulmányozom.” Szeptember végén pedig így ír: „Munkám van elég. Még mindig nem találtam meg azt, amit reméltem. Nem szeretnek. Mindenik tanárnőnek megvan a maga barátnője, akárhova megyek, érzem, felesleges vagyok.” Czucza Emma 1974-ben hunyt el Pápán. (Forrás: Kunt Gergely-L. Balogh Béni-Schmidt Anikó szerk.: Trianon arcai – Naplók, visszaemlékezések, levelek. Libri, 2018.)

Trianon és emancipáció: egyenlőség vagy hátraarc?

Egyedi értelmiségi női életút lehetett egyébként Czucza Emmáé: körülötte a vagonokban csupa veszekedő házaspárok, játszadozó gyerekek. Bódy Zsombor szerint a női életmódban egyébként nagy váltást nem Trianon hozott, hanem a döntést megelőző időszak, az első világháború: „A férfiak bevonultak és rengeteg nő került olyan szerepbe, ami korábban elképzelhetetlen volt.

Budapesten például szinte sokkhatást váltott ki, hogy egyszer csak női ellenőr kérte a jegyeket a villamoson, óvónők álltak gyári munkásnak.

De a paraszti kultúrában is a nők vették át a férfiak szerepét és beleálltak a gazdaságba, amit korábban nem tettek. A falusi asszonyok is új szerepbe kerültek és öntudatra ébredtek: rájöttek, hogy ők is el tudják látni azokat a feladatokat, amiket eddig nem ők láttak el. Bizonyos szempontból megnövekedett mozgásteret jelentett, hogy a férfiak bevonultak” – mondja a történész. A világháború tehát a női munkavállalást radikálisan előmozdította, mindez pedig egybevágott a korszak emancipációs hullámával és törekvéseivel is.

Arisztokrata nők a felszabdalt országban

A Trianon arcai című kötetben három arisztokrata nő naplóját is megtalálhatjuk, melyek más-más módon gazdagíthatják a Trianonhoz kapcsolódó – mint egy friss kutatásból kiderül, meglehetősen gyér – tudásunkat. „Odescalchi Eugénie emlékezéseiben az ország összeomlásának és katonai megszállásának a mindennapi életre gyakorolt hatása érhető tetten, ráadásul úgy, hogy mindez számára csupán a körítést jelentette élete legfontosabb magánéleti eseményeihez, mint a házasságkötés vagy gyermeke születése. Andrássyné Zichy Eleonóra naplója más megközelítésben mutatja be a korszakot – egyrészt ismét megjelenik az otthonát elhagyni kényszerülő, hátrahagyott, szétszóródott családjáért minduntalan aggódó asszony és anya perspektívája, ugyanakkor érzékletes képet kap az olvasó a magas politika mindennapi eseményeiről, az emigráns magyar politikusok tevékenységéről is, méghozzá első kézből, a „politikusfeleség” szemszögéből. Az eseményeknek a Batthyányné naplójában felmerülő interpretációja pedig egy egészen egyedi látásmódot tükröz. A vallás és a politika keveredése, az Istenhit és a magyarság jövőbeni kilátásainak összekapcsolása ritkán merül fel az arisztokrata szerzőktől származó női forrásokban. Batthyányé annak ellenére, hogy aggódva, a következményektől tartva figyelemmel kíséri az ország szétesését (…) sorsába és Isten akaratába beletörődve teszi a dolgát, igyekszik újra felépíteni életét. Segít beindítani a körmendi kórház működését, szívén viseli a kastély berendezését, és nem veszítette el a reményt, hogy egyszer visszaköltözhetnek.” (Forrás: Bittera Éva, 1918-1920: Az összeomlás női szemmel

Hogy erre – a nők emancipációjára – hogyan hatott a trianoni döntés, azt kétféleképpen közelítik meg az általunk megkérdezettek. Egyfelől ennek következtében kezdtek el a véleményformáló nők vagy egyáltalán politizáló nők nyilvános térbe lépni, élükön Tormai Cécil írónővel, aki a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) alapítója is volt. Ez a mozgalom korabeli fotókon tüntetések aktív résztvevőjeként is sokszor feltűnik. Érdekes karaktere volt még ennek a véleményformáló női közösségnek az orthodox zsidó családból származó Erdős Renée, aki később erotikus elemekkel tarkított lektűríróként vált ismertté, és Tormai Cécilhez hasonlóan irredenta nézeteket vallott. Persze, a korabeli nyilvánosság tükre egyértelműen torzít, hiszen a fehér terror idején baloldali szerző nem is kaphatott nyilvánosságot, vagy ha mégis, alaposan megbüntették.
Míg tehát a döntés következtében egyfelől aktívabb szereplőkké válhattak a nők a politikai életben, ugyanebben az időben „az emancipációs folyamatok, az egész modernitás, szellemileg nyitottabb, haladóbb, elfogadóbb világ felé igyekezés, ez az emancipációs lendület az első világháború után nem csak megtorpan, hanem visszájára fordul” – mondja Tompa Andrea erdélyi származású író, aki a Trianon-traumát Fejtől s lábtól – két orvos Erdélyben című könyvében dolgozta fel. Ennek két főszereplője – egy férfi és egy női orvos – más-más utat járnak be a traumafeldolgozás folyamatában is: „a női szereplőm valahogy egyszerűbben és kevesebb kétellyel, egyfajta ez van attitűddel alkalmazkodik az új helyzethez, amiben kisebbségi lesz belőle – igaz, ő már korábban is kisebbség volt, mivel zsidó. A férfiszereplő sokkal több önemésztéssel, egyfajta depresszióval, sértettség érzettel válaszol arra, hogy egyszer csak megváltozik fölötte a világ. Azonban mivel hőseim orvosok és gyógyításra szerződtek, ezért nekik az a dolguk, hogy gyógyítsanak tovább mindentől függetlenül.

Másrészt az ››erdélyi‹‹ anyák mind nagyon erős nőkké váltak, ahogy annyi más társadalomban is a nőknek kellett – a férfiak felőrlődése, háborús válságok, a férfiakat politikai értelemben is érő sokkal nagyobb elvárásrendszer miatt – a családok központi figuráivá válni.

Az erdélyi anyák gyakran rendkívül erővel bírtak, családokat tartottak fenn és kormányoztak, de ennek megvannak a súlyos árnyoldalai is: néha elfelejtettek gyengédek lenni, érezni, szabadok lenni” – mondja a szerző, aki szerint a nők történelmét sok szempontból homály fedi és ideje lenne szélesebb nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tenni ezeket az olvasatokat és történeteket. Tompa Andrea azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ami nőként sajátos szempont lehet, az a kisebbségi tapasztalatok összeadódása vagy együttállása. Hiszen, ha valaki egyszerre kisebbségi, kisebbségi és nő vagy kisebbségi, nő és zsidó is például, az mind más-más tapasztalatot és mélységet jelent:

„A kisebbségi lét bonyolult dolog” – foglalja össze Tompa Andrea.

Anyaország, apaföld?

Ami még a női olvasat okán eszünkbe juthat, az anyaország kifejezés, amely jelzőt a mai Magyarország birtokolja. Mindez azért érdekes, mert a föld hagyományosan apáról fiúra szállt, talán ezt jelzi az is, hogy más nyelvekben az apaföld kifejezés – németül például Vaterland – bír hasonló jelentéssel. Tompa Andrea ezt a nyelvi jelenséget így magyarázza: „A mi anyaország fogalmunkban talán a tápláló emlő szimbóluma van benne, a föld, amelyből kinyerjük erőnket, életünket, és vissza is térünk belé. A föld, az anyaföld így lágyabb, érzelmesebb számomra, mintha apaföld volnánk és az apaországot veszítettük volna el. Az apa országa talán az Atya országa, az egy másik föld, a mennybéli.”

(Kiemelt fotó: Trianon elleni tüntetés Magyarországon, Fortepan/Fődi Gábor)