− Nézz körül! Betoppant a taknyos ősz, a „ratkósok” bébicsősszé alakultak – mondja egy kedves arcú nagymama, aki a férje társáságban vigyázza örökmozgó kisfiú unokáját a keresztúri játszótéren.
– Én is csapattag vagyok – felelem mosolyogva, de aztán futok, mert a hároméves kislány unokám épp egy iskolásoknak való csúszdára kapaszkodik fel, de közben körülnézek. Igaza van a hölgynek, fiatal anyukát csak egyet látok, a többi felnőtt ötvenes-hatvanas. Nagypapák, nagymamák − s hogy teljes legyen a kép: a kerítésen túl unoka nélkül ácsorog néhány hajléktalannak tűnő, szerencsétlen kortársunk −, tizenvalahányan lehetünk.

Visszatérek a rokonszenves párhoz, a férfi barátságosan fordul hozzám:
– Mit gondol, a mai szülők tudják, hogy Ratkó Anna 1950 és ’56 között egészségügyi miniszterként betiltotta a terhességmegszakítást, ezért vagyunk annyian, mint az oroszok…? − kérdezi nevetve, mire a tanár felesége válaszol.
– Biztosan sokan tudják, de én nemrégiben olvastam, hogy ma már többen vannak a hetvenes évek gyermekei – mondja, majd rémülten néz az órájára. – Be kell érnem az iskolába délig! − kiáltja, majd sebtiben figyelmezteti a férjét, hogy a tűzhelyen hagyta az ebédet, és csak egy órát aludjanak a kicsivel, mert háromra érkezik érte a menyük, aztán úgy viharzik el, mint egy harmincéves.
– Nekem is dolgoznom kell délután – mondja a nagypapa −, de nem baj. A munkám és a két unokám tart fiatalon, bár néha-néha eszembe jut, időnként pihenni is kellene.

Az utolsó egységes nemzedék

− Igaza van a rokonszenves házaspárnak, már nem ti, az ötvenöt–hetvenhárom éves baby boomerek (a hazai szakirodalomban így nevezik az 1946 és 1964 között született generációt – a szerk.) vagytok legtöbben a közel kétmilliós létszámotokkal, hanem az 1965 és ’81 között született, két és félmilliós X generáció – mondja Nemes Orsolya, akinek idén jelent meg a Generációs mítoszok című remek, hiánypótló könyve. – Egyébként a népesség nemzedékekbe sorolása csak a huszadik század közepén kezdődött, ami azzal is összefügg, hogy kétszer annyi ideig élünk, mint száz éve – azaz jóval több korosztály él egymás mellett, mint korábban −, hiszen a huszadik század előtt körülbelül negyven év volt az átlagos várható élettartam – magyarázza a fiatal generációkutató. 

– Hazánkban az 1946 és ’64 között született nemzedék különleges, mert ez az utolsó egységesnek mondható generáció.

Ugyanis a tagjai hasonló körülmények és anyagi viszonyok között nőttek fel, s közel azonos hatások érték őket, ami nem jellemző az utódaikra. Ma izgalmas, sokszínű ez a nemzedék, akik abban is egyediek, hogy az ifjúkori stílusuk, öltözködésük, lázadásaik, vitáik és nem utolsósorban a zenéjük visszahatott az idősebbekre, azaz hatással voltak a szüleik korosztályára. Általában nagyon korán alapítottak családot – a férjem szülei húszéves koruk körül vállaltak gyereket −, miközben én harmincegy évesen szültem. Ez átlagosnak mondható az Y generációban, amelyhez tartozom. És igaz, hogy az X generáció – a mai negyvenesek és az ötvenes éveik elején járók − fiatal korában vált tömegessé az új technológiák használata, de az 1946 és ’64 között születettek jelentős része is korán ismerkedett meg az informatikával.

Az édesapám is e nemzedékhez tartozik, aki gépészmérnökként tanult informatikát, és úgy beleásta magát, hogy aztán ő tanított másokat Londonban, azaz hazánkban az első informatikusok is baby boomerek voltak.
Persze hiába hozott sok újat e nemzedék, a szüleik korosztálya halálosan fel volt háborodva, amikor a gyerekeik trapéznadrágban, hosszú hajjal vagy parányi miniszoknyában buliztak a Metro-, Illés- vagy Omega-koncerteken, közben biztosan nem tudták, hogy ezzel sok ezer éves példát követnek. Nemes Orsolya említi a könyvében, hogy Babilon romjai közt egy háromezer(!) évnél is idősebb égetett agyagtáblán a következő feliratot találták: „A fiatalság velejéig romlott. A fiatalok elvetemültek és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni a kultúránkat”. Ugye, nincs új a nap alatt…?

Velejéig romlott?

Persze a mára szép kort megért nemzedék képviselői nem tartják jogosnak a „veteránok” kritikáit – a tudományban ezt a nevet kapta az 1925 és ’45 között született, háborút megélt nemzedék, tagjai ma is többen vannak egymilliónál (a szerk.) −, azaz nem úgy tekintenek a fiatalságukra, mintha egy velejéig romlott generációhoz tartoztak volna, inkább arról beszélnek, hogy az ifjúságuk telis-tele volt ellentmondással. Egyesek védett, mások becsapott, kettős neveléssel mérgezett, megint mások sok próba elé állított, kiábrándult nemzedéknek tartják magukat. Akiket addig meneteltettek május elsején úttörőruhában a Hősök terén, és oly sok éven át tartották őket rövid pórázon, míg elvesztették a hitüket – mindenben. Abban azonban teljesnek tűnik az egyetértés közöttük, hogy ők hasonlottak meg leginkább a rendszerváltozástól.

– Jelentős részük földrengésként élte meg a piacgazdaság beköszöntét − magyarázza Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus. − Akik nem készültek fel, és öröknek hitték a „mindenki egyformán szegény” biztonságát, akik nem tanultak nyelveket, nem képezték magukat, és elhitték, hogy a nyugdíjazásukig dolgozhatnak ott, ahová huszonévesen beléptek, azok nemigen találták a helyüket a megváltozott körülmények között, és kicsúszott a talaj a lábuk alól. Kiváló szakemberek is voltak közöttük, akiknek sokszor nem a saját hibájukból kellett negyven körül, kényszerből újat kezdeni, versenyben az energikus harmincasokkal és a képzett huszonévesekkel. Hiszen teljes iparágak szűntek meg, számos nagy gyár és üzem bezárt, vagy a leépítések során szélnek eresztették őket.

Minél előbb „ébredt” valaki, annál nagyobb esélye volt arra, hogy beépül az új, az előzőnél jóval bonyolultabb világba. Az egyik nagybátyám – tipikus képviselője a generációjának – valószínűleg kevésnek találta a vízügyes mérnök diplomáját, tehát saját döntése alapján jogi tanulmányokba kezdett, aztán a rendszerváltozás után percek alatt került a korábbinál sokkal jobb beosztásba, hiszen alig akadtak olyan szakemberek, akik a vízügyhöz és a joghoz is értettek. Azok is jól vészelték át a „földrengést”, akik némi szerencsével részesei lettek a privatizációnak…

No, ekkor ért véget a lázadásokkal teli, de viszonylag egységes trabantos-wartburgos fiatalsága e nemzedéknek, amit azért sírnak vissza jó néhányan, mert biztonságban érezték magukat.

Sokan még ma sem emésztették meg, hogy nincs biztonság – ez az én X generációm és a fiatalabbak számára nyílt titok −, és nagy a különbség az emberek anyagi helyzete és életmódja között.

− Tiszteletreméltó, hogy e nemzedék jelentős csoportja ma sem úgy viselkedik, ahogy elvárják tőlük – veszi át a szót Nemes Orsolya. − Azaz, ha egészségesek, akkor dolgozni akarnak, amire van lehetőségük, hiszen az „ezüst munkaerőre” nagy szükség van a mai szakemberhiányos időkben, és a többségük számára fontosak a családi értékek. Talán azért is, mert fiatal korukban vált általánossá a kétkeresős családmodell, tehát az édesanyák korán bízták a gyerekeiket egészségügyi és oktatási intézményekre.

Ráadásul a nagy részük szülői és iskolai szigorban cseperedett fel, ők pedig tanulás és munka mellett nevelték a gyerekeiket, aminek ellenreakciójaként felfokozott szeretettel fordulnak az unokáikhoz, s általában kiváló a kapcsolatuk a legfiatalabb korosztályokkal. Pedig nagyszülőként is sokan dolgoznak – a családomban négyen −, mégis kerítenek időt arra, hogy az unokáiknak programokat szervezzenek, és törődjenek velük. Gyakran előfordul velem, de tudom, számos kortársammal is, hogy holtfáradtan ülök, miközben a nagymamák még bírják… Amikor az energiatartalékaikról érdeklődtem, azt mondták, hogy egy-egy délutánra, egy-két napra könnyű feltöltődni, miközben én és a férjem huszonnégy órás szolgálatban vagyunk.

Elhallgatások és hazugságok

– 1955-ben születtem egy olyan családban, ahol mindenki arra várt, hogy kivonuljanak az oroszok, és mi visszakapjuk valahogy a régi vagyonunkat – meséli egy nyugdíjas mérnök. − Képzelje el, hogy a születésemkor a rossz káder apám ládákat címzett meg egy gyárban a diplomájával, anyám nem taníthatott, mert „klerikális” volt, fájdalmas szegénységben éltünk, közben a nagymamám legendákat mesélt a valahai gazdagságunkról, a kastélyunkról meg a cselédségről.

Ugye, elképesztő? Persze arról sem ő, sem a szüleim nem beszéltek, hogy az osztrák nevünk miatt kitelepítették apám unokatestvérét, aki meg is halt egy szörnyű tanyán. Ahogy a zsidó származású első szerelmemnek is csak akkor meséltek a családjuk holokausztemlékeiről, amikor ő nyolcadikos korában már követelte. Valószínűleg így akartak védeni minket… Egyébként még ma sem értem, hogy a gazdag múltról nosztalgiázó nagymamám hogyan tudott krokodilkönnyeket hullatni, amikor megnézte velem az Állami Áruház című filmet, és Feleki Kamill arról énekelt, hogy „te boldogabb leszel, kis unokám…”. Meghallgattam a YouTube-on, és állítom, hogy Feleki Kamill zseni, de azt is, hogy a dal hazug. Azt sugallja, hogy a korábbi generációk élete értelmetlen volt, de itt és most, a csodálatos szocializmusban végre nem lesz szolga a pici unokából. Hát szolga tényleg nem lettem, de még ma, hatvannégy évesen is keményen dolgozom, hogy megéljek az ápolónő feleségemmel, és a harmincas gyerekeimet támogatni tudjam.

Csupa ellentmondás

Amikor szóba hozom egy társaságban a nemzedék mai helyzetét, éles vita alakul ki, szélsőséges vélemények hangzanak el, hiszen az emlékezetünk szelektív, és általában a személyes sorsunk határozza meg, hogy nosztalgiázunk-e, vagy csak a rosszra emlékezünk. A legsarkosabb álláspontokból érdemes szemezgetnünk.

− Ha magam dönthettem volna arról, mikor szülessek, vagy az 1867-es kiegyezést követő időszakra esett volna a választásom úgy, hogy meghalok az első világháború kitörésekor, vagy elfogadtam volna a születési évemet, 1959-et. Mert a mi generációnk nem élt át háborút. Csak filmen láttunk hullahegyeket, földig rombolt városokat – az 1951-ben született bátyám is csak arra emlékszik ’56-ból, hogy levihette az összes kisautóját a mosókonyhába, ahol megállás nélkül játszott a többi fiúval −, és ha nem őrül meg valamelyik nagyhatalom, úgy fogunk átsétálni a mennyei világba, hogy nem lőnek ránk, s nekünk sem kell ölni. Persze a huszonegyedik század meghozta a szörnyű terrorizmust, de egy világháború keményebb! Szóval mi védettek voltunk ifjonc korunkban, és ezt nagyra értékelem. (Gyermektelen, ma is dolgozó üzemgazdász)

− Védettség helyett csak kiszolgáltatottságot, becsapottságot és félelmet éreztem évtizedeken át. Emlékeztek az osztálylétszámokra? Nagyon jól kellett tanulnunk, hogy felvegyenek egyetemre, hiszen tömegesen jelentkeztünk mindenhová, és tőlem szigorúan elvártak a szüleim, hogy ügyvéd legyek. Ráadásul történelemből is felvételiztem úgy, hogy otthon mindennek az ellenkezőjét hallottam, mint amit a suliban tanítottak. Én bulizni sem jártam, csak tanultam, egyre tanultam… (1954-ben született ügyvédnő)

– Én viszont jól éreztem magam. Éjjel- nappal buliztam, a gimiben tanulgattam, aztán apám kívánságára szereztem meg a diplomámat. Tudom, nagy hazugság volt a „legvidámabb barakk”, de a rendszerváltozás óta az élelmes feleségem jóvoltából vállalkozásba kezdtünk, ami bejött, tehát az előző világból csak a szépre emlékezem. Bombázó csajok az ifiklubban, piálások, lázadások, viták, hatalmas tervek a disszidálásról, kiröhögjük a felnőtteket, megváltjuk a világot. Cseh Tamás, Bereményi Géza, Szörényi, Illés, Bródy, Koncz Zsuzsa, Zorán, a KFT, a meddő orosztanulás és a sok borzalmas iskolaköpeny örökre összeköt minket. (1957-ben született külkereskedő, jelenleg cégtulajdonos)

− A nőket verték át leginkább. „Menj férjhez korán, szüld meg a gyerekeidet gyorsan, aztán önmegvalósíts! Nem kell főzni, majd a közkonyha megoldja, jó a gyereknek a bölcsőde, te csak tanulj, csinálj karriert!” És ma a fiaim önzők, szigorúak, amilyenné én is váltam a nagy menetelésben, ráadásul még most is kritizálnak, mert szerintük nem volt szabályos anyjuk. Bár azt a mai rosszkedvemben is elismerem, hogy volt társadalmi mobilizáció, hiszen egy kis faluból indulva lettem személyzetis egy budapesti gyárban, de ha újból születnék, mindent másképp csinálnék. (1952-ben született, nyugdíjas humánpolitikai munkatárs)

– Tanárból lettem kényszervállalkozó, majd pocsék hangulatú nyugger. Ahogy Bródy énekli. A fiatalabbak hülyének néznek, a feleségem és a gyerekeim élhetetlennek, szóval én rámentem arra, hogy a meggyőződéses párttag apám hatására hinni akartam az előző rendszerben, és csak későn próbáltam alkalmazkodni a piacgazdasághoz. Rá adásul az 1950-ben született nővérem filléres nyugdíjból él, nekem kell szegényt támogatni. És ha a fi atalságunk olyan kellemes volt, ahogy néhányan mondjátok, akkor miért rándul össze a gyomrom ma is a határon, ha a fiammal nagy ritkán átruccanunk Bécsbe? Mi a fenétől félek? (Volt műszaki tanár, aki mobiltelefonok javítójaként keresi a kenyerét)

A jövő összehoz

Szvetelszky Zsuzsa elismerően említi, hogy e generációból nemcsak a tehetős kisebbség, hanem az anyagi gondokkal küszködők is tiszteletreméltó szorgalommal igyekeznek kihasználni a huszonegyedik század lehetőségeit. Példaként a sok e-mailező, Skype-oló, Vibert, Facebookot vagy YouTube-ot használó nagyszülőre hívja fel a figyelmet, akik nagyrészt az unokáik vagy a külföldön élő gyerekeik miatt tettek szert az új ismeretekre. A senior nyelvtanfolyamokat is szóba hozza, ahol kimondottan ez a korosztály tölti meg a termeket.

– A legbölcsebbek már hozzászoktak, hogy senki nem mondja meg, mit tegyenek vagy gondoljanak, és tudatosan nyitnak a fiatalabb generációk felé. Maguk jöttek rá arra, hogy az marad friss, nyitott és érdeklődő, aki nem épít maga köré falakat, hanem képes tanulni a gyerekei korosztályától is – mondja, és a véleményéhez csatlakozik Nemes Orsolya is: – A generációkutatásnak, ezenbelül a 1946 és ’64 közöttiek megismerésének nem az a célja, hogy csak a múltat tanulmányozzuk, és feltérképezzük, mi választja el a nemzedékeket, hanem épp az ellenkezője: mit gondolnak a jövőről a mai generációk?

Milyen világot szeretnénk a gyerekeinkre, unokáinkra, dédunokáinkra hagyni örökül? Fontos-e, hogy ne egy klímakatasztrófa árnyékában éljenek? Lényeges-e, hogy ugyanolyan oktatásban, egészségügyi ellátásban részesüljön mindenki? És mi uralkodjunk a technológián, vagy a technológia uralkodjon rajtunk? Rengeteg az új kihívás és veszély, amire minden nemzedéknek figyelnie kell – bárhol, bármilyen körülmények között él is −, hiszen a mai döntések következményeit a közös utódaink fogják viselni. És ők éppolyan fontosak nekünk, fiatal felnőtteknek, mint az idősebbeknek.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/42. és egyben 70. születésnapi lapszámában jelent meg.

(Kiemelt kép: Getty Images)