Amikor megismertem a mindig derűs, mosolygós orvosénekesnőt, nehéz volt róla elképzelni, hogy egyik éjjel a tanyavilágot járja, a másikon énekel, táncol a rivaldafényben. Hallani, hogy néhány határozott mondatától meghátrál tizenöt markos, betegéért aggódó roma, látni, hogy mire képes a színpadon, milyen hang hagyja el a torkát. De azért ne gondolja senki, hogy Jelinek Zsuzsa elé az élet mindig csak piros szőnyeget terített.

INTUÍCIÓ KELL AZ ORVOSLÁSHOZ

Zsuzsa ma orvos és énekes: rendelt, este pedig próbára megy. Állandó helyettes Gyálon és Pilisen, ezek nappali munkák, de emellett vállal éjszakai ügyeleteket is havonta kétszer, ha ideje engedi, háromszor. Ez azt jelenti, hogy ott ügyel, ahol épp nincs orvos. Vagyis találkozhat vele a segítségre szoruló Ráckevétől Ercsin és Szigetszentmiklóson, Monoron át Érdig, bárhol a megyében.

– Ma rendeltem, és ez jó nap volt. Szeretem a betegeket, és úgy érzem, ők is engem. Állandó praxist nem vettem át, mert így szabadabb vagyok, annyit dolgozom, amennyit bírok. Az ügyeleteket pedig azért tartom meg, mert nem szeretnék elszakadni az akut betegellátástól. A Skorpió jegyűek nem tűrik a korlátokat, és én az vagyok – mondja nevetve. – Továbbá így jut idő Lili lányomra, az énekesnői karrierre, jógára, masszázsra, barátnőkre és magamra is.

Zsuzsa szeret orvosként dolgozni, a betegei azt mondják róla: „Nem átlagos orvos. Nem visel fehér köpenyt, nem tart elviselhetetlen távolságot a betegeivel, sokszor nevet, viccel a rendelőben.”

– Szerintem az ember egyénisége, alaptermészete nem változhat meg attól, hogy a neve elé odakerül két betű. Nekem jó érzés, hogy amikor a váróba lépek, kórusban üdvözölnek: „Jaj de jó, megjött a doktornő!” Ha hozzám bejön valaki, számomra csak ő létezik! Figyelek, hallgatok, érzek, szagolok. Nyilván ezért tudok észrevenni dolgokat. Tavaly hat embert küldtem infarktus gyanúval kórházba, pedig volt, aki hasmenésre panaszkodott, volt, aki csak pelenkát akart íratni. Emlékezetes eset, amikor a harmincegy éves fiatal megfázással érkezett. Figyeltem, ahogy belép, ahogy rám néz, ahogy megszólal, néztem a bőrszínét, ő közben magyarázta, nem köhög, csupán a torka fáj. Megvizsgáltam, továbbküldtem, mert tudtam, tüdőrákja van. A mellettem ülő hatodéves medikus csodálkozva kérdezte: ezt miért csináltad? Megérzés, mondtam. Mert meggyőződésem, hogy az orvosi munkához kell az intuíció. Azt pedig a jóisten adja, nem az ember érdeme – meséli, elgondolkodik, hála van a szemében, aztán folytatja: – Meghatódom, amikor egy idős úr apró terítőt horgol nekem piros kis skorpióval a közepén, ha a házi lekvárjukkal kínálnak, vagy az olajban eltett, csak nekem készített fürjtojást kapom szeretetük, elismerésük jeléül. Ezek számomra óriási jelentőséggel bíró figyelmességek. Persze van, amikor elfáradok, nincs kedvem viccelni, de tudom, hogy a beteg sokszor felelőtlen, és dühös rám, mert szeretném megmenteni az életét.

MINTAGYEREK VOLT AZ ISKOLÁBAN

Zsuzsa negyvenhárom éves, egyedül neveli a tizenhárom éves Lilit. Az ő életében is volt jó és rossz egyaránt, de életfilozófiája mindig segített a továbblépésben.

– Most új élet van. Tíz év házasság után, négy éve békében elváltunk a férjemmel. Büszke vagyok rá, hogy jó a kapcsolatunk, Lilit mindketten ugyanúgy szeretjük. Az életfilozófiám a derűről szól, soha semmit nem bántam meg, tudom, a rossz történésekből tanulni kell, és levonni a következtetéseket. Nyilván ma sok mindent másképp csinálnék, de a múlton rágódni nem jó, és én nem is akarok.

Zsuzsa azt mondja, művészi vénáját édesapjától örökölte.

– Apu jogász doktor volt, festőművész, grafikus, én pedig az orvoslás mellett énekesnő vagyok. Rengeteg olajfestménye készült, majd áttért vonalas grafikákra, a reklámszövetség tagja lett, haláláig harmincnál több önálló tárlatát láthatta a közönség. A család Békéscsabán élt, a bátyámmal édestestvérként nőttem föl, csak nagylányként, véletlenül tudtam meg, hogy ő valójában a féltestvérem. Apám első felesége a szülés után meghalt, apám ott maradt egy néhány hetes csecsemővel, akit az anyukám a megismerkedésük, házasságkötésük után örökbe fogadott. Ez mindkettőnk életében óriási törés volt, de tartjuk a kapcsolatot, ünnepek alkalmával találkozunk – mondja, és szemében egyfajta szomorúság ül.

Zsuzsa emlékei mozgalmas gyerekkorról szólnak. Azt meséli, énekóra, énekkar, zongoraóra, tánc, rajz és festés, angol különóra – minden volt az életében. Még azt is hagyták, hogy óvodáskori hóbortját – „orvos leszek!” – maximálisan kiélje. A szobája orvosi rendelő, az előtte lévő gardrób pedig váró volt, ahol évtizeden át „gyógyította” a családot.

– Nehéz ma elhinni, de kitűnő tanuló, mintagyerek voltam, aki számos művészeti ágban kipróbálhatta magát. Nyolcadikban kitaláltam, színésznő leszek, Szentesre megyek dráma tagozatra. Csakhogy a biológiatanárnőm már beadta a papírjaimat Szegedre a Radnótiba, speciális biológia szakra. Úgy voltam vele, tizenhat gyerek kerülhet oda az országból, úgysem vesznek föl. De fölvettek, és ezzel megpecsételődött a sorsom az orvosi pálya felé. Amikor szegedi kollégista lettem, értek meglepetések. Én, a burokban nevelkedett tini ott tanultam meg két lábbal a földön járni. Közben tizenhat évesen felnőtt együttesben néptáncoltam, fellépéseink voltak, ezért állandó kikérőm volt a kollégiumból, ami nem tett népszerűvé – emlékszik a kamaszévekre.

A kitűnően tanuló fiatal lányt elsőre felvették a szegedi egyetemre, és nagy álma volt, hogy sebész lesz.

– Szegeden kezdtem, de negyedik évtől Budapesten folytattam. A sebészet gyakorlatomat Angliában végeztem, ahol nagyon befogtak, a második héttől kiírtak első asszisztensnek nagy hasi műtétekre. Óriási reményekkel jöttem haza. Ám itthon, látva, hogy pici, törékeny, negyvenhét kilós nő vagyok, nem vettek komolyan. Azt tanácsolták: üljek le, nézzem a műtétet, ne legyek láb alatt. Bántott. Kiábrándítottak. Megölték a sebészet iránti rajongásomat. Azt mondtam: viszlát, akkor inkább ülök a moziban.

Az egyetemi évek alatt Zsuzsa sok mindent csinált. Volt éjszakás nővér a gyerekklinikán, dolgozott hoszteszként, modellként, filmekben statisztált, folyamatosan tanult énekelni, és részt vett az egyetem oktatói csoportjában, ahol kortárs oktatókat képeztek AIDS, drog, alkohol, dohányzás témakörben.

– Tanultam, dolgoztam, pénzt kerestem, minden rendben volt. Aztán jött egy tragédia. Édesapám, akit a rendszerváltás után nyugdíjaztak, aztán több kudarc is érte, szinte belebetegedett a mellőzöttségbe. Hatodéves voltam, amikor tragikus körülmények között elmenekült az életből. Anyukám hívott, hogy apu meghalt. Összeomlottam. Nem tudtam folytatni a tanulmányaimat, kihagytam egy évet. Én, akit korábban az euthanázia és a tanatológia érdekelt… a szakdolgozatom témáját is megváltoztattam.

Az egyetem után Zsuzsa a gyógyszeriparban helyezkedett el, gondolta, néhány évet lehúz ott, anyagilag jó választás, marad szabadideje, amire neki a gyereknevelés, az éneklés mellett szüksége volt, de nem így lett.

– Énekeltem, sportoltam, neveltem Lilit, és bár nem terveztem ezt a munkát hosszúra, mégis ott ragadtam tizennégy évre. Aztán jött a fordulat, egy nap arra ébredtem, én ezt nem tudom tovább csinálni. Értéktelennek tartottam a munkámat, és erős késztetést éreztem, hogy nekem gyógyítanom kell. Így tértem vissza. Megcsináltam a háziorvosi, majd a foglalkozás-egészségügy szakvizsgát, és most az éneklés mellett az életem egy része a betegeimé.

TÖBB MŰFAJBAN KI PRÓBÁLTA MAGÁT

A táncot húsz év után Jelinek Zsuzsa – akit a művészvilágban Zsuként ismernek –, abbahagyta, de a zene, az éneklés ment tovább. Sok magántanárnál képezte a hangját, letette a kötelező OSZK-vizsgát. (Országos Szórakoztatózenei Központ kötelező szakvizsgája – a szerk.)

– Éneklés nélkül nehezen tudom elképzelni az életemet. Szeretek a színpadon állni, átadni magam a közönségnek. Számomra a nyár – a huszonöt, főleg vidéki föllépéssel – maga a föltöltődés – mondja átszellemülten, és még dúdol is valamit. – Folyamatosan képzem a hangomat, négy éve találtam rá a Magyar Hajnal stúdióra, ahol beszédszintű énektechnikát tanulok. Hiszem, hogy a fejlődésem folyamatos, a tanulást soha nem fogom abbahagyni – állítja.

Zsu sok műfajban kipróbálta magát az éppen tíz éve alakult Gloria nevű crossover-énekegyüttesben, amelynek nagylemeze a Gloria: Ave Maria címen jelent meg az egyik nagy lemezkiadó gondozásában.

– Az énekesi pályám során szinte minden műfajt kipróbáltam. Énekeltem népdalt, operát, operettet, dzsesszt, és most van a folk-rock. Jelenleg, illetve már negyedik éve, egy zenekar énekesnője vagyok. Amikor megkerestek, örömmel mondtam igen. Boldog voltam, hogy egy olyan csapat tagja lehetek, amelynek nagy rajongója voltam, és amelynek stílusa, műfaja, a folk-rock közel állt hozzám. Az külön büszkeséggel tölt el, hogy a zenekar második nagylemezének a születésekor már én is tag voltam.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/49. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Németh Gabriella