– Van olyan regénytéma, amit nem tudnál a saját neved alatt megírni?

– Sok ilyen témát el tudok képzelni. A Kommunista Monte Cristo című regényemet például nem fogadták jól, mert iróniával beszél benne valaki egy traumákkal teli történelmi korszakról, ami inkább egy idősebb férfi szerepe lenne, nem egy harmincéves nőé, aki akkor voltam. Éppen kicsi gyerekem volt, és a szoptatós melltartó meg a bölcsődei váltóruha problematikája után jólesett térdig belegázolni a macsó politikai viszálykodásba.

– Az első regényeidben gyakrabban használtad a humor különféle formáit, mint ma. Szándékosan szorítottad háttérbe a humorodat?

– A nő ne próbáljon viccelődni, inkább nevessen a férfiak viccein, a humorhoz egyfajta fölény jár, ami nem illik a nőhöz. A pályám során úgy érzékeltem, hogy amikor szerepben maradok, vagyis nőktől megszokott dolgot csinálok, azt mindig jobban veszik az olvasók. A gyerekregényemnek, a Mandragóra utcának vagy a nőtörténeti könyvünknek, A budapesti úrinő magánéletének sokkal pozitívabb volt a visszhangja, mint a férfias témáimnak.

– Érted, miért van ez? Mert ilyenkor megfelelsz a veled kapcsolatos nemi elvárásnak, vagy azért, mert ezekben a műfajokban valóban jobb vagy?

– Nehéz objektíven megállapítani, csak azt tudom, hogy én mindkettővel szeretnék foglalkozni, mert mindkettőt szeretem. Az irodalomban még mindig tisztán elkülönül, milyen témákat és műfajokat olvasnak a nők, és mit a férfiak. A nőtörténeti könyv követőinek 95 százaléka nő a Facebookon, a Kommunista Monte Cristót pedig szinte csak férfiak olvassák.

– Amikor a tizenöt éves lányod azt kérte, vegyél neki „Feminist” feliratú pólót, hogy fogadtad?

– Sok fogalom leegyszerűsödik, miután egyre többet kezdik használni. Az osztályukban a lányok között a „feminizmus” körülbelül azt jelenti, hogy a lányoknak minden jár. Attól tartok, nincs különösebben szofisztikált elképzelésük róla.

– Finnországban miért kezdtél gender studiest tanulni?

– Nem láttam egyértelműnek magam körül a nemi szerepeket. A szüleim első generációs értelmiségiek, laktunk falun és tanyán is, ahol azt láttam, hogy a nőnek semmi értéke nincs. Ezzel egy időben viszont körülöttem erős nők uralták a szcénát. Mindkét nagymamám dolgozó, saját maga és a családja életét egyengető nő volt, ahogyan édesanyám is. Sok kérdés volt bennem: miért beszélünk gyenge nőkről, ha én ilyet nem látok a közvetlen környezetemben? Ha szeretek főzni, de néha nehezemre esik a gondoskodó szerep, és untat a szépségápolás, ha inkább politikai vitaműsort néznék, és háborúról szóló könyveket olvasnék, ahelyett, hogy rendet rakok, attól én még rendes nő lehetek?

– Egy időben óriási lendülettel kritizáltál a recenzióidban kortárs magyar írónőket, óriási felháborodást okozva. Nem gondolod, hogy volt benned valami naivitás, amikor azt gondoltad, ezt büntetlenül megteheted?

– Ifjonti lázadás volt… Ez olyan, mint amikor megérkezel egy új városba, és nem ülsz le a sarokba nézelődni, hanem berúgod az ivó ajtaját, és befelé menet lövöldözöl. Abban azóta sem hiszek, hogy mi, nők csináljunk magunknak egy rezervátumot, ahol elszórakozunk magunkban, és nem zavarjuk vele a rendes ügymenetet. Persze mindennek eljön az ideje: az utóbbi években kifejezetten vonzó lett a női szempont, elég ránézni a könyvhét kínálatára, hogy lássuk. Mivel szépirodalmat elsősorban nők olvasnak, ez nem is olyan meglepő.

– A világirodalom leghíresebb nőalakjait viszont férfiak írták, s Flaubert híres mondása szerint Bovaryné ő maga volt. Az írók lelkileg kétneműek?

– Egy írónál az az optimális, ha képes a nemek közti átjárásra. A Kommunista Monte Cristo kapcsán például azt a bókot kaptam az egyik olvasótól, hogy olyan jó, mintha férfi írta volna.

– Sértésnek vetted? Szerintem nem az.

– Furcsa bók, mert jelentheti azt is, hogy a férfias stílus a norma. De azt is, hogy jól adok elő olyasmit, amit eddig csak férfiaktól olvastak. Egyébként egészen a tavaly megjelent, Egyformák vagytok című regényemig féltem olyan főhőst választani, aki közel áll hozzám korban, nemben. Ekkor ugyanis az olvasók automatikusan azonosítanak vele, és magától értetődőnek veszik, hogy a saját történetemet írom. Most először szántam rá magam, hogy megírjam azokat az apró szenvedéseket, amelyekkel két, hasonló közegből származó, de eltérő életutat választó negyvenes nő szembesül saját szakmai céljait, párválasztását, gyermekvállaláshoz való viszonyát illetően. Ez egyszerre volt felszabadító élmény, hiszen hirtelen könnyűvé vált az írás, primér élményeimet vehettem elő, és nem kellett bonyolult kutatómunkát végeznem, ugyanakkor nehéz is, mert az egész zavarbaejtően közeli lett. A regény kapcsán sokan kérdezték, melyik nő vagyok én, s erre a kérdésre határozottan azt tudom felelni, egyik sem. Szükségszerűen beleviszem a vonásaimat, élményeimet a karakterekbe, de nem az önarcképfestés diktál, hanem a regény kívánalmai.

– A veled készült interjúkban leggyakrabban előforduló szó az „eltávolítani”. Sokat beszélsz arról, hogy amiről írsz, azt el akarod tartani magadtól, hogy kívülről lásd, kívül maradj. A kutatás során is inkább ülsz könyvtárakban és olvasol utána egy letűnt kornak, semmint találkozz egy mai, hús-vér emberrel, aki mintául szolgálna. Azért lettél író, hogy ne kelljen emberekkel találkoznod?

– Azt képzeltem, így megúszhatom… Nemrég értettem meg, hogy az introvertáltságomat most már biztos nem fogom kinőni. Mindig ódzkodni fogok a nyilvános szerepléstől, és magány kell hozzá, hogy feltöltődjek.

– De olyan korba születtél, amikor az íróknak performerekként is helyt kell állniuk, ha azt akarják, olvassa őket valaki.

– Ismerek embereket, akik élete szinte csak a szereplésből áll. Minél sikeresebb valaki, annál kevesebb ideje marad alkotásra, és ez egyes életműveken néha érződik is. A nyüzsgés képes elaprózni az erőt, én pedig csak akkor tudok magamból felszínre hozni bármit, ha van lehetőségem rá, hogy befelé figyeljek. Azt nem gondolom, hogy ki kellene tárulkoznom a világnak, bár ismerek olyan írókat, akik kifejezetten karizmatikusak, és tőlük nem furcsa, ha magukról beszélnek, mondjuk például Karafiáth Orsolya vagy Nádas Péter ilyen. Nekem más a dolgom, nem állna jól, ha ezt tenném. A személyiségtípus és az írói teljesítmény persze semmi összefüggésben nincs egymással, ezek adottságok, és más kor más íróalkatnak kedvez. Ha Dumas ma élne, ő jól funkcionálna a világunkban. Tévéműsorokban osztaná az észt, recepteket posztolna a Facebookra, úgyhogy sok kedvelője lenne. Flaubert viszont feszengene, mert zárkózott ember volt, és elvonultan élt.

– Az első könyvedet a finnnországi ösztöndíjad alatt írtad, a legutóbbit pedig Torontóban, ahol a férjed tanított. Ilyenkor van jelentősége, melyik országban írsz, vagy olyan ez, mintha ülnél egy faházban az erdő közepén, és lényegében akárhol lehetnél a világon?

– Finnországban tényleg írtam már erdei házban, Torontó pedig olyan hatalmas város, hogy ott könnyű magányosnak lenni. Egy könyvtárban viszont bárhol a világon otthon érzem magam.

– De amikor például egy siket fiúról írtál, akkor sem jutott eszedbe, hogy jó lenne találkozni eggyel? Inkább bemész a könyvtárba?

– A Gondolatolvasónál nem akartam, hogy egy adatközlő igényeket támasszon az alakkal szemben, hogy az nem olyan, mint szerinte kellene lennie.

– Az újságíróiskolában mire jutottál, milyen újságíró lennél?

– A bennem dúló íráskészséget akartam praktikus szakmára váltani, de már akkor rájöttem, hogy belőlem rossz újságíró lenne. Egyrészt szorongtam az interjúalanyokkal való találkozástól, másrészt a saját elképzelésem szerint akartam megragadni a személyiségüket…

– … szóval regénykaraktereket faragtál belőlük?

– Interjúnál és riportnál biztos elragadna a fantáziám. De recenzióban például kifejezetten jó vagyok, szeretek egy könyv kapcsán mesélni. A budapesti úrinő… két kötetének írása közben viszont külön edzettem magam a tényirodalom-írásra, mert visszaolvasva néha túl írósnak tűnt a szöveg, és újra kellett fogalmaznom. A második kötetben például az ellentmondásos megítélésű Tormay Cécile-nél úgy éreztem, hogy különféle irányultságú olvasókat kell magam elé képzelnem, és úgy megírnom, hogy lényeges pontokon mindenki számára elfogadható legyen.

– Most éppen Morgan Freemant készülnek megfosztani színészi díjaitól azért, mert néhány nő szerint nem megfelelő módon közeledett hozzájuk. Szerinted a művészi teljesítményt az alapján kell megítélni, hogy valaki milyen ember a magánéletében?

– A tizenöt éves lányom kérdezte éppen, aki nagyon szereti Woody Allen filmjeit, mit kezdjen azzal, hogy zaklatással vádolja Woodyt a nevelt lánya. Nézhetjük még mi ettől a filmjeit, és élvezhetjük azokat? Arra jutottunk, hogy művészet és erkölcs soha nem járt kéz a kézben. Amikor annak idején Oscar Wilde-ot bíróság elé állították, mert az akkori jog szerint a homoszexualitás bűnnek számított, Wilde arról beszélt a védőbeszédében, hogy az erkölcs nem művészeti kategória. Ami engem illet, nem szeretném csak a morálisan makulátlan emberek alkotásait olvasni vagy nézni, és nem fogom kidobálni azok műveit, akik kétes megítélésűek. Arról nem beszélve, hogy egyes esetekben az erkölcs megítélése a korral is változik, lásd Oscar Wilde példáját.

– A spiritualitás is előkerül a könyveidben. Ez a téma komolyan érdekel?

– Az Arany János és a spiritizmus című kiállításon tartok holnap tárlatvezetést, hiszen a Nyughatatlanok című regényemben én is írtam a tárlatot ihlető korszakról. Erre készülve komolyan elgondolkodtatott mindaz, amit Arany erről a leveleiben és a verseiben írt. A hétköznapi tényeken túlmutató dolgok egy író számára soha nem idegenek, hiszen ő bizonyos értelemben közvetítő médium a valóság és a képzelet között. A való világ rezgéseit magába szívva kell megteremteni a maga világát, s ezért úgy gondolom: ebben az értelemben médium típusú író vagyok.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/26. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Fiala De Gábor