– Nemrég jelentették ki szakemberek, hogy a magyar oktatás egész egyszerűen ártalmas a gyerekek számára. Nem azt mondták, hogy gyenge, vagy kevéssé hatékony, hanem hogy ártalmas. Sokkoló megállapítás. Mi az ártalom lényege?

– A legegyszerűbben úgy foglalható össze, hogy nem illik a mai gyerekekhez. Nincs köze hozzájuk. A jelenlegi rendszer ugyanis gyerekek viszonylag homogén tömegével számol, és addig működött úgy-ahogy, amíg a gyerekek valamelyest korlátozott információs közegben nőttek fel. Ám azóta lett több tévécsatorna, aztán videó, számítógép, egészen a mai eszközökig. A gyerekek elkezdtek különbözővé válni, nem úgy értve, hogy a korábbi gyerekektől különböznek, hanem egymástól. Egyedül is elérnek információkat, nem kell a felnőttre várniuk. Megjelennek az egyéni különbségek, hiszen akinek az idegrendszere fogékonyabb, az többet tud venni a világból. Aki gyorsabb, hamarabb fejlődik, tehát a fejlődés üteme egyéni. Az információs környezet kiszolgálja a különleges érdeklődést is. Mindebből az következik, hogy a kultúra technikai oldala lehetővé teszi az önálló tanulást.

– Ha jól értem, nem arról van szó, hogy amiatt különböznek egymástól, mert az egyik jobban hozzáfér az eszközökhöz, a másik kevésbé. Maga a hozzáférés, a használat nyújtja szét a lehetőségeket és a fejlődés ütemét.

– Az is okoz eltérést, hogy ki, hogyan jut eszközhöz, de ez behozható. Ám a lényeg, hogy minél több lehetősége van egy gyereknek, annál különbözőbb lesz. Ha mindezek ellenére ugyanabban az életkorban ugyanazt akarjuk tőlük, az az egyiknek unalmas lesz, a másiknak pont jó, a harmadik be tudja törni magát hozzá, a negyediket megtöri.

– Ezt azért fontos tisztázni, mert sokan a gyerekek eszközhasználatát problémának tekintik, elfajzásnak, bajnak, ami ellen küzdeni kell. Miközben ha ez a valóság, akkor ebből kellene kiindulni, és ehhez alkalmazkodni az oktatásban.

– Kultúraváltásban vagyunk, amit az oktatás még nem vett át. Hagyján, hogy az oktatás, de a pedagógusképzés sem. Van olyan elképzelés, hogy majd csinálnak egy nulladik osztályt, és egy szintre hozzák a különbségeket. Hogyan? Az egyik gyerek az egyik területen négyéves szinten van, a másikon nyolcévesen, a másik mindenben hatévesen. Az egész életben megmaradó különbségek jelennek itt meg, sokkal korábban, mint eddig. Tegyük hozzá, hogy ez evolúciós előny. Egy változó időszakban jó, ha sokféle gondolkodásmód nőhet fel. A ma meglévő különbségeket már sosem lehet homogenizálni, és ha más nem, a gyerekek rúgják majd szét az oktatást.

– Úgy tűnik, már most ez zajlik. Sok iskolában, sok osztályban, sok helyen.

– Akik ott vannak, látják, milyen súlyos a helyzet. Vannak pedagógusok, akiknek nem erre a pályára kellett volna menniük, mert nem igazán tudnak mást, mint utasításokat követni. De a többiek küzdenek. Kétféle jó tanár van most a pályán, ahogy látom. Az egyik típusba tartoznak azok, akik próbálnak új dolgokat behozni, de akadályokba ütköznek. A másik az úgynevezett karizmatikus személyiség, aki a régi módszerekkel is tud hatni. De ő is belefárad az állandó küzdelembe. És belefárad a gyerek is, a szülő is.

– Bennem felmerül, hogy a változásoknak belülről kellene kezdődnie. Hogy talán jobb, ha gyakorló pedagógusok munkálják ki a saját új módszereiket, mintha kívülről kapnának új modelleket, mintákat.

– Négy éve végigjártam az oktatásirányítás legmagasabb szintjeit azzal, hogy először a pedagógusképzést kell átalakítani, azon belül is a pályán lévők szakképzésével kellene kezdeni. Őket felkészíteni az atipikus fejlődésű gyerekekre, mert az integráció nem működik. Inklúzióra, vagyis be- és elfogadásra van szükség. Mindez teljesen más módszertant kíván, és olyan pedagógust, aki látja és érti a különböző gyerekeket, és képes velük különbözőképpen foglalkozni. Négy éve próbálkozom ezzel, de ahogy Micimackó mondja: az egyik nem tud, a másik nem akar segíteni…

– Készítettünk riportot a hejőkeresztúri iskolában, ahol a sok hátrányos helyzetű gyerek lenyűgözően teljesít. Egyik alapélményem a motiváltság volt, a másik a tisztelet, ahogyan ott tanár és diák egymással beszélt.

– A pedagógus tulajdonképpen minden tanár- gyerek viszonyban tanul, amiben csak részt vesz gyerekkora óta az iskolában. A belé ivódott rendszerből kirúgni magát nagyon nehéz, ez mégsem ment fel senkit. Az autószerelőm még sosem mondta, hogy ő Trabanton és Zsigulin tanulta a szakmát, ne hozzanak neki fedélzeti komputeres autókat. Ehelyett megtanulja, amit kell, és elvégzi a munkát. A pedagógusok sem csak a huszadik századi gyerekekre kaptak diplomát. Bármilyen volt a képzés, most el kell gondolkodni, hogyan fejlődik tovább.

– Egyszer fogadóórán egy tanárnő azt mondta, hiába ment el a továbbképzésre, ott nem mondták meg neki, mit csináljon azzal a gyerekkel, aki nem akar együttműködni az órán.

– Nagyon árulkodó attitűd. Azzal ment oda, hogy majd megkapja a megoldást. Ez már nem tartható. Mert vagy így működik valami, vagy úgy, de nem egyformán.

– Szülőként alapélményem volt, hogy az iskola mindig azt mondta, meg van kötve a keze. Hiába tudják, hogy valakinek nem szabadna tanítania, védi a közalkalmazotti törvény. Ha egy gyerek nem tud lépést tartani a többivel, nincs mit tenni, mert előírás, hogy az osztálynak milyen ütemben kell haladni. Szerintem, ha egy iskolának nincs ezekhez szabadsága, az nagy baj.

– Így van. Mert ami nem működik, azon változtatni kell. Ez a rendszer pedig nem működik, hiába jó valamennyire például a gyerekek szövegértése. De ha nem tudnak problémákat megoldani…? Nemzetközi vizsgálatok is azt mutatják, hogy a magyar oktatás a múltra készíti fel a gyerekeket, miközben azokra a területekre – digitális, informatikai tudások, problémamegoldás –, amelyekkel a jövőben sikeresnek lehet lenni, nem. Vannak országok, ahol ezt a kettőt ötvözni tudják.

– Éppen ezt akartam kérdezni. Hogy léteznek- e meggyőző külföldi példák. Hozzáteszem, hogy a társadalom elvárása az oktatástól szélsőséges. Van, aki elképed, hogy miért erőltetik még a kézírást, a másik kitiltana minden gépet az iskola falai közül.

– Akkor elmondom, hogy a „bezzegfinneknél” nem kötelező kézírást tanulni, használni. De a gépírást sem. Választható. Van gyerek, aki sosem lesz képes megfelelően írni, őt nem kellene erőltetni. Az írás megtanulása fejlesztő, de ezt a fejlesztést megkaphatja például origamizás közben. Mi ott tartunk, hogy a gépen írást egyelőre el sem lehet képzelni. Ilyenek nem mennek át egy olyan sémán, amelyben a szabálykövetés a legfontosabb rendező elv.

– Nagyon messze vagyunk attól, hogy azt nézzük, mi a jobb a gyereknek…

– A magyar iskola küszködik olyan problémákkal, amik szabadságban, odafigyeléssel megoldhatók. Szintén a „bezzegfinnek” olyan széket adnak a hiperaktív gyereknek, amin tud hintázni. Nálunk olyan széket kap, hogy ne lehessen rajta hintázni. De ő persze hintázik, leesik, megüti magát. Míg egy megfelelő széken, a szélre ültetve nem zavarna senkit, és jobban érezné magát. Kaphatna gerincpárnát, amin tudna izegni- mozogni. Sok alapítványi, magániskolában működik mindez, náluk ott van az a tudás, amit jó lenne bevinni a pedagógusképzésbe. Biztos, hogy előbb-utóbb ezeket meg fogjuk oldani, de ha utóbb, annál rosszabb nekünk.

– Egy jól működő oktatás megoldana olyan régi problémákat, mint az állandó büntetés, negatív visszajelzés, a minimális sikerélmény?

– Igazából ezt kellene elsőként száműzni a magyar nevelésből. Nem csak az oktatásból! Sajnos a félelem nagy úr, lehet rá építeni. De ha azt akarjuk, hogy a gyerek belsővé tegye az átadott értékeket, ne félelemmel tegyük. Két pofon után persze elpakol, mégis az a két pofon sok mindenben megállítja őt. A társadalmunk, a nemzet túléléséről van szó, ne rugdosott kutyákat neveljünk szolgaságra, hanem sikerre éhes embereket. A sikert az ember újra át akarja élni, erőfeszítéseket tesz érte.

– Most olvastam, hogy a magyar iskolások több mint negyede valamiféle neurózissal küzd. Biztosan van ebben szerepe a családnak, a környezetnek, de hangsúlyosan kiemelték az iskolai kudarcokat, a motiválatlanságot, a szorongást. Ebből következik, hogy az oktatás is termeli ezeket a problémákat.

– Ahogy a diszlexia egy részét is. Azzal, hogy nem alkalmazkodik az egyéni sajátosságokhoz. Az idegrendszer fejlődése nagyon eltérő, lehet olyan tehetséges gyerek, aki nyolcévesen sem képes megtanulni olvasni. Miközben sok egyéb területen kiemelkedik. Mi történik, ha éretlen idegpályával kell elkezdenie olvasni? Mivel még nem épültek ki a hatékony olvasásra alkalmas pályák, másik utat épít ki az idegrendszerében, és később, amikor megtörténik a beérés, a két út „össze fog veszni”. Olyan olvasási zavara lesz, ami akár élete végéig kihat. Ugyanez áll az írásra, a számolásra is.

– Ez különösen azért aggasztó, mert az idegtudományok szállítják a naprakész információkat a hatékony tanulásról, a mozgás, a művészet jelentőségéről.

– Millió vizsgálati eredmény van arról, hogy mozgással könnyebb a tanulás, ehhez képest van, ahol nyolc órán át bent ültetik a gyerekeket. Ezt a mindennapos testnevelés sem oldja meg, bár most hallottam, hogy a honvédelmi nevelés is ezalatt történik majd. Játszani kellene szünetekben, órán felállni, ide-oda menni, nem ülni egyhelyben. Már fél óra ülés után is hátrányos idegrendszeri folyamatok indulnak el.

– A pedagógusok teljesítményét jelenleg leadott órákban számolják. Ahhoz a modellhez, amelyről beszélünk, rengeteg felkészülés szükséges, és alapvető szerepváltás.

– Ez így van. Minden tanórára, legalábbis eleinte három-négy órás felkészülést számolok. Ehhez online anyagok, feladatbankok kellenének, csapatmunka a tanárok között. Valójában ez egy szép szakmai munka. Fontos különbség még, hogy ebben a rendszerben a tanár amolyan tanulásszervezőként irányítaná a folyamatot, szinte a gyerekek keze alá tenné, amire éppen szükségük van.

– Ez is sokszor alátámasztott állítás: a valódi tanulás mindig aktívan történik.

– Ha így vesszük, nálunk a pedagógus tanul legtöbbet az órán, hiszen ő a legaktívabb. A gyerek majd otthon, a szülővel, a magántanárnál. Elmondom a saját példámat. Mondhatom, hogy jó előadó vagyok, szeretik az óráimat, ezek interaktívak is, tehát beszélgetek a hallgatókkal. Aztán a következő órán szembesülök azzal, hogy nem emlékeznek semmire, pedig múlt órán okosak voltak. Miért? Mert a hosszú távú emlékezet manapság legyengült. Az idegrendszer ugyanis úgy működik, hogy ha sok az információ, akkor a rövid távú feldolgozást használja, ha kevés, akkor a hosszút. És most rengeteg információt kapunk. Éppen ezért azt találtuk ki, hogy online tananyagot kapnak a diákok, óvó- és tanítóképzősök, abban kutakodhatnak. Mindezt játékosan, vagyis képzeletbeli gyerekeket kell ezekből ellátniuk. A tanulás nagyobb része pedig módszertani műhelyekben, iskolában, óvodában zajlik, ahol alkalmazzák, gyakorolják a tanultakat, és maguk éreznek rá, mikor és hogyan kell megszólítaniuk egy valódi hiperaktív gyereket. A lényeg a gyakorlat, gyakorlat, gyakorlat.

– Mi motiválja, hogy évek, sőt évtizedek óta küzdjön, ostromoljon egy elavult, mégis masszív várat? Nem ment el a kedve, amikor újra és újra ugyanazokkal a problémákkal szembesül?

– Tény, hogy az oktatásirányításban senkinél sem tudtam áttörést elérni. Az egyetemeken sem. Mégsem lehet megállni, mert az embernek tudnia kell, hogy bármit tesz, annak hatása van. Ez nem az én kudarcom, nem így élem meg. Mindent megtettem, elmondtam, leírtam, ami csak tőlem telt. Fontos, hogy nem vagyok egyedül. Több százan gondolkodnak hasonlóan, még az oktatásirányításban, az egyetemeken is. Sok módszertani műhelyben kiváló szakemberekkel együtt várjuk ugrásra készen, hogy megtehessük mindazt, ami a magyar gyerekeknek jó.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/6. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Fiala de Gábor