– Szerintem a bemondó egy egészen különleges szerzet volt a magyar televíziózás egy korszakában. Ma már kommentátorok, műsorvezetők meg nem-is-tudom-m-i-a-csodák vannak a képernyőn, eltűnt maga a műfaj is, de én büszke vagyok rá, hogy bemondó lehettem. Rangot adott, minőséget jelentett, és hivatás volt művelni.

– Az is akartál lenni?

– Dehogy! Nagyon mélyen belém ivódott az az eset, amikor 1964 őszén valóra vált a nagy álmom: az összekuporgatott pénzemből befizettem egy párizsi utat. A repülőgépen egy jóképű, deli fiatalember mellé kerültem, és amikor ki kellett tölteni az akkor kötelező ívet, a foglalkozásnál azt írta be, hogy televízió-bemondó. Én tágra nyílt szemekkel néztem rá, és kérdeztem, hogy az milyen szakma? A történet teljességéhez hozzátartozik, hogy Kovács P. József volt az illető. Gyakorlatilag ez volt az első találkozásom a televíziózással… Illetve most hazudós voltam egy kicsit… Mert volt már egy korábbi is. Rákospalotai kislány voltam, és életemben nagy eseménynek számított, ha olykor „bekirándulhattam” Pestre. No, egy ilyen nagy felfedezőutam alkalmával elkalandoztam egészen a Szabadság térig, ámulattal néztem a tőzsdepalotát, és akkor felvilágosítottak, hogy ez itt most a Magyar Televízió. Egy pillanat alatt átsuhant bennem a gondolat, hogy de jó is lenne, ha valaki kinézne az ablakon, felfedezné bennem a kivételes tehetséget, és behívna: volna-e kedvem ott dolgozni? Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tényleg megjelenhessek a képernyőn.

– Akkor viszont egy csapásra pótoltál minden kiesést! Hihetetlenül intenzív, nyomatékos, sűrű volt onnantól a jelenléted…

– Számomra nagy előnyt jelentett, hogy akkor már hosszú rádiós múlttal rendelkeztem. Emlékszem, hogy mekkora döbbenet fogadott, amikor első alkalommal belibbentem a tévéstúdióba, és csak annyit kérdeztem, hogy hol is az óra, hol a kamera, és már mondtam is a szöveget! Pontosabban a szövegemet, mert igyekeztem nem kötni magamat a konvenciókhoz. Egyszer megesett, hogy amikor mese után aludni küldtem a gyerekeket, még hozzáfűztem: a nagy sietségben azért ne feledkezzetek meg a fogmosásról! Ezt aztán megsokallták a főnökeim, és köteleztek, hogy műsor előtt adjam le három példányban azt a szöveget, amit el akarok mondani. Leadtam. Ám élő adásban, ha éppen úgy alakult, hogy mást tartottam ügyesebb megoldásnak, akkor mást is mondtam. Egy idő után szemet hunytak rakoncátlankodásaim felett.

– Mindig volt benned valami eredendő szabálytalanság, másság…

– Muszáj volt. Amikor bemondó lettem, olyan nagy ikonok voltak a pályán, mint Takács Marika, Tamási Eszter, Varga Jóska, a szakma klasszikusai, tehát, ha érvényesülni akartam, meg kellett találnom a magam helyét. Másnak kellett lennem.

– Nekem akkoriban úgy tűnt, hogy tudtad vagy merted vállalni a nőiségedet…

– Érdekes, amit mondasz, mert egyszer egy adás után, amit csipkés fehér blúzban vezettem, felhívott Sinkovits Imre, és azt mondta: néztük a műsort Katikával, és nagyon tetszett, hogy egy ilyen gyönyörű nő vezeti! Tehát nem bemondónő, hanem nő! Ez nagyon jólesett, és most is jólesik, amit mondasz. De hiszen volt kitől örökölnöm! Édesanyám 86 évesen, a kórházi ágyán még el akarta csavarni a főorvos fejét, mert még hódítani akart, mert még akkor is élt benne a nő! Ahogyan Karinthy nem tévedett, amikor úgy vélekedett, hogy a nő attól lesz nő, ha úgy néz rá egy férfi, ez persze fordítva is igaz. Ezt vállaltam a kamera előtt is, és most is vállalom. Még mindig jó érzés, ha – akár a piacon – utánam néz egy férfi. És úgy!

– Éppen ezért meg is lepett, amikor megtudtam, hogy számítógép révén ismerkedtél meg a pároddal.

– Mert szegényes a fantáziád, Andriska! Hozzáteszem, én sem adtam volna erre sok esélyt. Azt hiszem, az életben éppen az a csodálatos, hogy mindig, mindenre van lehetőség. Csak hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok. A közösségi oldalon hosszas levelezés indult köztünk, aztán – végre! – találkoztunk személyesen is, és hat év óta elfelejtettünk szétválni. Éppen nagyon rossz időszakban voltam, sok bajjal, szomorúsággal, és no lám, a legváratlanabb helyzetben, a legváratlanabb módon rám köszöntött a szerencse! Sok évvel ezelőtt valaki a horoszkópom alapján azt mondta, hogy előző életemben férfiként éltem Bretagne-ban. Morgós, gyűlölködő ember voltam. Hittem is meg nem is, de alaposan belém fészkelte magát a gondolat: mi van, ha tényleg így történt? Akkor a mostani életemben komoly feladatom van: nyitottá válni. No persze az a vidék is egyre inkább érdekelt. Húúú, de körülnéznék arrafelé! Ezen a nyáron beteljesedett a kívánságom. Elindultunk a szép, kalandos, nagy útra. Legnagyobb döbbenetemre egészen fura otthonosságot éreztem. A fények, illatok, tájak mind ismerősek voltak. Mindenesetre Bretagne-ban bizonyosságot nyertem, hogy a mostani életemben jó úton járok, ha segítem azokat, akik hozzám fordulnak.

– A média világában valóságos fogalommá váltak a „Kertész-gyerekek”. Borbás Marcsi, Krizsó Szilvi, Klement Zoli vagy épp a „fekete séf” a Konyhafőnökben, Bernáth József, és még sokan elérzékenyülten emlegetik, hogy mennyi mindent tanultak, sőt kaptak tőled…

– Én azzal hízelgek magamnak, hogy leginkább személyes példát mutattam ezeknek a lányoknak, fiúknak, hogy én mit csinálok, hogyan élek, gondolkodom, hogyan viszonyulok a szakmához, élethez, emberekhez. Vittem őket rádióba, tévé- és szinkronstúdiókba, ahol megismerkedhettek a technikával, a kisebb-nagyobb fogásokkal, trükkökkel, kipróbálhatták, megtapasztalhatták az erejüket. A fő cél az volt, hogy higgyenek magukban.

– Fénykorodban voltál, körülrajongott kedvenc, igazi sztár, hogyan jutott eszedbe ilyesmit csinálni?

– Általános iskolában már korrepetáltam a társaimat, ebből vettem az első ötcentis magas sarkú cipőmet 14 éves koromban. A gimnázium alatti korrepetálásokból gyűjtöttem össze a pénzt arra a bizonyos párizsi utamra. Véremben volt a késztetés, hogy megosszam a tapasztalataimat másokkal. Bemondóként is rendre megtaláltak a pálya iránt érdeklődő fiatalok, és kérdeztek ezt-azt. Most pszichológusként, coach-ként, egyéni foglalkozások formájában igyekszem kihasználni mindazt, amit sok év alatt akár az egyetemen, akár életem során megtanultam, tapasztaltam. Ez persze mindig továbbgondolásra is ösztökél. Igyekszem segíteni annak, aki hozzám fordul, hogy megtalálja önmagát. Az a tapasztalatom, hogy igénylik a józanságot, figyelmet, szeretetet, őszinteséget. Akár jólesik abban a pillanatban, akár nem. Az idő pedig mindig minősít.

– Mindig ki mered mondani, amit gondolsz?

– Persze. Eleget voltam életem során bemondó ahhoz, hogy mostantól kimondó legyek!

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/1. számában jelent meg. 

Fotó: Csibi Szilvia