Évek óta dobálgatja nekem az algoritmus a különböző, professzionális alapokon működő, több évtizedes múlttal rendelkező társkereső irodákat. Nyilván az algoritmus tisztában van vele, mit össze szenvedek negyven pluszos, egyedülálló anyaként a társkeresés kegyetlen világában.
Két évvel ezelőtt eldöntöttem, többé nem regisztrálok egyetlen online társkeresőn sem. Nem kapaszkodom a városi legenda kategóriájú sikersztorikba, melyek szerint egyszer valakinek a valakijének sikerült. Nem teszem ki magam annak, hogy tucatjával éljem meg vadidegen emberek elutasítását. Nem fárasztom magam a semmitmondó „milyen napod volt?” típusú üzenetekkel, amelyeket nem követ találkozás, de még egy felvetés sem, hogy esetleg randizni is lehetne. Elegem van a megdolgozatlan, sérült regisztráltakból, akik alkalmatlanok a párkapcsolatra, viszont kényelmesen ellubickolnak az online tér biztonságában.
Nem kérek többet az online ismerkedésből
Az én élethelyzetemben és korosztályomban „élőben” ismerkedni gyakorlatilag lehetetlen, pedig Isten az atyám, mindent megteszek, hogy megszólítson az iskola parkolójában egy elvált apuka, akit már egy éve bűvölök – nem sok sikerrel.
Tudom, hogy bizonyos szempontból tényleg nem vagyok ideális randipartner. Kevés a szabadidőm, önálló és független életet élek, be vagyok rendezkedve az egyedüllétre, de rögtön szeretném leszögezni, hogy ez nem jókedvemben alakult így. És bár az évek során megtanultam egyedül is boldogulni, ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném megosztani valakivel az életemet.
Kapcsolódó: Riasztó mondatok – Menekülj, ha ezeket olvasod a partner randiprofiljában
Ezért is éreztem elérkezettnek az időt, hogy lépjek egy nagyot. Megpróbáljak valamit, amit még sosem próbáltam, és magam is hangsúlyosabban elkötelezzem magam amellett, hogy igenis szeretnék társat.
Ennyit érek a társkeresők piacán?
Nem lövök le semmiféle poént, ha elárulom, egyetlen találkozás a társkereső iroda vezetőjével és húsz perc is elegendő volt, hogy felismerjem, nem lesz második alkalom.
Az ingyenes első beszélgetés alkalmával tulajdonképpen az történt, hogy szembesített a társkereső iroda vezetője a piaci értékemmel. Értem, hogy ez a dolga, és azt is értem, hogy neki úgy kell ilyenkor gondolkoznia, hogy a végén én is egy sikertörténet lehessek az iroda történetében.
Így azzal kezdte, hogy röviden vázolta, az egyedülálló anyaság milyen hátrányokat jelent nekem a piacon. Mintha nem tudnám.
Majd azzal folytatta, hogy mindenképp azt javasolja, a saját életkorom és afölött plusz tíz év korosztályban gondolkozzak, „hölgyeknek” mindig ezt szokta javasolni.
Én pedig ott ültem, és próbáltam megérteni, hogy valóban ezért jöttem-e ide. Hogy valaki elmondja nekem mindazt, amit a társkeresésről már amúgy is tudok, csak most egy professzionális szolgáltatás keretében, szakértői véleményként tálalva. Azt reméltem, hogy itt végre nem egy algoritmus dönt a lehetőségeimről, erre kiderült, hogy az algoritmus helyett egy hús-vér ember sorol be a megfelelő kategóriába.
Megmondom őszintén, egy rövid időre lehozott az életről ez a szembesítés. Nem azért, mert eddig abban a hitben éltem, hogy a negyvenes éveim végén, gyerekkel ugyanolyan esélyekkel indulok a társkeresésben, mint húsz évvel ezelőtt. Hanem mert valahol mégis azt vártam, hogy egy ilyen helyen az embert nem kizárólag a korából és a családi állapotából kiindulva próbálják összehozni valakivel.
Negyvenes, szingli anya nem lehet elég vonzó
Ha én erre befizetek, akkor elfogadom, hogy nekem valóban ez az értékem? Hogy azok a dolgok, amelyekre büszke vagyok, amelyekért keményen megdolgoztam, amelyek szerintem a legjobb tulajdonságaim, valójában hátráltatnak abban, hogy a férfiak vonzónak találjanak? Hogy az önállóságom, a függetlenségem, a kialakult életem nem érték, hanem nehezítő körülmény, amelyet valakinek majd nagyvonalúan el kell fogadnia?
Biztos, hogy nem. Ha ezt elhiszem, akkor tényleg lehúzhatom a rolót.
Mert ezzel én magam is támogatnám azt a rettenetes beidegződést, hogy egy negyven pluszos egyedülálló anya örüljön, ha valaki szóba áll vele. Hogy nézhet ki akármilyen jól, foglalkozhat bármennyit a testi és lelki egészségével, lehet bármilyen érdekes, szerethető ember, a lehetőségei már eleve korlátozottak. És jobb, ha ezt minél hamarabb tudomásul veszi.
Pedig nem ok, nagyon nem.
Tele van a környezetem korombeli, egyedülálló anyákkal, akik stílusosak, vagányak, okosak, viccesek, terápiába jártak vagy járnak, és bárki megnyerheti velük a főnyereményt. Nem társbérlőt, nem üres kapcsolatot, nem pótapát, nem valamiféle hiánypótlást keresnek, hanem valakit, akivel jó beszélgetni és jó összebújni, felesleges körök és játszmák nélkül.
Az önállóságom, a függetlenségem, a kialakult életem nem érték, hanem nehezítő körülmény, amelyet valakinek majd nagyvonalúan el kell fogadnia? (Forrás: Canva AI)
A vonzalom nem jutalom
És persze, pontosan tudom, hogy a párkeresés nem igazságossági kérdés. Attól, hogy valaki rendben van magával, még nem jár neki automatikusan egy nagyszerű párkapcsolat. Ahogy attól sem lesz vonzó valaki, hogy sokat dolgozott magán, önálló, sikeres, vagy éppen remekül neveli a gyerekét. A vonzalom nem jutalom a jól elvégzett önismereti munkáért. Ezzel semmi bajom.
Azzal viszont már van, hogy egy bizonyos életkor fölött a nőknek mintha el kellene kezdeniük lefelé alkudozniuk a saját igényeikből.
Mintha az évek múlásával egyenes arányban kellene csökkennie annak is, amit még remélhetünk egy kapcsolattól. És mintha az, hogy van egy gyerekem, egy kialakult életem, saját elképzeléseim és határaim, valamiféle probléma lenne, amelyet a leendő partneremnek el kell néznie.
Pedig tudom, hogy nem feltétlenül könnyű hozzám kapcsolódni. Nem tudok minden este ráérni, nem tudok egyik napról a másikra spontán hétvégékre elutazni, és nem tudom az egész életemet egy új kapcsolat köré szervezni. Lehet, hogy van férfi, akinek mindez túl sok kötöttség. Ezt el tudom fogadni. Ahogy azt is, hogy én sem tudnék bárkivel együtt élni. De ebből számomra nem az következik, hogy kevesebbet kellene várnom egy kapcsolattól, hanem az, hogy olyan embert keresek, akivel összeillünk.
És egyébként semmi bajom az idősebb férfiakkal. Lehet, hogy éppen egy nálam tíz évvel idősebb férfiba fogok beleszeretni, és az is lehet, hogy egy fiatalabba. Csak azt nem szeretném, hogy valaki már a bemutatkozásunk előtt eldöntse, melyik korosztályban van egyáltalán keresnivalóm. Hogy a kompromisszumot ne két ember hozza meg egymás kedvéért, hanem nekem kelljen előre megkötnöm, pusztán azért, mert ennyi idős vagyok, és van egy gyerekem.
Nem kérek az árengedményből
És mielőtt bárki félreértene: nem gondolom, hogy a társkereső iroda vezetőjének az lett volna a dolga, hogy megdicsérjen, és elmondja, milyen fantasztikus nő vagyok. Nem ezért mentem oda. Azt viszont reméltem, hogy egy professzionális szolgáltatás többet tud annál, mint hogy a korom és a családi állapotom alapján kijelöli a mozgásteremet.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon hány nő távozik egy ilyen beszélgetésről azzal az érzéssel, hogy egy kicsit kevesebbet ér, mint amikor belépett. És hányan fizetnek be mégis, mert annyira szeretnének végre valakit, hogy inkább elhiszik: valóban túl sokat akarnak.
Én végül nem fizettem be. Továbbra sincs társam, és azt sem tudom, hol fogok megismerkedni vele. Lehet, hogy még hosszú évekig egyedül leszek. Az is lehet, hogy egyszer mégis visszaregisztrálok valamelyik átkozott társkeresőre. Egy dologban viszont egészen biztos vagyok: attól, hogy szeretnék valakit magam mellé, még nem kell elfogadnom, hogy kevesebbet érek nélküle.
És ki tudja, talán egyszer az az elvált apuka is megszólít az iskola parkolójában.
Kapcsolódó: Szingli apukák? 5 ok, hogy miért jó döntés velük randizni
Kiemelt kép: Canva AI
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!