Miért nem hívott egyik szemtanú sem segítséget a Cornell Egyetemen?

• Minél többen tudnak egy veszélyhelyzetről, annál könnyebben hiheti mindenki, hogy majd más közbelép.
• Sok férfi tévesen úgy gondolja, hogy társai elfogadóbbak a szexuális erőszakkal szemben, ezért fél felszólalni.
• A célzott szemlélői programok konkrét beavatkozási módszereket tanítanak, és mérhetően csökkenthetik a szexuális erőszak előfordulását.

Egy segítséget kérő üzenet érkezik a telefonra. Valaki arról ír egy csoportos beszélgetésben, hogy egy erősen ittas vagy bódult nővel több férfi tartózkodik egy szobában. A helyzet egyre aggasztóbbnak tűnik, de senki sem tesz semmit. Egyikük azt feltételezi, hogy biztosan túlzás. A másik arra gondol, hogy valaki más már intézkedett. A harmadik nem akar bajt okozni a barátainak, a negyedik attól fél, hogy kinevetik.

Mire mindenki eldönti, hogy nem az ő dolga, az áldozat teljesen magára marad.

A Cornell Egyetemen történt, jelenleg is vizsgált ügy azért váltott ki különösen nagy felháborodást, mert nem csupán az állítólagos elkövetők viselkedését minősíti. Az is hatalmas kérdés, hogyan nézheti végig egy egész közösség egy veszélyes helyzet kibontakozását anélkül, hogy bárki segítséget hívna.

Több mint ötvenen értesülhettek a történtekről

A civil keresetben Jane Doe (ismeretlen nőnemű személyeket nevezik így Amerikában a hivatalos eljárások során) néven szereplő egykori hallgató azt állítja, hogy 2024 októberében a Chi Phi diákszövetség házában alkohollal és kábítószerrel tették kiszolgáltatottá, majd hét férfi szexuálisan bántalmazta.

A kereset szerint az egyik férfi a diákszövetség csoportos üzenetváltásában másokat is tájékoztatott arról, mi történik, és részvételre buzdította őket.

Az ügy részleteit és az egyetem reakcióját korábban a Cornell Egyetemen történt állítólagos csoportos nemi erőszakról szóló összefoglalónkban is bemutattuk. A nő hét volt hallgatót, az egyetemet, a diákszövetséget és más szereplőket perelt be. Több érintett férfi tagadja, hogy szexuális erőszakban vett volna részt.

A büntetőeljárást 2024-ben vádemelés nélkül lezárták, majd az újonnan nyilvánosságra került információk hatására 2026 szeptemberében újranyitották. New York állam kormányzója később kivette az ügyet a helyi ügyész kezéből, és Letitia James főügyész hivatalát nevezte ki különleges ügyésznek. A hatóságoknak tehát még meg kell állapítaniuk, pontosan mi történt és kit terhel büntetőjogi felelősség.

Catherine A. Sanderson, az Amherst College szociálpszichológusa azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a szemlélők passzivitásának lélektana a konkrét eljárás eredményétől függetlenül fontos kérdés. Kutatási adatok szerint a szexuális támadások körülbelül harmadánál jelen van legalább egy olyan ember, aki elvileg közbeavatkozhatna, a legtöbb ilyen esetben mégsem teszi meg.

Minél többen vannak, annál kevésbé érzi bárki, hogy neki kell cselekednie

Egy csoportos chatben legalább ötvenen tudtak róla, hogy veszélyes helyzet alakul ki a Cornell Egyetemen megtörtént eset előtt (Forrás: Unsplash/Curated Lifestyle)

A jelenség egyik legismertebb magyarázata a szemlélőhatás. Amikor egyedül látunk veszélyt, világosabbnak tűnik, hogy rajtunk múlik a segítség. Ha sokan vannak jelen, a felelősség szétoszlik a csoportban.

Mindenki arra gondolhat, hogy valaki más többet tud, közelebb van, alkalmasabb a beavatkozásra, vagy már értesítette a megfelelő személyt. Paradox módon ezért egy nagy létszámú csoportos beszélgetés nem feltétlenül növeli az áldozat biztonságát. Akár csökkentheti is annak esélyét, hogy egy konkrét ember magára vállalja a cselekvést.

A bizonytalan helyzetekben ráadásul mások viselkedéséből próbáljuk eldönteni, valóban baj van-e. Ha senki nem reagál, azt feltételezhetjük, hogy a többiek nem tartják súlyosnak a helyzetet. Csakhogy könnyen lehet, hogy közben mindenki ugyanilyen bizonytalanul figyel.

A látszólagos nyugalom így önmagát erősítő csapdává válik: azért nem cselekszünk, mert mások sem cselekszenek, ők pedig ugyanezt olvassák ki a mi hallgatásunkból.

Sokan azt hiszik, csak ők ítélik el az erőszakot

Sanderson szerint a férfi egyetemisták körében különösen fontos a pluralisztikus tudatlanságnak nevezett jelenség. Ez akkor alakul ki, amikor a csoport tagjai személyesen elutasítanak egy viselkedést, mégis tévesen azt feltételezik, hogy a többiek elfogadják.

Egy vizsgálatban férfi hallgatókat kérdeztek a nemi erőszakkal kapcsolatos tévhitekről. Ilyen tévhit például, hogy

ha egy nő nem küzd fizikailag, akkor nem történhetett erőszak, vagy hogy aki egyedül megy fel valakivel egy szobába, maga felel a későbbi támadásért.

A résztvevők úgy gondolták, barátaik és hallgatótársaik náluk jóval inkább egyetértenek ezekkel az állításokkal.

A legtöbb férfi tehát kevésbé elfogadó a szexuális agresszióval szemben, mint amilyennek a környezetét képzeli. Ez a tévedés azonban elég ahhoz, hogy hallgasson. A kutatások szerint a társak vélt hozzáállása erősebben jelezheti előre a közbelépési hajlandóságot, mint az, amit valaki saját meggyőződésének vall.

A nevetségessé válástól való félelem is megbéníthat

Miért nem szólal meg az sem, aki felismeri, hogy valami nincs rendben? Férfi hallgatók gyakran attól tartanak, hogy társaik kinevetik őket, túlérzékenynek tartják, vagy gyengének bélyegzik őket. Egy szorosan összetartó csoportban ehhez hozzáadódik a lojalitás elvárása.

Aki közbelép, úgy érezheti, hogy feljelenti a barátját, veszélybe sodorja a közösség hírnevét, vagy megszegi a hallgatás íratlan szabályát.  Az elkövető viszont éppen ezt a feltételezett támogatást érzékelheti bátorításként.

Így jön létre a veszélyes körforgás. Néhány ember hangosan tárgyiasító vagy agresszív kijelentéseket tesz. A többség kényelmetlenül érzi magát, de nem tiltakozik. A hangos kisebbség a csendet helyeslésnek veszi, a hallgatók pedig a többiek csendjéből arra következtetnek, hogy egyedül maradtak az ellenérzésükkel.

A pszichológiai magyarázat azonban nem felmentés. A csoportnyomás segít megérteni, miért marad el a beavatkozás, de nem teszi elfogadhatóvá a tétlenséget.

Magyarországon is van példa intézményi hallgatásra

A probléma nem kizárólag amerikai egyetemeken jelenik meg. A Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik kollégiumában egy hallgató beszámolója szerint 2022-ben úgy létesített vele szexuális kapcsolatot egy férfi, hogy többször kérte, hagyja abba. A büntetőügyben első fokon felmentő ítélet született, amely után hallgatói tiltakozások kezdődtek.

Az egyetem későbbi belső vizsgálata arra jutott, hogy az intézmény ugyan megtette a jogszabályok által előírt kötelező lépéseket, saját eszközeivel mégis többet tehetett volna az érintett hallgató támogatásáért és az egyetemi közösség védelméért. Lehetősége lett volna például fegyelmi eljárást indítani és átmeneti védelmi intézkedéseket bevezetni.

Ez már az intézményi szemlélőhatás kérdését veti fel. Nemcsak egyének háríthatják másra a felelősséget, hanem szervezetek is. A vezetőség várhat a rendőrségre, a kollégium az egyetemre, az egyetem a bíróságra, miközben az áldozat támogatása és a közösség biztonsága háttérbe szorul.

A beavatkozást tanulni lehet

A jó szándék önmagában nem mindig elég. Veszélyhelyzetben sokan azért fagynak le, mert nem tudják, mit mondjanak, kit hívjanak vagy hogyan lépjenek közbe anélkül, hogy tovább fokoznák a veszélyt. A szemlélői programok ezért konkrét stratégiákat tanítanak.

• Közvetlenül jelezhetjük, hogy amit látunk, nincs rendben. Elterelhetjük a figyelmet, például valamilyen ürüggyel kivezethetjük a veszélyben lévő embert a helyzetből.
• Segítséget kérhetünk biztonsági őrtől, szervezőtől, oktatótól vagy rendőrtől. Ha az azonnali beavatkozás veszélyes lenne, később is odafordulhatunk az érintetthez, meghallgathatjuk, és segíthetünk neki támogatást találni.
• Dokumentálni csak akkor szabad, ha közben valaki más már segítséget nyújt, és a felvételt nem tesszük közzé. Az áldozatnak kell döntenie arról, szeretné-e felhasználni.

A cél nem az, hogy mindenki hősként vesse magát egy veszélyes konfliktusba. Az a fontos, hogy senki ne maradjon passzív pusztán azért, mert mások is jelen vannak. Egy konkrét személy megszólítása sokat segíthet: te hívd a rendőrséget, te keresd meg a biztonsági őrt, én pedig vele maradok. Ezzel az általános felelősségből azonnal személyes feladat lesz.

A közösségi normát láthatóvá kell tenni

A prevenciós programok egyik legfontosabb üzenete, hogy a legtöbb férfi valójában nem támogatja a szexuális erőszakot. Ha ezt nyíltan kimondják, könnyebb felszólalni, és az agresszióra hajlamos emberek sem hihetik többé, hogy a csoport mögöttük áll.

Egy 90 perces, elsőéves férfi hallgatóknak tartott program résztvevőinél négy hónappal később azt figyelték meg, hogy csökkent a szexuális agresszió elfogadásának mértéke. Más szemlélői programokkal működő campusokon 11 százalékkal kevesebb szexuális zaklatást és zaklató követést, valamint akár 17 százalékkal kevesebb olyan nem kívánt szexuális cselekményt mértek, amelynél a nő túl ittas vagy bódult volt az ellenkezéshez.

Az egyetemek feladata ezért nem merülhet ki egy egyszeri beleegyezési előadásban. Világos eljárásokra, hozzáférhető segítségre, rendszeres képzésre, következetes intézményi reakcióra és olyan kultúrára van szükség, amelyben nem az számít árulásnak, ha valaki közbelép, hanem az, ha magára hagyja a veszélyben lévő embert.

A Cornell-ügy egyik legnyugtalanítóbb kérdése az, hogyan lehetett ennyi potenciális segítő között mégis egyedül az áldozat. A válasz nem az, hogy minden szemlélő egyformán kegyetlen volt. Ennél összetettebb, de ettől nem kevésbé súlyos: sokszor mindenki a másikra vár. Az első ember, aki kimondja, hogy ez nincs rendben, ezért nemcsak egy helyzetet szakíthat meg. Egy egész csoport bénító hallgatását is megtörheti.

Kapcsolódó: Lina Medina története – a kislány, aki 5 éves korában lett anya

Fotó: Unsplash/Hanin Abouzeid