A magány csapdájában – Van különbség nők és férfiak között?

Egy 2023-as Gallup-Meta felmérés szerint, amely száznegyvenkét ország bevonásával készült, a felnőttek körülbelül fele magányosnak érzi magát. Hogy lehet ez, amikor még soha nem tehettünk szert olyan könnyen kapcsolatokra, mint manapság? – teszem fel a kérdést a téma szakértőjének, Tari Annamária pszichotera­peutának.

– Ez csak a látszat. Valóban úgy tűnhet, hogy pofonegyszerű lájkolni valakinek a posztját, dobni egy szívecskét, és már el is kezdtünk kapcsolódni egymáshoz, de ez nem jelent feltétlenül érzelmi kapcsolódást – véli szakértőnk. – Még akkor sem, ha ezt szeretnénk hinni.

A probléma az, hogy az online felületeken mindenki a saját érzelmi szükségleteit elégíti ki.

Jólesik annak megélése – mondjuk, egy párkereső applikáción –, hogy többeknek is kellünk, hiszen akár három-négy emberrel is csetelhetünk párhuzamosan, csakhogy ezek a kommunikációs folyamatok olykor túl hamar mélyülnek, máskor meg végtelenül felszínesek. Aki pedig a kapcsolódás érdekében válaszol, nem mindig érzi, hogy valójában „használják”.

Ezekben az online­ helyzetekben tárgyiasítjuk a másik embert, nem is jut eszünkbe, hogy ő is egy érző emberi lény, pedig lehet, hogy utána egy hétig zokogni fog. A csalódások következtében megjelenő visszahúzódás természetes védekezésforma. Ha nem tanuljuk meg, hogy az idegen, akivel beszélgetünk, valójában egy képzeletbeli alak, aki valósággá egy találkozásnál válik, nagyobb az esélye a csalódásnak.

Kapcsolódó: Bemutatom az új barátomat! Digitális bizalmasaink

Ez a fajta online „érzelmiszükséglet”-­kielégítés a közeg narcisztikus túltelítettsége miatt még a felnőttekre is hatással van, akikről pedig azt gondolnánk, mindig a realitás talaján maradnak. Az online térben azonban megnő a csodák valószínűsége, és mi készséggel visszacsúszunk a fantáziákkal telített kamaszkorunkba. Ha pedig egy ideálkép törik össze, még nagyobb a csalódás.

A szakértő azt ajánlja, ne hódoljunk be a gyorsaság szorongáscsökkentő látszatának. Óvakodjunk a túl gyors kitárulkozástól az online térben, egyszóval ne mondjunk le a személyes kapcsolatokról.

Csak a valódi barátok fognak segíteni, ha baj van, és csak az ő vállukon sírhatjuk ki magunkat.

Ebben a rohanó világban mindenki felmenti magát azzal, hogy nincs ideje a személyes találkozásra, pedig ha nincs legalább egyvalaki, aki ismer és megért minket, lassan, de biztosan elmagányosodunk.

A férfi hallgat, a nő beszél?

Az online világ túlhajtott használatán kívül is ezer oka lehet annak, nemtől, kortól, élethelyzettől függően,­ ha valaki úgy érzi, nem tud érzelmileg kapcsolódni senkihez. Mert valójában ezt jelenti a magány. Nem tévesztendő össze az egyedülléttel, amely egy objektív állapot, hiszen állhatunk egyedül a buszmegállóban, mégsem vagyunk magányosak, vagy dönthetünk úgy, hogy egyedül élünk, mert úgy érezzük jól magunkat, viszont bármikor kiléphetünk ebből, mert van baráti körünk, munkánk, hobbink.

Ha viszont kényszerűen­ maradunk egyedül, vagy vannak ugyan társas kapcsolataink, még sincs senki, akivel mélyen, őszintén elbeszélgethetnénk, hosszú távon megjelenik valami fojtogató érzés a torkunkban. ­Lehet, hogy mások nem is látják, hiszen a külvilág előtt maszkot viselünk, de a sajgó üresség belül egyre nyomasztóbbá válik. A nők és a férfiak­ a felmérések szerint ugyanolyan arányban érintettek, ám a megélés módja eltér a két nem esetében.

Kapcsolódó: 7 jel, hogy magányos vagy a párkapcsolatodban

– A férfiak kevésbé kommunikálnak a magányról, ami nem jelenti azt, hogy nem szenvednek tőle – világosít fel szakértőnk. – Nehéz lenne elképzelni egy ötvenes, hatvanas férfit, aki a barátainak arról panaszkodik, hogy egy kis figyelemre, szeretetre, megértésre vágyik. Ők úgy szocializálódtak, hogy nem látszhatnak sebezhetőnek. Kősziklaként tűrik balsorsuk nyilait, s végül szép lassan elnémulnak. Nem tudnak az érzelmeikről beszélni, mert nem tanulták meg, hogyan kell, és segítséget is csak a legritkább esetben kérnek.

Márpedig a belső feszültség hosszú távon hatással lehet az egészségre, amivel jellemzően későn fordulnak orvoshoz.

Szerencsére a fia­talabb férfiak már foglalkoznak a mentális jóllétükkel, nyíltabban beszélnek az érzelmeikről, az igényeikről, és tudatosan törekszenek a társas kapcsolatokra. Megjelentek a „super daddyk”, akik már részt vesznek a gyerekeik életében a korai hónapoktól, és lassan kezdenek összemosódni a családi szerepek. Ez az attitűdváltozás nagyon egészséges, hiszen így a férfiak nem ítélődnek némaságra, jobb érzelmi kapcsolatrendszerben élnek, ami segít a krónikus stressz hárításában.

A nők ennél sokkal súlyosabban élik meg a magányt a pszichológusok szerint. Bár ők ki merik mutatni az érzelmeiket, de pont azért, mert hagyományosan több érzelmi kapcsolatuk van, jobban meg is viseli őket ezek hiánya. Az is jobban lesújtja őket, ha nem találnak párt. Úgy érzik, nem kellenek senkinek, nem szerethetők.

Egy harmincas nő arról panaszkodott nekem nemrég, hogy véget ért egy hosszú párkapcsolata, és úgy érzi, soha többé nem fog tudni bizalmat szavazni egy férfinak sem. Márpedig ez rossz­ irány. Időt kell hagyni a gyásznak, de utána el kell gondolkodni azon, mi vezethetett idáig. Mi az, amit nem tudtunk magunkról, hol nem képviseltük az igényeinket? Az önismereti utat nem szabad megspórolni, mert különben a következő választás is kudarccal végződik. Merni kell nyitni, hiába sérült a bizalmunk. Legfeljebb majd újra levonjuk a következtetéseket.

Kettesben, magányosan

Egyre több szó esik a társas magányról. Van mellettünk valaki, de mintha nem is lenne. Hogy is van ez?

– Bármilyen nehéz, egy párkapcsolatban is újra és újra érzelmi kapcsolatba kell lépni egymással – figyelmeztet Rist Lilla család- és párterapeuta. – Sokan idézgetik a te­rápiás üléseken azt a székely viccet, amiben a feleség megkérdezi a férjét: Szeretsz még? Mire a férj: Egyszer már mondtam, ha változás lesz, szólok.

Remek illusztrációja annak, hogy kultúránkban még a pozitív megéléseinkről sem illik beszélni. Csakhogy az érzéseink változékonyak, és ha nem tudjuk, mi zajlik a másikban, könnyen félreérthetjük egymást. Sajnos jellemző, hogy ha el is meséljük a párunknak, mi történt velünk aznap, például kirúgták az egyik kollégánkat a munkahelyünkön, ritkán osztjuk meg a másikkal, hogy ez milyen érzelmi hatást gyakorolt ránk, pedig mi is átélhetünk félelmet, szorongást.

Kapcsolódó: A boldog párkapcsolat ára: ezt a 2 dolgot muszáj elfogadnod

Ha rendszeresen elmarad az érzelmi élmények megosztása, a másik nem fogja tudni, mi zajlik bennünk, ezért nem is kaphatunk tőle támogatást, és elkezdünk távolodni egymástól. Ilyenkor adódnak azok a tipikus élethelyzetek, hogy hazaérünk, és ráförmedünk a párunkra: „Már megint nem mosogattál el!” A stresszhelyzetre ő is stresszreakcióval válaszol, agresszívvá válik, visszakiabál, vagy épp ellenkezőleg, kimenekül a szituációból.

Mi lenne, ha inkább elgondolkodnánk azon, mi nyomaszt bennünket valójában?

Ha megkérdeznénk magunktól, mi hiányzik igazán, és sebezhető pozícióból beszélnénk önmagunkról? Higgyük el, ha ki merjük mutatni az érzelmeinket, az a másikból ösztönösen együttérzést vált ki, és máris kapcsolódtunk egymáshoz. De ha egy ilyen szóváltás után három napig nem beszélünk a másikkal, és egyik fél sem érti, valójában mi történt, ördögi kör jön létre, amiben bántjuk egymást, és közben érzelmileg magunkra maradunk.

Próbáljuk megkeresni a mélyebb okokat, legyünk kíváncsiak a másikra, figyeljünk rá, és beszélgessünk minél többet! Nehéz, hiszen sokan gyerekként is azt élték meg, hogy a szüleik nem voltak kíváncsiak az érzelmeikre, lehet, hogy mindenük megvolt, csak éppen a lelki törődés, az igazi odafordulás hiányzott. Ilyenkor merni kell segítséget kérni! A lelki magány megtörhető, de bátorságra és a bizalom újraépítésére van hozzá szükség.

Köszönjük, jól vagyunk

A hatvanöt éven felüliek köszönik, jól vannak – jelentik a felmérések. Bármilyen meglepő, nem az idős emberek a legmagányosabbak, feltéve, hogy nem küzdenek súlyos betegségekkel. A magány inkább a húsz–harmincöt és a negyvenöt–hatvan éveseket sújtja. A nyugdíjasok az a generáció, amelyik még poroszos nevelésben részesült, következésképp fegyelmezettek, és megtanultak kijönni kevesebből is.

Már sok mindent elengedtek, megbékéltek az életükkel, és tudják, mi szerez nekik örömöt.

Egyesek elvannak a rejtvényfejtéssel, mások kertészkednek, vagy keddenként összeülnek kártyázni, akik pedig megtehetik, utazgatnak. Élvezik a jelenüket. Az unokázás csak hab a tortán, már ha lenne unoka, vagy legalább itthon élnének a gyerekek.

Fiatalok között visszatöltődnek az energiáik, nem véletlen, hogy Olaszországban és Spanyolországban újra többgenerációs házakat építenek. Rájöttek, hogy a régiek tudhattak valamit. Hogy csak a szeretetkapcsolatainkra támaszkodhatunk, ez fog megvédeni bennünket az elmagányosodástól.

Mire vágyunk igazán?

A magány természete életkortól függően­ változik. Másfajta magányt él át egy harmincas szingli, és másfajtát az a negyvenes családanya, aki a munkája, a gyereknevelés, a háztartás és az idős szülei között osztja meg magát. Hiába vannak körülötte barátok, egyszer csak azt veszi észre, hogy magányos.

– A nők arra vannak szocializálva, hogy ők legyenek a család érzelmi központjai, márpedig ez iszonyúan megterhelő, különösen akkor, ha folyton csak adnak, és semmit nem kapnak vissza – véli Tari Annamária. – Nem hinnénk, de többnyire ők maguk is felelősek azért, hogy a környezetük megszokja a kiszolgálást, és ha érdeklődnek a gyerekeik vagy a barátaik,­ jól vannak-e, automatikusan az a válasz: „Jól, mindjárt behozom a süteményt.”

Ez sokáig nem tűnik fel, mert mindenki megszokja, hogy

az illető ennyire kedves, sosem fáradt, vagy ha igen, akkor is azonnal megold helyzeteket.

De aki érzi, hogy már valami nem jó, vagy érzelmileg egyedül van, akkor le kell ülni őszintén megválaszolni azt a kérdést, miért is csináljuk ezt, és hogyan lehetne változtatni. Egyáltalán, jó lenne, ha időnként tartanánk egy kis önvizsgálatot: mi tenne jót nekünk, mire vágyunk?

Erre biztatom azokat a nőket is, akik a gyerekeik kirepülése okán élik át az egyik nehéz gyászfolyamatot. Mivel ez a változókor körül szokott bekövetkezni, érdemes ügyelni arra, hogy maradjanak olyan érzelmi helyzetek az életben, amikből töltődni lehet.

Ha valakinek ilyenkor törik ketté az élete egy válással is, különösen fontos lesz, hogy képes legyen érzelmi erőforrásait mozgósítani. Többször beszéltem olyan nőkkel, akik néhányszor már megéltek „újrakezdést”. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk felállni azokból a helyzetekből is, amelyeket elsőre reménytelennek ítélünk.

Illusztráció: Getty Images, Rist Lilla Portréja: Bulla Bea