Január 22-én mutatták be a Magyar menyegző című táncfilmet, aminek nem titkolt küldetése, hogy reflektorfénybe állítsa a népi kultúrát, népi örökségünket és a néptáncot. A fordulatokban gazdag szerelmi történetnek szép hátteret ad az erdélyi vidék és a kalotaszegi népi díszlet, a táncjelenetek kirobbanó energiája a vászonról is hatást gyakorol a nézőre.
A főszerepekben Törőcsik Franciska és Kovács Tamás látható, őket kérdeztük a forgatási élményeikről, illetve arról, hogyan látják, sikerülhet-e a filmnek (újra) divatba hozni a folklórt, és a ma embere számára is releváns értékként ábrázolni népi hagyományainkat.
Volt bárminemű kapcsolatotok a néptánccal a forgatás előtt, vagy ez a film jelentette számotokra a „beavatást”?
Törőcsik Franciska: A néptánccal nem igazán, viszont a népdallal, népzenével nagyon is élő, sok-sok évre visszamenő kapcsolatom van. Iskolásként még népdaléneklési versenyen is indultam. A színművészetire zenés osztályba jelentkeztem, a felvételi vizsgára többek között tíz különböző népdalt is meg kellett tanulnom. Még mindig féltve őrzöm azt a gyűjteményt, ami autentikus felvételekből áll, több régió népdalai megtalálhatók benne.
Kovács Tamás: A néptánc eddig valahogy nekem is kimaradt, pedig nálunk a Vajdaságban is hatalmas népszerűsége van. Az egyetemen volt ugyan néptánc óránk egy rövid ideig, és néhány alkalommal voltam táncházban is, de úgy igazán soha nem vetettem bele magam.
Gyorsan ment a tanulás? Hamar belejöttetek?
K.T.: Nagyon lazának, légiesnek, ugyanakkor feszesnek is tűnik a néptánc, iszonyatosan dinamikus – és kifejezetten nehéz. Úgy néz ki, mintha könnyű lenne, pedig egyáltalán nem az, legalábbis nekem nem ment könnyen. A felkészülés időszaka rövid, de intenzív volt, ezeket a lépéseket – mese nélkül – meg kellett tanulni. Én nagyon igyekeztem. A néptánccal való találkozás, hogy el tudtam benne valamelyest mélyülni, hogy a legjobbaktól tanultam, ez mind nagyon meghatározó élmény a számomra, amiért örökké hálás leszek.
T.F.: Táncos tapasztalattal rendelkeztem már, de a néptánc egy teljesen más műfaj, mint amit korábban gyakoroltam. Nekem nagyon sokat segített az autentikus környezet, a helyi táncosok, látni azt, hogy ők ott hogyan ropják, érezni azt a hihetetlen erőt, ami a mozdulataikból sugárzott, tényleg fantasztikus volt.
A Nők Lapja is ellátogatott tavaly a film forgatására (riportunk itt olvasható), most, ennyi idő távlatából hogyan emlékeztek vissza az erdélyi munkanapokra? Mi az, ami legmélyebb nyomot hagyta bennetek abból az időszakból?
T. F.: A forgatás egészen különlegesen zajlott abból a szempontból, hogy rengeteg táncos, háttérszereplő jött a környékről: minden háttérművész helyi volt, akik tulajdonképpen önmagukat alakították, saját ruháikat viselték. Az esküvői menet jelenetei esetében például voltak pillanatok, amikor szinte elfeledkeztünk arról, hogy itt felvétel zajlik, minden annyira természetes, eredeti és igazi volt.
A menyasszony öltöztetésénél ott ült velünk három mérai asszony, akik segítettek nekünk, és kedvesen ki is nevettek, ha ügyetlenkedtünk, például rosszul vagy fordítva kötöttünk meg valamit. Az összes filmbéli ruha nagy becsben tartott, eredeti viselet, az általam hordott ünneplő például a helyi szakértőnk, Tötszegi Tekla lányáé volt.
Györgyi Anna, Bubik Réka, Törőcsik Franciska és a helyi asszonyok Káel Csaba Magyar menyegző című filmjében
K.T.: Természetesen óriási vendégszeretettel fogadtak, nagyon nagy nyitottsággal, elképesztő kedvességgel. Bennem az is mély nyomott hagyott, hogy sokkal lassabban, nyugodtabban élnek arrafelé az emberek, és ez néha hiányzik itt, ebben a nagy fővárosi pörgésben.
És még mit vittem magammal innen haza? Azon túl, hogy úgy érzem, sikerült értéket teremteni, mély, őszinte barátságokat is kötöttem a forgatás alatt.
A táncfilm nem egy könnyű műfaj, a néptánc sincs manapság annyira fókuszban: ti színészként mit vártatok ettől az alkotástól még a forgatás megkezdése előtt?
K.T.: A színész alapvetően örül annak, hogyha olyan feladatok találják meg, amelyekhez valami extra dolgot kell megtanulni, vagy fejlesztenie kell a különféle készségeit. Emlékszem, harmadéves voltam, amikor Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban megrendezte a Minden jó, ha a vége jót, ami cirkuszi miliőben játszódik.
Mi ott csupán statiszták voltunk, de meg kellett tanulnunk zsonglőrködni, dobócsillagokat, dobókéseket vetni, az előadást sok-sok akrobatikus elem tarkította. Hasonlóképpen, szerepeltem filmben, amihez meg kellett tanulnom lovagolni. És ez a sok készség, tudás aztán hosszú távon is velünk marad.
T. F.: A film története nagyon meggyőző volt, mivel nem csak a múltban, de jelenleg is sokan élnek hasonló helyzetben a világ különböző pontjain. Mivel alapvetően az emberek mozgatórugója minden helyen és minden időben hasonló, a sztori, amit ez a film bemutat, örök érvényű, mindig aktuális.
A táncfilm valóban nem egy könnyű műfaj, de mivel itt a táncos jelenetek szerves részeit képezik a történetmesélésnek, kiegyensúlyozott, organikus egységet alkotnak a film többi részével.
K. T.: Pontosan. És reméljük, a Magyar menyegzővel sikerül megmutatni, hogy a néptánc és a népzene nem poros, muzeális látványosság, hanem nagyon is élő tradíció, érték. Örülnénk annak, ha valaki a film megnézése után kedvet kapna ellátogatni egy táncházba, és rácsapni kettőt a csizmaszárra. Ha csak egyvalakiben megszületik ez a gondolat, ez az indulat, és valóban elmegy, akkor azt hiszem, nyert ügyünk van: már nem volt hiábavaló megcsinálni ezt a filmet.
