Egészen addig, míg meg nem jelentek a repülő majmok, akkor azonban villámgyorsan el akartam hagyni a termet, csupán anyám unszolására maradtam, és adtam még egy esélyt a mozinak.

Valójában még rengeteg esélyt, hiszen magával ragadott a hangulat, a vidéki filmszínházunk nyikorgó székei, a szakadozó szalagok, a sötétben felharsanó füttyök, és az első magyar film, amit egy hét alatt ötször néztem meg.

A net előtti időkben még az is programnak számított, ha elsétáltunk a bejáratig, és olvasgattuk, mi lesz jövő héten a műsoron.

Nem volt telefonfény, nem pittyegett semmi, mégsem vágyom vissza a régi, nyikorgó széksorokat. Kimondottan élvezem a „többdés” vetítőket, a kényelmes székeket, a fantasztikus hanghatást.

(Fotó: Getty Images)

Amikor elsötétül a terem, ugyanazt az izgalmat érzem, mint az első alkalommal, hogy de jó, most engem itt szórakoztatni fognak. A mozi újra divatba jött, valódi közösségi élmény lett.

A rengeteg streamingcsatorna mellett könnyen beleragad az ember a „vacsi a kanapén”-életérzésbe, de a jó mozifilmek híre gyorsan terjed. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban minden rekordot megdöntött a magyar filmekre jegyet váltók száma, tavaly kettő is versenyzett hónapokig, mindegy, hogy melyik nyert, a lényeg, hogy újra ekkora érdeklődés van az itthon forgatott sztorik körül.

Címlapinterjúnkban erről mesél a filmgyártással foglalkozó házaspár, Pataki Ági és Kovács Gábor, a küzdelmeikről, örömeikről, és arról, hogyan segítik elő, hogy a végén hátradőljünk, és élvezzük a sztorit szélesvásznon.

Önszeretetről, elfogadásról a 20. oldalon olvashatnak fontos gondolatokat.