Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Miért a szelíd, nyitott gyerekeket érik gyakran agresszív támadások? Ezt kérdezte 2007-ben egy anyuka is Vekerdy Tamástól:

„Sokszor volt szó az utóbbi időben a gyermeki agresszióról, én is erről szeretném kérdezni, kicsit más oldalról látva a problémát. Kislányom másfél éves, késői, egyetlen gyermekem, talán kicsit ez is hozzájárul aggodalmamhoz. Azonban tény, hogy a gyermek rendkívül szelíd (velem nem annyira, nagyon is határozottan képviseli érdekeit!), nyitottan közeledik társaihoz, érdeklődő.

Amiért írok, az az a kellemetlen élmény, hogy gyerektársaságban – játszótéren, zenebölcsiben –, ha verekedés, agresszív gyerek bukkan fel, a kislányomat előbb-utóbb „kinézi” magának, odajön hozzá, ráüt, belecsíp, vagy megrángatja a ruháját, vagy őt magát.

Leánykám ezt döbbenten nézi, rosszabb esetben eltűri, jobb esetben elhúzódik (azt is csak egy kicsit).

Ha a játékait el akarják venni, azt szó nélkül odaadja, játszó eszközöknél félreáll, ha másik gyerek megy oda. Túl a testi fájdalmon, attól félek, hogy ez gyermekemben lelki nyomot fog hagyni, és/vagy balek válik belőle. Másfelől azt gondolom, hogy senki nem köteles más frusztrációjának szenvedő alanya lenni, vagy tűrni, hogy rajta önbizalom-erősítő tréninget tartsanak.

Lehetséges az, hogy a gyerekek megérzik, ki az, aki nem üt vissza? Vagy az áldozattá válás lehetősége már kisgyermekként fennál, és végigkíséri az ilyenek életét? Egyébként a gyermek értelmes, testileg erős, jól fejlett, ezt nemcsak a szülő mondja, hanem az orvosa és a védőnő is.

Semmi különös nincs rajta, ami kivívná környezete ellenszenvét, szerintem még nagyon szép baba is. Nem értem, mi lehet a probléma, és teljesen kétségbe vagyok esve, nem tudom hogyan kezelni az ilyen helyzeteket. Lehetséges, hogy az eset nagyon is általános, csak – mivel velünk történik meg – túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki? De mindig újra felmerül a kérdés: miért pont vele történik ez?”

Vekerdy Tamás meglepő elmélete az agresszióról

Miért? Mert az agresszív – mint maga is helyesen írja, frusztrált, vagyis környezetében kudarcokat átélő, érzelmileg nélkülöző, netán agressziónak kitett – gyerek irigyli a maga kislányát, megérzi rajta, hogy ő jól van, érzelmi biztonságában szilárdan áll a lábán. „Miért ilyen jó neked?” Ezért kell ráütni, belecsípni, ezért kell rángatni.

Azt írja, hogy kislánya ezt rosszabb esetben eltűri, jobb esetben elhúzódik, de csak egy kicsit. A régi mondás bölcsessége jut eszembe: „Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja!” Igen, van „áldozat” típusú ember, gyerek is. Olyankor a többi gyerek megérzi rajta, hogy elesett, hogy fél, és ezzel szinte provokálja az agressziót. De ez nem az az eset! Úgy gondolom, hogy semmi oka a kétségbeesésre, ellenkezőleg, azt láthatja ebben – a támadásban és az elviselésében is –, hogy gyereke jól van, irigylésre méltó.

Nincs szüksége rá, hogy percenként bizonyítsa fontosságát és elsőbbségét.

(A harmadik életév felé haladva persze lehet, hogy kevésbé fogja odaadni játékait, mert a kialakuló és megerősödő én-határok egy időre akkor majd – esetleg – a hozzá tartozó tárgyakra is ki fognak terjedni. De az is lehet, ha már most ilyen biztonságban érzi magát, hogy ez is elmarad.)

Látnunk kell, hogy az agresszió mindig annak a jele, hogy valakivel nem bánnak – nem bántak-jól, azaz életkorának megfelelően, és ezért kiszolgáltatottnak, védekezésre szorulónak, tulajdonképpen gyengének érzi magát, és vagdalkozó védekezése, támadása a belső gyengeség jele. Kislányának türelmét, azt, hogy ennyire nem fél, nem nyomul, nem törekszik, ugyanarról a tőről fakadó tulajdonságnak látom, mint hogy magával szemben nagyon is határozottan képviseli érdekeit.

Nyitottsága, érdeklődése is jelzi stabilitását, azt, hogy jól van. Nem hiszem, hogy gyerekében ezek az apró inzultusok „lelki nyomot” fognak hagyni, hogy sérülést okoznának. Minél állandóbb lesz majd a társaság, amelyben van, annál határozottabban ki fog tűnni lelki erejével, és ezek az irigykedő támadások el fognak maradni. Semmi jelét nem látom annak, hogy balek válna majd belőle, és a leírásából nem tűnik úgy, hogy komoly sérelmeket kellene elszenvednie.

(Ha ilyen támadás – komoly sérelmekkel fenyegető támadás – ér egy kisgyereket, mindig a felnőtt kötelessége, hogy teljes védelmet nyújtson a támadóval szemben. Ez a bölcsődei gondozó és az óvónő kötelessége is!) Úgy van tehát, ahogy írja, hogy a gyerekek igenis sok mindent megéreznek a másik gyereket illetően is, lehet, hogy azt is megérzik, hogy ki az, aki nem üt vissza nekik, ki az, aki „áldozat” karakterével hívja ki őket maga ellen, de azt is megérzik, hogy ki az, akit jó helyzete, stabilitása, előnyös testi és lelki tulajdonságai miatt irigyelni kell.

A Nők Lapja 2007/5-ös lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, miért lenne jó, ha a családtagok megegyeznének egy ilyen ügyben. (Fotó: Nők Lapja archívum)

Ez az irigységroham, mint a dühroham, úgy önti el ilyenkor az ilyen sajnálatosan rossz állapotú gyerekek agyát, és agresszióra, destrukcióra (például a gyönyörűen épített homokvár lerombolására) provokálja őket.

Valószínűleg igaz az is, hogy életmódunk következtében megnőtt azoknak az érzelmileg kielégítetlen, türelmetlen rászólásoktól és nem életkorukhoz szabott követelményektől szenvedő gyerekeknek a száma, akik kétségbeesésükben aktivitásukat agresszióba fordítják.

De ez nem jelenti azt, hogy a szerencsésebbeknek viszont-agresszióval kellene válaszolniuk. Bizonyos pontig a tűrés, az elhúzódás és csak végső esetben a védekező – de akkor határozott – visszacsapás: ez volt mindig a nyugodaz erősek, a jó helyzetben levők sikeres harcmodora.

Kapcsolódó: Mit tegyünk szülőként, ha egy ovis bántja a társait

Forrás: Nők Lapja archívum (2007/5. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images