Mondanom sem kell, a kilencvenes évek romantikusfilm-felhozatala alakította elképzeléseimet a gyerekes létről. Anyukák lettünk, tartottuk a kapcsolatot, de sodort bennünket az élet, mindennapjaink nyomokban sem emlékeztettek a filmekben tapasztalt derűs családi jelenetekre, alig találkoztunk.
De nem adtam fel, tudtam, hogy eltéphetetlen a barátságunk évtizedek óta, ez is menni fog nekünk.
Aztán csak összehoztuk, bár nem lett minden pont úgy, ahogy a titkos forgatókönyvemben szerepelt. Az önfeledt strandolás gyakorlatilag vízparti őrség volt, 0–24-es figyelőszolgálat, naptejkenés, elveszett vödör felkutatása, mediálás a visító kölykök között.
A tökéletlen nem feltétlenül rossz (Fotó: Getty Images)
Az első nap a lányom rájött, hogy a vízben halak vannak, onnantól kezdve nem volt hajlandó belemenni, ezért a homokba ásott, vödörrel feltöltött pocsolyában játszott. Megcsípett valami, orvost kellett keresni. A barátnőm fia elcsapta a hasát. Este, mire a felpörgött kicsiket sikerült elaltatni, elgyötörten ültünk ki az erkélyre, félretolva a paradicsomos tészta maradványait.
Mégis boldog voltam. Ez a mi barátságunk, a mi életünk, a mi filmünk. Kicsit több benne a káosz és a mosatlan, de itt vagyunk egymásnak, éppúgy mint a gondtalanabb éveinkben. Ennél több romantika nem is kell.
Női barátságokról szóló filmes összeállításunkat a 24. oldalon olvashatják.
