– Hogy vagy most? Dolgozol épp új könyvön, vagy a nyár inkább a pihenés időszaka?
Amióta beléptem ebbe a felnőtt életnek nevezett őrületbe, egyre biztosabb vagyok abban, hogy „a pihenés időszaka” nem létező fogalom. Ami azt illeti, dolgozom, fejben folyamatosan írok, ötletelek, tervezek, de most már gépelt szövegek formájában is időszerű lenne ennek lenyomatát adni. A Pagony Kiadó vár tőlem egy kéziratot, emellett pedig van egy másik, sokkal személyesebb projekt is, amiből egyelőre magam sem látom, mikor lesz kézzel fogható könyv. Egy biztos: hadilábon állok az időbeosztással. Sokszor akkor ülök le ténylegesen írni, amikor már szinte muszáj, különben a mentális egészségem látja kárát. Ugyanitt életvezetési tanácsadók jelentkezését várom.

– Tehát az írás számodra egyfajta kapaszkodó?
Igen, nagyon is. Egy könyvkiadónál dolgozom, ami kellően nyomasztó tud lenni, ha magunk is írói ambíciókat dédelgetünk. Állandóan termékeny szerzők vesznek körül, ami épp annyira inspiráló, mint amennyire frusztráló. De ha le tudok írni két mondatot, esetleg – álmodjunk nagyot! – egy bekezdést, máris jobb a hangulatom.

A Bocs, hogy élek Fanni második kötete (Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2023)

– Van kedvenc helyed, ahol a legjobban megy az írás? Otthon az asztalnál, vagy útközben jegyzetelve?
Inkább a belső állapot számít, nem a helyszín. A mai napig sokat ingázom Gyula és Budapest között, így a vonat az írás meghatározó helye lett. Sokan még mindig kutatják a nirvánát, pedig mindvégig egy MÁV-szerelvényen volt. Nem tudod, hol vagy, talán megérkezel az úti célodhoz, talán nem, a késés garantált, télen hűt, nyáron fűt, a csatlakozás az orrod előtt megy el, a fülkében szendvicsszag, az egyik útitárs teli szájjal magyaráz, a másik hangosan TikTokot pörget – de mindezt megtanulod kizárni, elengedni, mert annak a novellának Gyuláig vagy a Keletiig meg kell születnie.

– A Bocs, hogy élek is vonaton született?
Nem, az pont egy helyben, a Zsolnay-negyed szálláshelyének egyik asztalánál. A férjemmel megpályáztunk egy pécsi, másfél hetes írói ösztöndíjat, ami alatt lehetőségem nyílt fókuszáltan dolgozni. Olyan érzés volt, mintha megnyitottak volna bennem egy csapot. Nagyon felszabadító volt. És kissé terápiás is, mert akkoriban vesztettem el a nagypapámat.

– A kötet hangvétele eltér az első művedétől, a Hol is kezdjem?-től. Szándékos irányváltás volt ez, vagy természetesen alakult így a szöveg?
Tagadhatatlanul rányomta a bélyegét a könyvre a gyász időszak. Emellett rossz közérzetem is volt a világ állapota miatt, ami, lássuk be, azóta sem lett sokkal jobb.

– Hogy érezted magad írás közben? Megkönnyebbültél, vagy mélyebbre rántott ebben a lelkiállapotban?
Szerencsére ezek a szövegek inkább szelepként működtek. Felszabadítottak. Nem tudom, olvasni is ilyen érzés-e őket, de remélem, az olvasók tudnak azonosulni velük. Sokan hordozunk magunkban frusztrációkat, nehezen találjuk a helyünket a minket körülvevő világban, és mintha állandóan bocsánatot kérnénk a létezésünkért. Emellett sokan küzdünk imposztorszindrómával, és folyton azon rágódunk, vajon elég jók vagyunk-e abban, amit csinálunk.

– Az imposztorszindróma mennyire hátráltatja az írói éned? Van erre valamilyen technikád?
Akad olyan az ismerősök közül, aki annyira utálta az első könyvét, hogy vendégségben visszalopkodta a polcról. Itt azért nem tartok, de mindig azt érzem, hogy lehetett volna jobb is. Ráléptem a babitsi útra: #sohamegnemelégedős. Ugyanakkor talán jobb is, ha nem vagyok elégedett, mert így legalább mindig van, ami előremozdít. Az önmarcangolást viszont igyekszem visszafogni.

– Korbuly Ági volt a Bocs, hogy élek grafikusa. Könnyen megtaláltátok a közös hangot?
Az első találkozáskor érezhető volt, hogy működni fog a dolog, és ezt a könyvhöz készített első rajzok is bebizonyították. Minden úgy volt tökéletes, ahogy Ági a saját nyelvén egyből megfogalmazta. Bár a szöveghez hűen rajzolt, nem szó szerint illusztrált, hanem továbbgondolta azt, saját vizuális szólamot létrehozva.

A 2024-es Nők Lapja Irodalmi Díj nyertesei, középen Balássy Fannival és Korbuly Ágival (Fotó: Németh Dániel)

– Volt olyan olvasói visszajelzés, ami meglepett?
Még mindig a győri RÉV Színház vezet, ami érdemesnek találta a könyvet, hogy Balla Richie rendezésében színpadra állítsa. Nagyon izgalmas volt látni, hogyan gondolták újra a szövegvilágot, és hogyan távolodtak el a sorok a papírtól.

– Néhányan sérelmezték, hogy a könyv nem ad reményt, nincs pozitív kicsengése. Ez tudatos döntés volt a részedről?
Az utolsó mondat így szól: „Bocs, de nem lehet ennyi az egész.” Kövezzenek meg, de én ezt dacosan reményteljes gondolatnak szántam. Érdekes, hogy kiben hogyan csapódik le. Bennem úgy, hogy bár sok nehézség vesz körül minket, hinni akarom, hogy nem csak ennyi az egész, hogy van mögötte valami, amiért érdemes végigcsinálni. A könyv bemutatóján szembesültem először azzal, hogy nem mindenki értelmezi ugyanígy a mondatot. De ez is azt mutatja, hogy a könyv elkezdi élni a saját életét, és minden olvasóban mást hagy maga után.

Kapcsolódó: „A krimikben helyreáll a világ rendje” – Beszélgetés Szlavicsek Judittal és Doszpot Péterrel.

– Van olyan érzés vagy gondolat, ami kamaszkorodban vigaszt jelentett?
Az első könyvemben írtam ki magamból azt az érzést, hogy kamaszként a legapróbb, butaságnak tűnő dolgokat is sorstragédiaként vagyunk képesek megélni. Aztán felfedezzük a legerősebb fegyvert, az öniróniát, és lassan sebezhetetlenné válunk. Kamasznak lenni olyan, mintha egy burleszkfilmben szerepelnénk: csetlünk-botlunk, de reméljük, hogy a végén állva maradunk.

– Említetted, hogy nincs hivatalos korhatári besorolása a kötetnek. Te hogyan érzed, a lelked mélyén ifjúságinak szántad?
Sosem terveztem ifjúsági könyvet írni. Anno küldtem egy novellát a Pagony egyik pályázatára, aztán megkérdezték, lenne-e kedvem írni egy könyvet, én meg hülye lettem volna nemet mondani. De éppen ezért mindig zavarba hoz, ha ifjúsági irodalomról kérdeznek, mert nem mernék abban a szerepben tetszelegni, hogy értem, vagy tudom a receptjét. Olyasvalamit akartam írni, amiben a hozzám hasonló korúak felismerhetik, megtalálhatják magukat. Remélem, sikerült.

– A könyv sokféle problémát érint – egyszerre szól a szorongásról, a kilátástalanságról és az elvárásokról. Amikor írtad, melyik témával tudtál a legjobban azonosulni? Volt olyan rész, amit kifejezetten a saját tapasztalataidból merítettél?
Alapvetően próbáltam nem túl személyes irányba menni, inkább körülnézni, milyen tendenciák, problémák jellemzők a körülöttem lévő világban, de persze mindegyik témával könnyen tudok közösséget vállalni. Ugyanakkor nyilván néhány személyesebb tapasztalat is helyet kapott a könyvben, meg egy mondat, ami valóban szó szerint így hangzott el, és azóta is a fülemben cseng. A gyulai kórház belgyógyászatán jeleztük az ügyeletes orvosnak, hogy a nagypapám rettenetesen szenved, adjon valami fájdalomcsillapítót, gyógyszert, bármit. Erre ő széttárta a karját, és annyit mondott: „Ilyen a meghalás.” A kórházas szövegbe sűrített minden dühömet neki ajánlom.

– Ha most visszanéznél, mit mondanál a kiskamasz Fanninak?
Azt hiszem, nem mondjuk eleget magunknak, vagy a körülöttünk élőknek, hogy „elég vagy”. Ezen változtatni kell.

Kapcsolódó: „Az álmodozás és az írás egy és ugyanaz” – interjú Clare Leslie Hall bestseller-szerzővel.

Kiemelt kép: Gordon Eszter/Pagony