Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Nagyon nehéz kérdésről írt egy régi olvasónk, és csak egy esélye van az embernek, hogy jól csinálja. Hogyan mondjuk el jól a gyereknek, hogy meghalt az általa nagyon szeretett háziállat?

„Sürgős kérdéssel fordulok önhöz. Kedves, gyönyörű kutyánk, hároméves kisunokánk, Zsófika kedvence, az okos szemeivel szinte megszólaló ír szetter beteg volt, és már nincs többé. Elaltattuk… Szegény, az utolsó időkben már csonttá-bőrré fogyott, nem is szerettük volna, ha Zsófi így láthatja – mindig elsőként hozzá repült, ha hozzánk jött.

De most itt a nagy gond: mit mondjunk neki? Hamarosan jönnek hozzánk, több napra.

Azt is tudni kell, hogy nemrégiben édesanyja felolvasta neki a Bambit, és amikor odáig értek, hogy Bambi anyja meghalt, Zsófi sírva fakadt és vigasztalhatatlan volt. Ezt követően úgyszólván három napig sírt, és kérdezgette az édesanyját, akibe görcsösen kapaszkodott, hogy »anya, te nem halsz meg?«. Így hát most teljesen tanácstalanok vagyunk. Mit is mondjunk? Hogyan mondjuk? Hogyan mondhatjuk meg azt, hogy Petra, a kutyánk, nincs többé? Hiszen akkor most újra háromnapos sírás következik és a rettegés az édesanyja elvesztésétől.”

Ezt tegyük Vekerdy Tamás szerint, ha a család háziállata meghal

Nem kritika, csak tájékoztatásként mondom, hogy a Bambi felolvasása – tulajdonképpen: bármilyen hosszabb történetfelolvasása – hároméves kor körül még túl korai, nagyon is korai. Ebben az életkorban még a kis, rövid történeteknek van itt az ideje, mondhatnám, a mindennapi életről szóló történeteké, például egy kis medvebocsról, akinek a családja nagyon hasonlít a mienkre, és csupa olyan dolog történik vele, ami velünk is nap mint nap megtörténik vagy megtörténhet.

Vásárlás a piacon, takarítás, utazás a buszon, kabátvásárlás, látogatás az óvodában – ahová majd a kis mackó járni fog – és így tovább. Lassan megyünk át az egyéb, már távolabbi (de még mindig egyestés!) állattörténetekbe, aztán a nagyobb mesékbe, és ha lehet, a felolvasásba csak valamikor az ötödik és hetedik életév között kezdünk bele (persze ott is minél tovább jó fejből mesélni). 

Az állatmesék terápiás történetnek is tökéletesek (Fotó: Canva)

Például: a János vitézt még ekkor sem olvasom fel, hanem elmesélem először (egyszer-kétszerháromszor) a saját szavaimmal, és csak azután jön a felolvasás. Azonkívül, ahogy erről már sokszor beszéltünk: a harmadik életév tájéka kritikus kor. A dackorszak ideje.

A gyerek nemrég kezdett igazán és határozottan „én”-t mondani, elkülöníti magát környezetétől és édesanyjától, akivel eddig szinte eggyé forrt érzelemvilágában –, és ez feszültséggel és nyugtalansággal tölti el. A játszótéren elfut – próbál egyre messzebbre távolodni anyjától –, majd rémülten szalad vissza. Ebbe a feszült, kicsit megzavart és ellentétes vágyakkal küszködő érzelemvilágba az az erőteljes képzet, hogy „meghalt az anyám” – hiszen a gyerek természetesen azonosítja magát a mesehőssel, ez esetben Bambival –rémületet keltő erővel csaphat bele…

Nem mindegy, milyen mesét mondunk

A helyzet tehát eleve más, mint a még oly szeretett Petra esetében. Persze biztos, hogy igaza van abban, hogy „egy újabb haláleset” felkavarhatja ezt a közeli emléket, mégis azt mondom,

most sincs mit tenni, most se lehet mást tenni, mint az igazat mondani.

És azt mondani, amit mi tényleg gondolunk – érzünk – a dologgal kapcsolatban. Petra beteg volt, és ezért elaltattuk… Szenvedett, lefogyott, már nem volt jó neki ez az élet. Hol van most? Ahogy régen falun mondták: kilehelte a páráját.

Mi mit gondolunk erről? Van az állatoknak lelkük? Vagy lélekféléjük – párájuk? (Vagy netán: az embernek sincs?) Ha úgy gondoljuk, hogy van, akkor Zsófi kérdésére azt mondjuk, hogy kiszabadult a testéből, letette, mint egy használt, elöregedett – neki már csak szenvedést okozó –, kellemetlen ruhát, és most megszabadulva, mondjuk, indián szóval: „ott futkározik újra boldogan, amilyen itteni életében is volt, az örök vadászmezőkön”.

Ha pedig ilyesmiben nem hiszünk, akkor azt mondjuk el, hogy, mint minden élőlény élete végén, Petra is átváltozott… „Vízzé-földdé, esővé, patakká, felhővé… A földből növények sarjadnak, a növényeket állatok lelegelik, erőt merítve belőlük, a növényeket a nap ereje érleli – így van itt körülöttünk, velünk a természet változó erőiben…”

Nők Lapja 2005/50-es lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, hogyan beszéljünk a halálról a gyerekekkel (Fotó: Nők Lapja archívum)

Persze kicsit tömörítve, elvontan, röviden mondtam, meseszerűen lehet és kell – de ez az igazság.

Elaltattuk… Hogy ez mit jelent? Kétféleképpen lehet elaludni.

Az egyik, ahogy minden este elalszunk, és minden reggel felébredünk. Ahhoz, hogy Petra ne ébredjen fel – ez a másik –, az kellett, hogy a doktor bácsi adjon neki egy olyan injekciót, ami segít Petrának kiszabadulni megunt, fájdalmas testéből. Mi kértük a doktor bácsit, hogy tegye ezt meg Petra kedvéért és a mi kedvünkért.

Van lehetőség új kiskutyára?

És amiről még nem beszéltünk: lehetne ott már Zsófi érkezésekor egy új kiskutya? Vagy legalább az ígérete? Én azt hiszem, Zsófiban világosan el fog különülni Bambi anyjának halála (és saját anyjáért ennek nyomán felébredő rettegése) a Petra elaltatásán érzett szomorúságával. Attól pedig, hogy Zsófi megsiratja Petrát (sírva fakad, mikor megtudja, hogy Petra mint simogatható játszótárs nincs többé), nem kell megijedni!

A gyerek számára az átváltozások, az alakváltások jól érthetőek. Ami számára nem érthető, az csak a: volt- nincs! (Én még egyszer talán Bambi anyjára is visszatérnék, és ott is feloldanám a volt-nincs problémáját a fenti módok valamelyikén.)

Kapcsolódó: Hol van, aki meghal? – Vekerdy Tamás írása arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a halálról

Forrás: Nők Lapja archívum (2005/50. lapszám)
Kiemelt kép: Canva