Koronczay Lilla: Először jön a kémia
„Már megint itt van a szerelem,/ már megint izzad a tenyerem / Minek? Minek? Minek? Minek?” – énekelte a boldogult 80-as években az A. E. Bizottság zenekar flegmán, és bár én akkor még nem tudtam erre a kérdésre érdemben válaszolni, csak élénk bizsergést éreztem tőle a szívem meg a hasam tájékán, mint afféle beleélős, lelkes fiatal, meg persze a tenyerem is elkezdett izzadni, ami eléggé kínos volt, de ma már, harminc év házasság után kezd körvonalazódni, minek is vállalja az ember azt az őrületet, ami időnként tengernyi fájdalommal jár. A szerelem azért kell, hogy tudjuk mindig újrakezdeni! Hogy legyen szikra, amit időnként be lehet lobbantani egy hosszan tartó párkapcsolatban, mert enélkül nem gurul a szekér tovább. Hogy aztán ez a szikra mély barátságból parázslik-e fel egyszer csak, vagy már első látásra őrült szenvedély rángatja a vitorlákat – valójában lényegtelen. A magam részéről mindenesetre az őrült szenvedélyre szavazok. Bár ez talán nem is döntés kérdése. Vagy mégis?
Nemrég, Spiró György Diavolina című regényét forgatva rátaláltam egy roppant találó mondatra: „Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbemászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem” – vallja meg az okos cseléd a nagy író, Gorkij iránt táplált érzelmeit. Soha nem olvastam még hasonlót sem, amiből ilyen feketén-fehéren kiviláglott volna, hogy a szerelemnek nincs semmi értelme. Minden rációt felrúg, kaotikus, őrületes, egyszersmind felemelő, mint valami gyönyörűséges és felfoghatatlan természeti jelenség. A tudósok szerint puszta kémia. Megindul a hormoncunami, és amikor nem is számítasz rá, egyszer csak a nyakadba zúdul. Csak amikor enyhül a hatás, és tisztulni kezd a fejed, kezdesz el gondolkodni azon, kibe is szerettél bele. Életveszélyes! Különösen, ha házasságot alapoznak rá. Márpedig én pontosan ezt tettem. Koppanhattam is volna, kétségtelen, de őszintén szólva el sem tudtam képzelni, hogy a szerelem másképp is érkezhet, mint villámcsapás képében. Kislány korom óta vártam erre a pillanatra, erre tanítottak a mesék, a regények, a romantikus filmek. Illúzióromboló lenne, ha elhinném, hogy a „herceg” pusztán egy kósza hormonlöket hullámán szörfözött be az életembe. Utólag inkább arra a spirituális megfontolásra hajlok, az ember arra rendeltetett, hogy megtalálja a lelki társát. Aztán van, aki mer kockáztatni a sorsdöntő pillanatban, és bele meri engedni magát az érzésbe, és van, aki nem. Végül is érthető. Két jégkockából ilyenkor egyetlen pocsolyává olvadunk össze, és ki szeretné elveszíteni a körvonalait, nem igaz? Látom a kezeket, hogy ÉN! ÉN! ÉN! Csatlakozom. Óriási boldogságot jelent feladni függetlenséget, egót, megszabadulni szorongástól, megfelelni vágyástól, és egyszerűen csak hagyni, hogy elsüllyedjen körülöttünk a világ. Végre megadni magunkat, ha csak órácskákra is, és ellebegni egy másik dimenzióba. Még akkor is, ha később esetleg meg kell fizetnünk az árát. A kérdés mindig az, megéri-e.
Ha azonban szerencsénk van, és jól súgtak az ösztöneink, jó és biztonságos lesz akkor is együtt maradni a választottunkkal, ha a hormonok már rég lecsengtek. És itt jön képbe a barátság. Én ugyanis fordítva képzelem a sorrendet. Először jön a szerelem, és csak utána kezd egyre nagyobb helyet elfoglalni a lelkünkben a barátság a másik iránt.
Visszatérve Diavolinára, a cselédje nyilván nem számított partnernek a világhírű író szemében, élete utolsó éveiben azonban, már nagy betegen mégiscsak őt kérette maga mellé Capri szigetére, hogy ápolja őt. Titokban pontosan érezte: a cselédje volt az egyetlen nő, aki szívből, igazán szerette, és mivel a tetejébe okos is volt, az évek során egyre mélyebb barátság szövődött közöttük. A szerelem ugyanis hihetetlen alázatra képes. Aki igazán szeret, annak igényei eltörpülnek a szeretett emberéi mellett. Ez az, ami képessé teszi ezt az érzést arra, hogy lelki sérüléseket gyógyítson. Mert a párkapcsolat, ha sikerül egyben tartani a fogatot, gyógyító hatású lehet. Betölti azokat a hiányokat, amelyek néha nem is tudatosodnak bennünk. Teljessé, kerekké, megkockáztatom, sebezhetetlenné válunk általa. Szerelem és barátság egy fedél alatt tehát a legnagyszerűbb kombináció. Mert hangsúlyozom, az időnként felpiszkált szenvedély nélkül, amely képes kioltani az ellentétekből fakadó feszültségeket és végre felrepíteni az elgyötört lelket, nehéz elképzelnem az együttélést. Lelki intimitás származhat a barátságból, ám a hőn óhajtott összeolvadás sosem. De kinek-kinek vérmérséklete szerint.
Bus István: Kockáról kockára
Természetesen létezhet szerelem első látásra. Megpillantás, villámcsapás, heveny szívdobogás, szájkiszáradás. Továbbá elektromosság fel-alá száguldása különböző, véletlenszerűen kiválasztott idegpályákon, elpirulás, hebegés-habogás, vörösbor kilöttyintése fehér damasztra, összevissza magyarázás oda nem illő hülyeségekről… (Most, hogy ezt visszaolvasom, jövök rá, hogy a szerelem nemcsak bohócot, de akár még zombit is csinálhat belőlünk.) Na de hát milyen jó lesz majd visszaemlékezni, évtizedek múltán, a kandalló előtt bekuckózva ezekre az utólag már komikus, szinte angol újromantikus vígjátékba illeszthető pillanatokra… De lehet, hogy nem így lesz.
Ha ugyanis a frissen megismert nő elhomályosuló tekintettel bámul a férfira, babrálja a haját, elpirul, és nemsoká húsz centiről, tág pórusokkal, a másikat meg-megérintve, búgva meséli élete titkait… Ugyanez férfiban: erősen megszorítja a partnerét tánc közben, elmondja, hogy még sosem találkozott ilyen szépséggel, még aznap este szerelmet vall SMS-ben, a következő héten pedig megkéri a nő kezét, akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy belefutottunk egy narcisztikusba, aki, ha az ember nincs észnél, tönkre fogja tenni hetek alatt. Ilyenkor résen kell lenni, hogy megőrizve a józan észt, kézben maradjon az irányítás.
Ne legyünk gonoszak: tegyük fel, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és nem taszajt romlásba a szerelem. De azt azért tudnunk kell, hogy a szerelmi házasság intézménye viszonylag új keletű dolog, a romantika, a 19. század és a modernizáció hozta el számunkra. Addig a világban sok helyütt úgy mentek a dolgok, hogy a szülők, a családok kiválasztották, ki lesz az ideális partnere a fiatalnak, aztán majdcsak megszeretik egymást. Gondolhatnánk, hogy ez így nem működhet, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy sok esetben igenis ez történt. A társadalmi kasztrendszer merev volt, suba a subához, guba a gubához – mondták, és nem nagyon volt átjárás. Félreértés ne essék, nem sírom vissza ezeket az időket, és hálás vagyok, hogy nem anyám mondta meg, kit kell nőül vegyek, hanem hallgattam a belső hangra. Ami először csak halkabban, majd egyre hangosabban dübörögve kiáltotta a leendő feleségemről: Ő az!
Nem untatnám a kedves olvasót a személyes történetemmel, de ez itt mégiscsak a Nők Lapja: Már jó régen megismerkedtünk, és az is elég jól sikerült. Egy rendezvényen futottunk össze, és azonnal kiderült a feleségemről, hogy rettentő jó humora van. Nagyokat röhögtünk; még engem is kiparodizált. Aztán eltelt néhány év, és szabadok lettünk. Én érzelmi bonyodalmak után – amikről egyedül csak magam tehetek, persze – nem voltam valami jó passzban, és le is fogytam három hónap alatt húsz kilót, a világ legrosszabb fogyókúrájával (nem evés). Ekkor kezdtünk találkozgatni. Eljártunk különböző bulikba, meg vacsorázni is. (Ekkor már ettem.) Közben váltig bizonygattam, hogy teljesen jól vagyok, ő pedig bólogatott mosolyogva: „Persze, persze…” Eltelt fél év, mire közelebb kerültünk egymáshoz, és újabb jó pár hónap, mire kimondtam azt a bizonyos szót. Lépésről lépésre, nagyon óvatosan jutottunk közelebb egymáshoz. Kockáról kockára építkeztünk. És utólag talán már elmondhatom, hogy ez nem volt akkora baj.
Nagyon meg kell ismerni a másikat, ha az ember eljut oda, hogy összekösse vele az életét. A házasság nemcsak egy papír, hanem egy tanúk előtt kimondott ígéret: veled maradok, mert te kellesz nekem. A szerelem fontos kötőanyag, igazi cement, ami nem hiányozhat belőle. De a szerelem olyan, mint az x-faktorosnak a tehetség: ha csak az van, még kevés a sikerhez. A világot és a kapcsolatokat az entrópia uralja, ha nem teszünk energiát a rendszerbe, az egész egyszerűen szétesik. A házasság meg olyan szövetség, ami építkezést, melót igényel. Meg kell tervezni és jól kell menedzselni, mert magától nem fog működni. Közben barátoknak kell lennünk. És persze folyamatosan észben tartani, hogy szerelmesnek is.
