Czank Lívia összesen négy évet töltött íróként és fotóművészként a Magyar Nemzeti Balett társulatával, illetve a Magyar Táncművészeti Egyetem balettnövendékeivel. A balettművészek és balettnövendékek mindennapjairól két könyve jelent meg: A függöny mögött – A balett titkos világa (2019) és a Szép, zárt világ – Az első balettlépésektől a színpadig (2020). Cikksorozata generációkon keresztül mutatja be a legkisebbektől a már aktív pályáját elhagyó, de még balettmesterként oktató művészekig a balett különleges körforgását.

A növendékek nem láthatják előre, mi vár rájuk a kilencéves képzés alatt. A következő négy történet olyan sorsokat mutat be, amelyek többségére aligha lehetett volna felkészülni. Néha hiába a szorgalom és alázat, történhet valami, ami képes teljesen átírni a gyerekkor óta dédelgetett álmokat.Előnézet (megnyitás új fülön)

„Pedig én nagyon akartam folytatni.”

Győző egészen a hetedik évfolyamig sikeres félévi és év végi vizsgákat tett balettból, tehetségesnek, szorgalmas fiúnak ismerték a mesterei. Aztán egyik reggel elég volt egyetlen pillanat, hogy minden örökre megváltozzon. „Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A balettórán egymást követték a gyakorlatok, először a rúdnál, utána a terem közepén. Az egyik gyakorlatnál felugrottam a levegőbe, és éles csattanást hallottam. Eltört a térdem. Ahol a nagy combfeszítőizom letapad, szerencsétlenül nem az ínszalag volt az, hanem a szalag kitépte a csontot a helyéről. Kórházba szállítottak, megműtöttek, majd hosszan lábadoztam otthon. Másfél éves rehabilitáció következett, közben még egyszer meg kell műteni a lábamat, amikor kivették a rögzítő csavarokat. A másfél év végére tudatosult bennem, hogy már soha nem fogok száz százalékosan meggyógyulni. A mai napig érzékeny maradt az a terület. Pedig én nagyon akartam folytatni. Gyerekként nem tudom, mi motivált igazán, ezek szerintem nem tudatos dolgok, viszont meghatározták az életemet. Valami akkor, ott elindult bennem, balett-táncos szerettem volna lenni. Minden energiámat maximálisan beletettem. A délelőtti balettórák után este hatig az iskolában tanultam, de utána még visszamentem a terembe gyakorolni. Azt nem tudhatom, mire voltam ígéretes ezen a pályán, de a lelkiismeretem tiszta, mert úgy érzem, amíg csak tudtam, mindent megtettem.

Az igazán feldolgozhatatlan az volt számomra, hogy hét-nyolcévesen elhatároztam valamit, amit egyetlen másodperc örökre elvett tőlem. Ezt semmilyen életkorban nem lehet elviselni.

Maga a bizonytalanság, hogy mi lesz velem, másfél évig tartott. Könnyebb lett volna azonnal tudnom, hogy vége van, de állandó kétségeim voltam. Közben látni a többieket, ahogyan fejlődnek körülöttem, én pedig tehetetlen vagyok. Igazságtalannak éreztem. Ami aztán átsegített a helyzeten egy B terv kitalálása volt. Jöttek új lehetőségek az életembe, amelyek egy másik életcélt adtak. A sérülés az érettségi évében volt. Elkezdtem tanulni, fél évem volt például arra, hogy egy számomra teljesen új tantárgyból, közgazdaságtanból felkészüljek. Úgy voltam vele, ha nem is valósítom meg az új célomat, hogy felvegyenek egy jó egyetemre, legalább reményt ad ahhoz, hogy átvészeljem ezt a nehéz időszakot. Az a rengeteg munka, amit a balettbe fektettem, nem veszett el, mert megtanultam, hogy minden egyes nap meg kell küzdenem valamiért, és ez a gondolkodásmód vitt tovább. Végül mindkét kiszemelt egyetemre felvettek, és én párhuzamosan el is végeztem mindkettőt. A balettot sikerült végleg lezárnom magamban, és most olyan dolgot csinálok, amit legalább annyira szeretek.”
Győző öccse, Leblanc Gergely végül elvégezte a Magyar Táncművészeti Egyetemet. Ma a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosa, Étoile-díjas művésze.

Horváth Péter (Fotó: Czank Lívia)

„Ha csak tíz dekát is híztam, azonnal pánikba estem.”

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Blanka, Peti és Dorka megható történetei.
Próbáld ki most kedvezményesen!