„Elhatároztam valamit, amit egyetlen másodperc örökre elvett tőlem”

Czank Lívia összesen négy évet töltött íróként és fotóművészként a Magyar Nemzeti Balett társulatával, illetve a Magyar Táncművészeti Egyetem balettnövendékeivel. A balettművészek és balettnövendékek mindennapjairól két könyve jelent meg: A függöny mögött – A balett titkos világa (2019) és a Szép, zárt világ – Az első balettlépésektől a színpadig (2020). Cikksorozata generációkon keresztül mutatja be a legkisebbektől a már aktív pályáját elhagyó, de még balettmesterként oktató művészekig a balett különleges körforgását.

A növendékek nem láthatják előre, mi vár rájuk a kilencéves képzés alatt. A következő négy történet olyan sorsokat mutat be, amelyek többségére aligha lehetett volna felkészülni. Néha hiába a szorgalom és alázat, történhet valami, ami képes teljesen átírni a gyerekkor óta dédelgetett álmokat.Előnézet (megnyitás új fülön)

„Pedig én nagyon akartam folytatni.”

Győző egészen a hetedik évfolyamig sikeres félévi és év végi vizsgákat tett balettból, tehetségesnek, szorgalmas fiúnak ismerték a mesterei. Aztán egyik reggel elég volt egyetlen pillanat, hogy minden örökre megváltozzon. „Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A balettórán egymást követték a gyakorlatok, először a rúdnál, utána a terem közepén. Az egyik gyakorlatnál felugrottam a levegőbe, és éles csattanást hallottam. Eltört a térdem. Ahol a nagy combfeszítőizom letapad, szerencsétlenül nem az ínszalag volt az, hanem a szalag kitépte a csontot a helyéről. Kórházba szállítottak, megműtöttek, majd hosszan lábadoztam otthon. Másfél éves rehabilitáció következett, közben még egyszer meg kell műteni a lábamat, amikor kivették a rögzítő csavarokat. A másfél év végére tudatosult bennem, hogy már soha nem fogok száz százalékosan meggyógyulni. A mai napig érzékeny maradt az a terület. Pedig én nagyon akartam folytatni. Gyerekként nem tudom, mi motivált igazán, ezek szerintem nem tudatos dolgok, viszont meghatározták az életemet. Valami akkor, ott elindult bennem, balett-táncos szerettem volna lenni. Minden energiámat maximálisan beletettem. A délelőtti balettórák után este hatig az iskolában tanultam, de utána még visszamentem a terembe gyakorolni. Azt nem tudhatom, mire voltam ígéretes ezen a pályán, de a lelkiismeretem tiszta, mert úgy érzem, amíg csak tudtam, mindent megtettem.

Az igazán feldolgozhatatlan az volt számomra, hogy hét-nyolcévesen elhatároztam valamit, amit egyetlen másodperc örökre elvett tőlem. Ezt semmilyen életkorban nem lehet elviselni.

Maga a bizonytalanság, hogy mi lesz velem, másfél évig tartott. Könnyebb lett volna azonnal tudnom, hogy vége van, de állandó kétségeim voltam. Közben látni a többieket, ahogyan fejlődnek körülöttem, én pedig tehetetlen vagyok. Igazságtalannak éreztem. Ami aztán átsegített a helyzeten egy B terv kitalálása volt. Jöttek új lehetőségek az életembe, amelyek egy másik életcélt adtak. A sérülés az érettségi évében volt. Elkezdtem tanulni, fél évem volt például arra, hogy egy számomra teljesen új tantárgyból, közgazdaságtanból felkészüljek. Úgy voltam vele, ha nem is valósítom meg az új célomat, hogy felvegyenek egy jó egyetemre, legalább reményt ad ahhoz, hogy átvészeljem ezt a nehéz időszakot. Az a rengeteg munka, amit a balettbe fektettem, nem veszett el, mert megtanultam, hogy minden egyes nap meg kell küzdenem valamiért, és ez a gondolkodásmód vitt tovább. Végül mindkét kiszemelt egyetemre felvettek, és én párhuzamosan el is végeztem mindkettőt. A balettot sikerült végleg lezárnom magamban, és most olyan dolgot csinálok, amit legalább annyira szeretek.”
Győző öccse, Leblanc Gergely végül elvégezte a Magyar Táncművészeti Egyetemet. Ma a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosa, Étoile-díjas művésze.

Horváth Péter (Fotó: Czank Lívia)

„Ha csak tíz dekát is híztam, azonnal pánikba estem.”

Blankának már első évfolyamban jelezte az akkori mesternője, hogy van rajta egy kis babaháj. Mielőtt megjött volna a vérzése, ha szóba jött, hogy kicsit le kéne adnia a súlyából, könnyen ment neki. Elég volt annyi, hogy este hat után már nem evett. Miután menstruálni kezdett, már jobban oda kellett figyelnie. Eleinte az iskola menzáján étkezett, majd dobozban vitte az otthon elkészített ételeket. A visszafordíthatatlan lavinát a folyamatos stressz okozta, amiben szerinte akkor az iskolának és a mesternőjének is komoly felelőssége volt. „A mesternőm azt mondta, ő azért nem tud segíteni, mert neki soha nem voltak hasonló problémái. Nem emlékszem arra, hogy bárki megbeszélte volna velünk, mit tegyünk hasonló helyzetben, de idővel elvárták, hogy fogyjunk. Állandóan azon járt az eszem, mit ehetek és mit nem. Ha megeszem, bűntudatom lesz, ha nem, éhes maradok. Sokszor zugevő voltam, és arra sem vagyok büszke, hogy evés után megpróbáltam kiadni magamból az ételt. Ezt soha nem mondtam el még a szüleimnek sem. Azt éreztem, mintha az egész balett nálam csak a testsúlyomról szólna, mintha mást észre sem vennének nálam, hogy technikailag fejlődöm-e, szorgalmas vagyok-e. De még az is lehet, hogy dicsértek, de nekem akkor már semmi más nem volt fontos, csak a testsúlyom. Nyolcadik évben az év végi vizsgán megbuktam. A mesternő mindenkinek elmondta az osztályzatát, majd odafordult hozzám, és azt mondta: „Blanka, sajnálom, de a te vizsgádat nem fogadták el.” Annyit válaszoltam, hogy elnézést, és sírva elfutottam. Hívtam apukámat, hogy jöjjön értem. Apu aztán az autóban a szemembe mondta: „De hát ezt akartad, nem?” Igaza volt. Az állandó súlyprobléma, a fogyás végül annyira elvette minden mástól az erőmet, hogy feladtam. Azt mondogattam magamban, hogy nem érdekel, rúgjanak ki. De soha nem hittem, hogy ez megtörténik. Igazuk volt a mestereknek is valahol. Végül mégis kaptam egy utolsó lehetőséget. Mindent beleadtam, mert szerettem volna folytatni.

Ahhoz, hogy 49 kilóról 47-re lefogyjak, vért izzadtam.

(Fotó: Czank Lívia)

A végzős évünkben van egy képesítő vizsga, ott már a meghívott balettigazgatók szerződéseket ajánlanak a növendékeknek. A vizsga miatt vegán lettem, kitaláltam, hátha ez majd segít. Rizst, tofut, bulgurt és paradicsomot ettem minden nap, mellé egy kis banánt és narancslevet fogyasztottam. Azt hittem, jól csinálom. Ha csak tíz dekát is híztam, azonnal pánikba estem, és nem ettem.
Sokszor eszembe jutott, hogy vajon miért nem küldtek el már korábban? Miért a diploma előtt egy évvel? Már az első évektől kezdve voltak a testsúlyommal problémák. Ugyan többször is bebizonyítottam, hogy képes vagyok lefogyni a versenysúlyomra, de képtelen voltam megtartani. A diplomám óta eltelt két év, volt időm átgondolni mindent. Az a helyzet, hogy harmadikban nekem a balett volt a mindenem. A mesterek meg akarták adni nekem a lehetőséget, láthattak bennem valamit, amiért megérte kivárni a serdülőkori változásokat. Az is biztos, hogy magamtól soha nem hagytam volna ott a képzést. Olyan opció nem létezett, hogy nem fejezem be. Sokszor mondogattam magamban, hogy nem bírom tovább, de csak dühös voltam, igazából soha nem gondoltam komolyan.
A képesítő vizsga után a végzősök próbatáncokra indulnak itthon és külföldön, hogy szerződést kapjanak egy társulathoz. Sok helyen megfordultam, Kecskeméten, külföldön Brnóban, Amszterdamban, de nem kaptam szerződést. Lediplomáztam, de nem lett belőlem balettművész. Két év telt el azóta, de a mai napig nem tudom elengedni igazán. Tudom, hogy furcsa, és nem is degradálóan értem, de bennem gyerekkorom óta az van, hogy csak a balett létezik, minden más szakma ciki. Most kezd visszaállni a testem a normális testsúlyomra. Voltam orvosnál, aki ugyanakkor azt mondta: az 51 kiló még gyereksúly nekem. Amikor visszanézem a régi képeimet, látom már, hogy néztem ki akkor. Beesett arccsont, kidülledő kulcscsont. Akkor nem így láttam magamat a tükörben. Akkoriban azt gondoltam, nem érdekel, mennyit sérülök mentálisan, nekem csak a balettre szabad koncentrálnom.
Őszintén úgy gondolom, hogy testalkatilag nekem nem volt való a balett, de a tehetségem és a szorgalmam megvolt hozzá. Sokan mondták, hogy jól áll nekem a klasszikus balett, de mégsem voltam annyira tehetséges benne, hogy a súlyproblémámat háttérbe szorítsa.

Nekem életem végéig sanyargatnom kellett volna magamat, ami tudom, hogy nem ment volna.”

(Fotó: Czank Lívia)

„Vagy a testedben van, vagy nincs.”

Amikor kilencedik évfolyamban sorra jelentek meg a próbatánc kiírások, a jelentkezési lapon a magasságra vonatkozó kritériumok alapján Peti szinte egyik próbatáncra sem tudta elküldeni az anyagát. Ekkor azonban már volt egy B terve. Nagyon ritka, hogy egy balettnövendék második opción gondolkodjon, de ő már hetedik-nyolcadik évfolyamban érezte, alacsony termete probléma lehet a jövőben. Volt olyan mester, aki biztatta, hogy ne adja fel, de elérkezett az érettségi, ahol komolyan fontolóra kellett vennie az egyéb lehetőségeket, például a továbbtanulást. „Tulajdonképpen nekem mindig is volt egy álmom, hogy Corvinus hallgató leszek. Régóta érdekelt a közgazdaságtan. A döntés azonban, hogy a diploma után abbahagyjam a balettot, nagyon nehéznek bizonyult. Sokszor gondoltam rá, hogy kilenc év munkája kárba vész, és nem fognak felvenni egy társulathoz sem. Tavaly karácsonykor regisztráltam a felvi.hu-ra, és elkezdtem nézegetni az egyetemen induló képzéseket. Voltak pillanatok, amikor hangosan felnevettem, minek is töltöm ezzel az időmet, hiszen nemsokára balettművész leszek. De amikor azokról a próbatáncokról is visszautasítást kaptam, ahova jelentkezhettem, komolyan el kellett gondolkodnom a B terven. A legnehezebb nap a február eleji képesítővizsga volt, az az esemény, amely az elmúlt kilenc évre tett pontot.

Amikor meghajoltam a színpadon, elsírtam magamat. Tudtam, hogy bármit fogok is ezután csinálni, az biztos, hogy ekkora örömöt, mint amit a tánc jelentett nekem, semmi nem fog szerezni.

(Fotó: Czank Lívia)

Visszanézve úgy látom, sokszor csaptam be magamat az utolsó évben. Volt, hogy azt éreztem, eldöntöttem az utamat, aztán egyszer csak belém hasított az érzés, lehet, hogy mégis táncolni szeretnék. A képesítő vizsga után nagyon nehéz volt dolgoznom, mert egészen addig volt miért küzdenem, volt konkrét célom. Tavasszal több mélypont után úgy döntöttem, továbbtanulok, és megpróbálok bejutni a Corvinusra. Azért is jutottam többek között erre az elhatározásra, mert a balettben nincs köztes állapot, vagy erre születik valaki, vagy nem lesz belőle táncos. Itt tízévesen hozunk egy döntést az életünkről. Ki az az elvetemült még rajtunk kívül, aki ilyen fiatalon ilyen komoly felelősséget vállal?! A kívülállók, mint például akár a szüleim is, kérdezgették, ha nem megy olyan jól, miért nem dolgozom többet, vagy másként? De ez nem olyan, mint az iskola, hogy leülök és megtanulom, vagy a testedben van, vagy nincs, a művészi jellegről nem is beszélve. Kegyetlen szakma, annyi mindennek kell egyszerre megtörténnie ahhoz, hogy működjön. Az biztos, hogy a tánc iránti szenvedélyem soha nem fog megszűnni. Már egy éve, hogy a Corvinusra járok. Ez az időszak csak megerősített az akkori döntésemben. Néha még bennem volt a gondolat, hogy hiányzik a balett. Márciusban a karantén alatt a volt évfolyamtársaimmal online balettoztunk. Jó volt a lelkem miatt megcsinálni, de a testemnek nem hiányzik a tánc. Néha még beállok a tükör elé egy-két mozdulatra megszokásból, de elengedtem. Gondoltam arra is, hogy a mestereimnek egyfajta csalódás lehetett, hogy otthagytam a pályát. Látni kell, hogy mi az igénye a piacnak, és én mit tudtam kínálni, ez a kettő pedig nem találkozott.”

„Ez már nem egy kislánykori álmodozás volt.”

Dorkának az általános szakmai nehézségeken túl nem voltak komolyabb gondjai, súlyproblémái. Éppen töretlen maximalizmusa tudott néha kisebb töréseket okozni a lelkében, amiben mesternője és anyukája próbált segíteni neki. Azt tanították neki, hogy tanulja meg kívülről, más perspektívából nézni a dolgokat. Ő végül hét évet töltött az egyetemen, mert később csatlakozott a képzéshez. Ez idő alatt mit sem változott az áhított cél, bekerülni az Operaházba. „A véletlennek köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Balett próbatánca előtti hétvégén együtt néztük végig az Erkel színházban A diótörőt, a társulat előadásában. Amikor ott álltunk a kulisszában és néztük a Hópelyhek táncát, ott éreztem azt, hogy én tiszta szívemből közéjük vágyom. Akkor realizálódott bennem, hogy az iskolás éveknek lassan vége van, és most jött el az ideje annak, hogy megpróbáljam. Ez már nem kislánykori álmodozás volt, tudatosan, fizikálisan és lelkileg is készen álltam a próbatáncra. A próbatáncon úgy éreztem, hazaérkeztem. Körülbelül hatvanan voltunk, kaptunk egy-egy számot, és kezdetét vette egy balettóra a mesterek előtt. Az óra után elmondták, ki maradhat a második fordulóra, egy kortárs koreográfia részlet betanulására. Hihetetlen érzés volt, amikor hallottam a nevemet. A modern rész után heten maradtunk, velünk szeretett volna beszélni a balettigazgató, Solymosi Tamás. Felfoghatatlan érzés volt megtudni tőle, hogy szerződést ajánl a társulathoz. Egész eddigi életemben ezért dolgoztam, és most megkaptam.” A próbatánc után Dorkára és végzős társaira még várt a képesítő vizsga, ahol a klasszikusbalett-művész szak kilencéves képzésének teljes tudásanyagát kell bemutatni az egyetem színháztermében. Dorka az egyik próbán megsérült. „Még nem volt sérülésem azelőtt, de öröm az ürömben, hogy még a tanulóévek alatt tapasztalhattam meg, milyen lelkiállapottal jár egy ilyen szituáció.

Szelényi Dorka mesternőjével (Fotó: Czank Lívia)

Az egyik próba során rosszul érkeztem meg egy ugrásból, aminek a vége részleges bokaszalag szakadás lett. Az egészben az elfogadás volt a legnehezebb, hogy nem tudom végigcsinálni a teljes vizsgát, és amit igen, azt is csak ‘fél’ lábbal.

A helyzet higgadtságot és nagy fokú koncentrációt igényelt, hiszen az egész osztály hónapok óta tartó munkája volt a tét. Ilyenkor egy mester segítsége a legfontosabb mind fizikálisan mind lelkileg. Volt Katalin mesternő mindig ott volt nekünk, nem csak a balett-teremben, hanem a nap bármelyik órájában felhívhattuk, segítségért fordulhattunk hozzá. A „lányainak” hívott minket, és ezt komolyan is gondolta. Gondoskodott rólunk, bármiről is volt szó, volt, hogy hozott nekünk vitamint, máskor sminkelni tanított minket, és ami a legfontosabb, technikailag és lelkileg is felkészített minket az előadásokra, a vizsgáinkra, és az életre, ami ránk várt az iskola falain kívül. Sokszor néztük a róla készült fotókat a balett-termek előtti folyosón, és bár sajnos mi már nem láthattuk őt táncolni, mégis átérezzük a karizmáját, amit sugárzott tánc közben, és ez minden nap erőt adott nekünk. A mesternő nyugalmára volt szükségem azokban a napokban, mert ő mindig tudja, mit kell mondania nekem ahhoz, hogy abban a pillanatban a legtöbbet tudjam kihozni magamból. Sokszor döbbentünk rá az évek folyamán az osztálytársaimmal, mekkora megtiszteltetés, hogy átadja nekünk a tudását és a kincset érő tapasztalatit. A képesítő vizsga végül a hét évem egyik legkedvesebb emléke lett.”

Szelényi Dorka (Fotó: Czank Lívia)

Dorka idén augusztusban kezdett a Magyar Nemzeti Balett társulatában. „Igazából csak akkor döbbentem rá, hogy mindez a valóság, amikor vége lett az első balettórának a társulattal. Soha nem voltam még annyira boldog, mint aznap.”

(Szöveg és kép: Czank Lívia)