„Örülök, hogy mindig mertem kockáztatni” – Beszélgetés Frei Tamással

6 nyelven beszél, 4 helyen él, de mi van vele mostanában? A Nők Lapja Évszakok 2020-as téli számának interjúja.

Azok közé tartozik, akik számos interjút készítettek, és sokat adtak is. Egy ilyen embertől kérni plusz egyet, kínos. Két okból is. Az egyik a kérdezett, aki arra gondol, hogy már mindent elmondott magáról. A másik a kérdező, aki mindezzel tisztában van, ezért azon görcsöl, képes-e szóba hozni olyan témát, amelynek a másik örülni fog. Ilyenkor az újságíró nem különleges, nyakatekert kérdésekkel bombázza az interjú főszereplőjét, hanem – mindkettőjük megelégedésére – kellemesen elbeszélget vele, mint két utas a vonat fülkéjében. Szilágyi János interjúja Frei Tamással.

Szilágyi János: Az életedet, az elfoglaltságaidat illetően, három részre lehet osztani. Először újságíró, riporter voltál, majd Cafe Frei néven létrehoztál egy üzlethálózatot, és az utóbbi években könyveket is írsz, amelyek nagy példányszámban kelnek el. Ezen tevékenységeid közül melyikben érezted a legjobban magad?
Frei Tamás: Akkor éreztem magam a legjobban, amikor a ’90-es évek elején, a Magyar Rádió munkatársaként a világ legzűrösebb helyeiről tudósítottam. A szomáliai polgárháborúról éppúgy, mint a kolumbiai kábítószerháborúról. És voltam Boszniában, Szarajevóban is, amikor ropogtak a fegyverek. Nagyon élveztem azt a kalandos életet, annál is inkább, mert még nem voltak gyerekeim, családom, ráadásul ezekre a helyekre teljesen egyedül mentem.

Sz. J.: És mi abban a jó?
F. T.: Hogy a magad ura lehetsz. Később, amikor televíziós műsorokat csináltam, már ezer dologra kellett figyelnem: a kollégáim viselkedésétől kezdve a filmkészítéshez szükséges műszaki eszközök biztonságán át a szállodai szobák áráig.

Sz. J.: Amikor még a világ veszélyes helyein jártál, voltak olyan élményeid, amelyeket máig nem felejtettél el?
F. T.: Sajnos elég sok. Ami először eszembe jut, az a szomáliai menekülttábor, ahol nyolcszázezer ember volt bezsúfolva nejlonzacskókból, faágakból, mocskos rongyokból álló, sátornak nemigen nevezhető tákolmányokba. Naponta százával haltak éhen, főleg a kisebbek. És látni azt a felpuffadt hasú gyereket, aki az éhezéstől már olyan gyenge, hogy a szeme fehérjébe mászó bogarakat sincs ereje elhessegetni, az szörnyű volt. A halál szagát éreztem, mert egy ilyen tábornak halálszaga van. De sokkoló volt az is, amikor Bogotában elvittek egy autóbombával elkövetett merénylet helyszínére, néhány perccel a robbantás után, ahol legalább harmincan meghaltak. A véres emberi testrészek elkezdtek potyogni a fákról meg a közeli házak faláról, ahová a kocsonyás vértől felragadtak egy időre. Szürreális volt és vérfagyasztó.

Sz. J.: Evezzünk békésebb vizekre! Mi most a Cafe Frei központi irodájában beszélgetünk, ahol nemcsak te üldögélsz, hanem sok beosztottad is dolgozik. Ők tisztelnek, vagy inkább tartanak tőled?
F. T.: Azt nem szeretném, ha tartanának tőlem. A tisztelet pedig kissé erős szó. Megelégednék azzal is, ha elismernék azt a tudást, amivel a kávét és ezt a szakmát illetően rendelkezem.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hol érzi otthon magad?
Milyen tulajdonságát tartja a legjobbnak, és melyiktől szabadulna?
Mit olvas mostanában, ha épp nem könyvet ír?
Próbáld ki most kedvezményesen!