Szabad-e hordani a nagymamától örökölt szőrmebundát?

Szabad-e valódi szőrméből, irhából, prémből készült ruhadarabot vásárolni és hordani, vagy sem? Évtizedek óta újra meg újra felbukkanó dilemma, hol egyik, hol másik tábor a hangosabb és a sikeresebb az érvei képviseletében. Van viszont egy olyan vetülete a kérdésnek, amiről eddig nem nagyon esett szó, pedig a környezetkímélő, egyre tudatosabb vásárlási szokások korában igencsak aktuális: szabad-e hordani a nagymamától örökölt szőrmét?

Mindjárt az elején leszögezném, hogy ebben a cikkben kifejezetten a régi, használt, örökölt szőrmékről lesz szó, nem az újonnan elkészített darabokról – vagy hát tulajdonképpen azok is szóba kerülnek, de ne szaladjunk előre. Most elsősorban azokról a kabátokról, muffokról, stólákról, kucsmákról, ködmönökről, bekecsekről beszélünk majd, amik a nagymama megbecsült, büszkén hordott ruhái, kiegészítői voltak, és vagy közvetlenül, vagy anyánk révén szálltak ránk, de most ott figyelnek a szekrényünkben, jól bebiztosítva a molyok ellen, várva a közelgő zord időt, hogy végre felvehessük őket.

És felvesszük?

A válasz nem olyan egyértelmű, hiszen a mérleg egyik oldalán azt találjuk, hogy ezekhez a darabokhoz érzelmileg is kötődünk, sok-sok emlék, illat, hangulat csak erősíti a nosztalgiát. A szőrme-prém praktikus, hiszen jó meleg, ráadásul – bár ez fazonfüggő is – a mai napig divatosnak számít bizonyos körökben. Na, és ez a „bizonyos kör” ül a mérleg másik serpenyőjében. A divatvilág elég megosztott évtizedek óta. Emlékezhetünk azokra az akciókra a kilencvenes évektől, amikor az állatvédők festékkel öntötték le a drága szőrmét viselő embereket, de felidézhetjük a közelmúltból a barcelonai megmozdulást is, amikor művérben tocsogó meztelen emberhalommal tiltakoztak az állatkínzás ellen. A nagy divatházakat ez persze jó darabig nem hatotta meg, és a kétezres években nagy keletje lett a szőrmének. A versenyből a gombamód szaporodó fast fashion márkák sem akartak kimaradni, és máig futószalagon ontják a világra a főleg műanyagból készülő, rendkívüli módon környezetszennyező műszőrmés ruhákat.
Ma ott tartunk, hogy Dániában 17 millió (!!) nyércet kell levágni, miután november elején felfedezték, hogy a koronavírus egy olyan új mutációja fejlődött ki bennük, ami a mostani járványban külön egészségügyi kockázatot rejt. Míg Dánia – legalábbis eddig – nyércprémben világelső, Magyarország pedig a csincsillaprémben, addig rangos divatházak és országok időközben más útra léptek. Mivel egyre inkább terjed az az álláspont, hogy egy állatot kizárólag a szőréért tartani és levágni állatkínzás és erkölcsileg nem indokolható, az elmúlt években a Versace, a Gucci, a Prada és további brandek jelezték, hogy száműzik kínálatukból a szőrmét. Izrael pedig világelsőként jelentette be október elején, hogy betiltja a szőrmekereskedelmet. A valódi szőrme, prém és irha tehát az állatkínzás miatt mára egyfelől vállalhatatlan lett. A drága, finom, puha csincsilla-, nyérc-, coboly- stb. luxusszőrme viszont a vásárlók egy része számára még mindig érték – mint státuszszimbólum. Így aztán az sem is volt meglepő, mikor két magyar celeb egy szeptemberi rendezvényen szőrmében jelent meg, és az sem, hogy ezért sokan erősen kritizálták őket.

Mi történik, ha a szőrmebundát bedobjuk az online térbe?

A nagymama szőrmebundája vagy irhakabátja viszont nemcsak az állatok jogainak fejlődésével vet fel kérdéseket. Hanem azért is, mert íme, egy ruhadarab, ami típusától függően akár évtizedekig is szolgálhatja a viselőjét. Ez pedig nem kis érv abban a korban, amikor a ruhaipar az egyik legszennyezőbb a Földön. Ráadásul úgy ennyire szennyező, hogy közben az eleve nem tartós, rossz minőségűre gyártott ruhadarabokat szezononként, de legkésőbb pár évente le kell cserélnünk, mert annyira gyorsan tönkremennek.
Mivel kellően összetett dilemma ez, kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan gondolkodnak erről az emberek. Nemcsak a nagy magyar állatvédő szervezetek képviselői vagy a stylist, akivel beszéltem, hanem az „átlagember”, aki esetleg még érintett is, mert éppen lóg a fogason egy irhakabátja. A legközvetlenebb megoldást választva feltettem tehát a kérdést Facebookon az ismerőseimnek, és reméltem a legjobbakat. A mini közvélemény-kutatásra 24 óra alatt mintegy 30-an válaszoltak, ezek alapján pedig elég élesen kirajzolódott két markáns tábor, illetve egy olyan szempont, ami még mérlegelésre érdemes lehet. Mielőtt ismertetném ezeket, ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy személyesen elég büszke vagyok a közelebbi-távolabbi ismerőseimre, akik úgy tudtak akár a homlokegyenest ellenkező véleményeket is megfogalmazni, hogy az nem fajult egymás személyeskedő sértegetésévé. Ennek persze alapvetőnek kellene lennie, de mivel az online térben sajnos nem az, itt is megköszönöm nekik a kulturáltságukat.

A bunda azé, aki beleszületik

Az állatvédők tételmondata elég plasztikusan és frappánsan összefoglalja, miről szól a szőrmekereskedelem és szőrmeviselés elleni tiltakozás. Ennek a tábornak a tagjai azt fogalmazták meg, hogy ugyan van örökölt bundájuk stólájuk, de nem vennék fel, mert ahogy Móni (a nevét a cikkben megváltoztattam) írta:

„nem érezném jól magam egy halott állat szőrében.”

Mészáros Gabriella, a Magyar Állatvédők Országos Szervezetének elnöke szerint a szőrmék ideje lejárt: „A bundát évezredek óta viseli az ember, de ma már – jó esetben – fűtött ingatlanokban élünk, nem a szabad ég a hajlékunk a vadonban.” Szerinte a nagymamáktól örökölt bundát sem szabadna hordani, bár természetesen érti, hogy egy családi ereklyéhez érzelmileg is kötődünk. Viszont ez szerinte a lényegen nem változtat, az a bunda is több tucat állat életébe került. Tornóczky Anita az Országos Állatvédőrség Alapítványtól azt hangsúlyozta, hogy még ha használt, örökölt bundát hordunk is, azzal is a szőrmekereskedelem és a szőrmék létjogosultságát erősítjük – így szerinte a műszőrme választása is kérdéses. Szilágyi István, a Fehérkereszt Állatvédő Liga elnöke szintén ezeket a gondolatokat fogalmazta meg, viszont azt is kiemelte, hogy a hétköznapokban legyünk tekintettel a generációs különbségekre. Egy fiatal-középkorú ember esetében szerinte szőrmét, bundát hordani ma már ciki, de az idősek felett ne ítélkezzünk, ha még azt a szőrmés, irhás ruhadarabot hordják, amit már sok évtizede is.
A divatvilág képviselőjeként Balogh Viktória stylist is az állatvédelem mellett tette le a voksát, azzal együtt, hogy jelezte, hogy a fenntarthatóság miatt ő is összetett kérdésnek látja az örökölt bundák esetét: „Önmagában szőrmét hordani nem etikus, így az már másodlagos, hogy ez egy régi darab vagy sem.”

A legkörnyezettudatosabb vásárlás az, ami nem történik meg

„Mindenféle használt ruhát fontos a lehető legtöbbször újrahasznosítani, legyen az bőr, szőrme vagy poliészter”

– írta Kriszti (a nevét megváltoztattam). A második nagy csoportba tartozott a válaszadók többsége, akik azt képviselték, hogy ugyan új bundát, irhát stb. nem vennének, de ha már van, azt alkalomadtán hordják vagy hordanák. Az érvelésükben visszatért az a gondolat, hogy ne legyen hiába, hogy azok az állatok valamikor régen elpusztultak. Ha a ruhadarab egyébként hordható, melegít, azaz funkcionál, akkor szerintük a legjobbat azzal tesszük a környezetünknek, ha a már meglévőt hordjuk, és nem a szennyező és gyakran etikátlan, veszélyes munkakörnyezetet fenntartó ruhaipart pörgetjük tovább a vásárlásunkkal. Voltak, akik elmondták, hogy az örökölt vagy régen vásárolt bundát, kabátot éppen átszabatni készülnek – mások megjegyezték, hogy ugyan van ilyen ruhadarabjuk, de nem etikai okból nem hordják, hanem mert nem tetszik nekik.
Az ebben a csoportban megszólalók közül többen jelezték, hogy egyébként esznek húst, hordanak bőrcipőt, bőrtáskát, de utóbbiak esetében is hangsúlyozták, hogy számít nekik, hogy tartós, akár évtizedekig használható ruhadarabról, kiegészítőről legyen szó. A szőrmével kapcsolatban elsősorban az volt a fenntartásuk, hogy a bundájukért levágott állatok többi része jellemzően nem kerül felhasználása, tehát a tenyésztők egyedül a szőrük miatt tartják és ölik le őket.

Nem kell tökéletesen, csak törekedj!

Érdemes megemlíteni még azokat, akik vállalták, hogy ők vennének vagy vettek is a közelmúltban báránybőrből újonnan készült irhakabátot vagy bekecset. Az ok pedig pont az volt, hogy ezek a darabok akár élethosszig hordhatóak, szemben a silányabb, elkopó kabátokkal. Tamás ezt úgy fogalmazta meg, hogy szerinte „erkölcsösebb és praktikusabb is egyszer nyomni egy nagyobb öko-lábnyomot, mint lassan tipegni”.
Ahogy a fentiekből kiderült, a dilemmában valamennyi álláspontnak voltak képviselői. Személy szerint a kommentelés hangneme mellett előremutatónak láttam azt (még ilyen nagyon szűk merítésben is), hogy a megszólalók a saját bevallásuk szerint szinte valamennyien tudatosan törekednek a környezetvédelmi és/vagy az állatjogi szempontok figyelembe vételére, érvényesítésére.
Az ilyen összetett kérdéseknél és céloknál, mint például hogy hordható-e a nagymamától örökölt szőrmebunda, valahol éppen arról van szó, amit Anne-Marie Bonneau környezetvédő aktivista és séf fogalmazott meg:

„Nekünk nem egy maroknyi emberre van szükségünk, akik tökéletesen hulladékmentes életmódot folytatnak, hanem milliókra, akik tökéletlenül törekednek erre.”

(Kiemelt kép: nőklapja.hu – Unsplash/Markus Spiske)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!