„Férjnek csapnivaló voltam” – a túlféltő szülői modell hatása a párkapcsolatokra

Aki felismerte és ki tudott törni ebből a szerepmintából vagy hátra tudta hagyni a rossz beidegződéseket, az felnőttként érett párkapcsolatot tudott kialakítani, gyerekként magabiztosabb lett.

A túlféltő, helikopter vagy borostyán szülő nehezen kikezdhető, hiszen látszólag mindent tökéletesen csinál, de mivel ez legtöbbször azt is jelenti, hogy a tökéletesség látszata mozgatja, kevéssé reagál érzékenyen gyermeke egyediségére, egyéniségére, hibáit, kudarcait pedig végképp nehezen tudja kezelni. Míg korábban úgy tartották, hogy a túlféltés magas szülői gondoskodás jele, a nyolcvanas évek elején arra a felismerésre jutottak, hogy épp ellenkezőleg: valójában az anyai gondoskodás alacsony szintjével áll összefüggésben és szorongással, kontroll iránti igénnyel párosul. Az általunk megkérdezett érintettek és szakértők is ezt támasztották alá: aki felismerte és ki tudott törni ebből a szerepmintából vagy hátra tudta hagyni a rossz beidegződéseket, az felnőttként érett párkapcsolatot tudott kialakítani, gyerekként magabiztosabb lett. Vannak, akik szerint azonban a hiba nem csak a rossz mintát továbbadó szülőben keresendő, mivel sok szempontból a gyermekgondozási rendszer tolja a túlféltő tyúkanyó szerepébe elsősorban az anyákat.

Minden leválási kísérlet bűntudattal párosul – Hanna története

„Amikor az ember gyerek, nem észleli ezeket a jeleket, illetve a narratíva is az – otthon és a környezet ezt meg is erősíti –, hogy ez egy normális, jó, szerető család, ahol odafigyelnek rád” – kezdi történetét a 33 éves, friss házas Hanna. A túlféltés az ő esetében abból adódott, hogy bár szülei több gyereket szerettek volna, mégis egyke lett, mivel születése előtt édesanyjának több vetélése volt. „Ez egy traumából született egykeség volt és szerintem a túlféltés, a helikopter-szülőség, ami ma is meghatározza a kapcsolatomat a szüleimmel, ebből ered.

Féltettek kudarc-élményektől, nem éltem meg a felelősséget, nem volt önállóságom, lehetőségem, hogy megtapasztaljam, milyen akár a közös életterünkben, a háztartásban aktívabban részt venni.

Ötödikes koromban bekerültem egy elit iskolába, egy versenyistállóba, ami tovább rontott a helyzeten: még inkább elzárt nagyon sok élménytől. Kimaradt az életemből az az időszak, amikor az ember ellóg, lázad, semmi komoly kamaszos hülyeséget nem csináltam” – meséli Hanna. Ő viszonylag hamar felismerte, hogy szorongásos tünetei ebből, a túlféltő szülői mintából ered és viszonylag hamar elkezdett terápiára járni, ezen dolgozni. „Felnőttként mindig azt gondoltam, hogy van egy idea, amit el kell érnem ahhoz, hogy jó legyek másnak. Meg kellett tanulnom kezelni, hogy vannak hibáim és lehetnek rossz tulajdonságaim, de ettől még lehetek ugyanannyira szerethető, mint más.

Nem kell szerethetővé válnom, mert már az vagyok. Ez segített lehiggadni.

Innentől nem csak egy ábrándot kergettem, hogy milyen az ideális párom, hanem tudtam, hogy egyszer majd találkozom valakival, akivel ez csak úgy megtörténik. Amikor már nem volt bennem görcs, hogy az első randin meg kell mutatnom a másiknak, hogy milyen fantasztikus ember vagyok. Mikor ezt leraktam, akkor tényleg találkoztam valakivel, aki tényleg hozzám passzol.” Innentől pedig már az, hogy Hanna a túlféltő szülei miatt folyamatos leválási procedúrában van, nem csak az ő ügye, hanem közös projekt: amiben az új, közös életet úgy kell kialakítani, hogy a szülők is elfogadják a határokat. „Próbáltam nekik elmondani a felismeréseimet, ezek annyira nem sikerültek jól. De legalább kiadam a dühömet és bennem helyre került a dolog. Egészen a közelmúltig olyan lakásban éltem, amihhez a szüleimnek volt kulcsa. Egészen mostanáig úgy éreztem, hogy emiatt sem tudok leválni, miközben szerettem volna. Minden olyan kísérlet, amiben a saját életem próbáltam élni, egyfajta bűntudattal is párosult.

Így, hogy saját családom, párom, férjem van, talán több határhúzás sikerült, de ez egy állandóan jelen lévő helyzet, amit az ember nem tud száz százalékig letenni. Mivel az, aki a játszmát fenntartja, nincs ennek tudatában és tovább játssza.

Ezért a leválási folyamat csak nagyon későn indul meg, ha egyáltalán megtörténik ezekben a családokban. Most, 33 évesen is sokszor gondolom azt, hogy ugyabban a helyzetben vagyok, mint gyerekkoromban. De ha az ember érzelmileg tudja függetleníti magát és önsegítő módon eljut ezekre a felismerésekre, akkor ki lehet törni úgy, hogy ugyanezt a mintát a saját gyerekeinek nem adja tovább. Az egy dolog, hogy én hogy gyógyulok ebben, de akkor szeretnék vállalni gyereket, hogyha lesz annyi önismeretem és rálátásom magamra, hogy nem teremtek ilyen helyzetet, ilyen megbetegítő családi környezetet” – mondja Hanna, aki a nehézségek ellenére addig a felismerésig is eljutott, hogy a túlféltés csak az egyik része a történetnek: sok mindenért tud hálát is érezni. „Sokáig mérges voltam. Harag volt bennem, amíg el nem fogadtam, hogy a szülők csak szülők és ezek a rossz élmények nem kell hogy meghatározzák az egész kapcsolatunkat.” 

Ráment a házasságom – Balázs története

Arról, hogy a feldolgozatlan gyerekkori sérelmek milyen pusztító hatással lehetnek a felnőtt párkapcsolatra Balázs (42) beszélt őszintén. Ő Hannához hasonlóan, külsőségekre sokat adó, érzelmileg viszont elérhetetlen szülők gyermekeként nőtt fel. Az a tapasztalata, hogy a tökéletesség látszata és igyekezete miatt ő, és elmondása szerint az átlagnál valamivel érzékenyebb személyisége, láthatatlan maradt, mélyrétegeire nem tudtak a szülei jól rezonálni, miközben a felszínen édesanyja sokszor túlféltette őt. Ez megnyilvánult az öltözködés, az élelmezés kérdésében vagy az ő elszigetelésében az otthoni és praktikus feladatoktól. „Nyilván kihatott mindez a párkapcsolatomra, és a gyereknevelési hozzáállásomra is. Én is túlféltő apuka lettem. Az én történetemben talán az a legérdekesebb, a gyerekkori dolgok hatását tekintve, hogy a szüleimnek megbocsátottam, hogy nem voltak tökéletesek, bár ez is sok-sok belső munka eredménye.

Ma már hálás vagyok minden törődésért, segítségért, de amikor túlzásnak érzem, képes vagyok jelezni, hogy itt van a határ, elvégre negyvenes, felnőtt férfi vagyok, őszülő halántékkal.

A gyerekeimmel kapcsolatban is igyekszem ezt a mintát meghaladni. A házasságomban ugyanakkor tragikus eredményeket hozott mindez. Férjnek csapnivaló voltam, mivel szó szerint menekültem az érzelmek kifejezésétől és a problémák megbeszélésétől, vagy bármilyen konfrontációtól, ami tulajdonképpen a válásunkhoz vezetett. Legalábbis az én részem ebben főképp ez” – mondja Balázs.

Bátraké a szerencse

A túlféltés talán a leginkább érthető és elfogadható, sőt, elfogadott szülői stratégia a tartósan beteg gyerekek esetében, ami nagyon is érthető, de nem biztos, hogy a legelőremutatóbb hozzáállás – tudom meg Vargyas-Tóth Juliannától, a Bátor Tábor munkatársától. A szakember szerint ez természetes reakció egy súlyos vagy krónikus betegségben érintett gyereknél, hiszen a szülő olyasfajta pánikot, kontrollvesztést él meg, amit igyekszik túlkompenzálni. „Nehogy a gyereknek valami baja legyen, nehogy azon múljon bármi, hogy én nem fogom eléggé, nem figyelek eléggé, nem uralom az egész környezetet, nehogy emiatt rosszabb legyen az állapota. Ez egy nagyon szorongató helyzet, abszolút egyértelmű és elfogadható, hogy mi a túlóvó szülői mintának az eredője, ugyanakkor a táborainkban látjuk azt is, hogy ez mennyire visszahat a gyerekek viselkedésére.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mi segíthet átlendülni a szorongó, túlféltő szülő szerepén?
Milyen társadalmi háttere és oka lehet annak, hogy ennyire elfogadott idehaza ez a szerepminta?
Túlféltett gyerekként hogyan alakíthatunk ki egészséges kapcsolatot szüleinkkel, magunkkal, partnerünkkel?
Próbáld ki most kedvezményesen!