Villa, esernyő és japán vécé: hogy lesz egy botrányos újdonságból hasznos eszköz?

Az első esernyős britet szeméttel dobálták meg, a tengerészeknek pedig tilos volt villával enniük. A mobiltelefontól a villáig számos találmány története bizonyítja, mennyi gyanakvással fogadja az ember a szokatlan szokásokat és újdonságokat. De mi változik? Mi háborítja fel ennyire az embereket, és miért sikerült mégis belesimulnia ezeknek az eszközöknek a mindennapjainkba?

Mikor a bizánci születésű hercegnő, Mária a velencei dózse fiának felesége lett, vitte magával Itáliába a szokásait is. Az első ezredfordulón Konstantinápolyban már villával ettek, a hercegnő pedig ragaszkodott hozzá – akkor is, ha ezzel kivívta a környezete megbotránkozását. A szigorú fegyelmet hirdető és az önostorozás gyakorlatát elterjesztő Damiáni Szent Péter például többször kritizálta a hercegnőt a túlzó finomkodása miatt:

„Annyi luxus volt a szokásaiban (…) hogy nem méltóztatott megérinteni az ételét az ujjaival, hanem az eunuchot utasította, hogy vágja apró darabokra, amiket aztán egy bizonyos kéthegyű arany eszközzel felnyársalt és így emelte a szájához”

– idézi a Slate a szentet, akit annyira sértett a hölgy viselkedése az asztalnál, hogy mikor a nő megbetegedett és meghalt, kijelentette, hogy ez Isten büntetése volt a hiúsága miatt.

Az utolsó vacsora az olasz arcói Sant’Apollinare templomban. A 13. századi freskón még nem jelenik meg a villa, csak a kés és a kanál. Fotó: Getty Images.

Az eset jól illusztrálja, mennyire gyanakvóak és elutasítóak tudunk lenni az új, más kultúrából, országból származó tárgyakkal és szokásokkal szemben. Ez különösen akkor látványos, ha olyan eszközről van szó, mint a villa, amit ma már naponta használunk, és annyira alapvető része lett az életünknek, hogy szinte fel sem tűnik.
Hogy csak a középkori ember volt ilyen rugalmatlan? Dehogy. Ha ezt a szélsőséges reakciót tanulmányozni kezdjük, az derül ki, hogy teljesen mindegy, hogy mikor élünk, a középkorban vagy napjainkban, a gyanakvás, az elutasítás valamint a hasznosság és a kíváncsiság hullámai ugyanúgy összecsapnak – és szinte megjósolhatatlan, mi lesz az eszköz sorsa. Azaz majdnem megjósolhatatlan. Tendenciák ugyanis vannak. A Slate és az Economist közös, jópofa podcastja, a The Secret History of the Future történelmi példákkal illusztrálva járt utána egy-egy 21. századi jelenségnek és emberi reakciónak. Egyik adásukban pedig arra próbáltak rájönni, vajon mitől függ, hogy egy számunkra ismeretlen, szokatlan vagy teljesen új eszköz elterjed-e vagy sem.

Bunkofonból mobil, walkmanből füles, japán vécéből… semmi

Mária hercegnő esete után még vagy öt évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az európaiak egyáltalán mérlegelni kezdjék, hogy használjanak-e villát. A változáshoz pedig több hatás és szempont szerencsés együttállására volt szükség. Ugyanis hiába gondoljuk ma úgy, hogy villával enni sokkal higiénikusabb és az esetek többségében praktikusabb is, a logikus érvek ebben a játszmában keveset nyomnak a latban: a mindennapos szokásainkhoz makacsul ragaszkodunk, és az elemi változások bizarrnak vagy akár fenyegetőnek is tűnhetnek. Ebben nem változtunk azokhoz képest, akik még csak késsel, kanállal és az ujjaikkal ettek.
A Slate amerikai újságírója például rajong a japán vécékért. Japánban ugyanis a nyolcvanas évek óta technikai csúcstermék lett a vécé. Nem kis szenvedélyről van szó,

2016-ra a japán háztartások több mint 81 százalékát felszerelték vele, népszerűbb, mint a mikró vagy a mosogatógép

– nem kis kultúrsokkot okozva rengeteg oda látogató turistának. Mert mit csináltak a japánok, ahol a tisztaság a szépség szinonimája? Nemcsak fűthető ülőkével, illatosítóval vagy újabban a vizelet vércukorszintjét ellenőrző berendezéssel szerelték fel a hagyományos angolvécét, hanem a bidét is beleépítették, így gombnyomásra szabályozható, meleg vízsugárral moshatjuk meg a fenekünket. A gyártó szerinti logika az, hogy teljesen természetes valamennyiünknek, hogy a piszkos kezünket sem száraz, esetleg nedves papírral törölgetjük tisztára, hanem megmossuk. Ezt egy reklámban is elmagyarázták 1982-ben:

A japán Toto cég már régóta próbál betörni az amerikai piacra és elterjeszteni a bidés vécéit (angolul washlet lett a neve), ám a hétköznapok rutinjain és az idegenkedésen változtatni eddig nem sikerült nekik.
Persze elég gyakori az is, amikor az első nagy ellenállást túlélve mégis meggyökeresedik egy új eszköz. Ilyen volt a walkman a nyolcvanas évektől, amivel kapcsolatban az amerikai véleménycikkekben nem győzték hangsúlyozni, milyen borzasztó, hogy egyesek azzal a pamaccsal a fülükön járnak futni, teljesen elvágva ezzel magukat a külvilágtól. Mára a magnókazetta a múlté, a fülhallgató és a privát utcai zenehallgatás viszont a mindennapok része lett. De itthonról emlékezhetünk az első mobiltelefonok fogadtatására is.

A fél tégla nagyságú ősmobilokat a magyar például bunkofonnak becézte, gúnyosan kritizálva az azonnal státuszszimbólummá váló tárgyat és azokat, akik hangosan, szinte kiabálva beszéltek bele az utcán.

De mi a titok? Miből jósolható meg, hogy egy tárgy sikeres lesz-e vagy elhullik a versenyben? A The Secret History of the Future szerint egy szinte mindent eldöntő tényező a közösségi nyomás. Azaz, hogy a környezetünk mit szól ahhoz, ha mi kíváncsiságból vagy mert jó megoldásnak gondoljuk, valami nagyon mást kezdünk el csinálni, mint a többség. Ez gyakran járhat egyfajta kényelmetlen érzéssel, hiszen evolúciósan kódoltak vagyunk arra, hogy a túlélés érdekében alkalmazkodjunk, elkerüljük, hogy kitaszítson minket a közösség. Csakhogy mindeközben az a program is fut bennünk, hogy megtaláljuk a legoptimálisabb, a nyerő megoldást, ezért folyamatosan figyeljük egymást, különösen azokat, akiket valamiért kiemelkedőnek tartunk. Amennyi trenddiktáló személyiséget ismerünk a történelemből, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai szóval influenszerek hatása mindig is meghatározó lehetett (cikkeinket az influenszerekről itt és itt találjátok). Ilyen embereknek köszönhető az is, hogy a villa áttörte az ellenállás falát Európában – ráadásul ezek az influenszerek nők voltak.

Lakoma egy határozott királyné asztalánál

Hogy mi került egy középkori ember asztalára, az nagyban függött nemcsak attól, hogy melyik régióban élt, hanem attól is, hogy melyik társadalmi réteghez tartozott. Az étkezés persze a nemesség lakomáin kezdett megváltozni, ahol a jólétet alapvetően a minél több hús jelezte. Így a fogásokat kézzel ették, a kés vagy a kanál akkor kellett, ha az ujjak éppen nem segítettek.
A villa Konstantinápolyból került Itáliába, és a tészták térnyerésével párhuzamosan vált egyre népszerűbbé. A 14. századra – ugyan nem számított még mindennaposnak – de egészen elterjedt a használata, az 1600-as évekre pedig az itáliai kereskedőcsaládok és a felsőbb osztályok lakomáin is megszokott látvány volt.

Medici Katalin francia királyné és régens. Fotó: Getty Images.

Egy bizonyos firenzei család hatása pedig megkerülhetetlen Európa történetében, úgy a művészetekben, mint az étkezőasztalunkon. A villa Medici Katalinnal érkezett Franciaországba, és így II. Henrik udvarába. Az erős- és véreskezű királynéként és rettegett intrikusként elkönyvelt Medici Katalin politikájának fontos része volt, hogy fényűző ünnepségekkel és fesztiválokkal bizonyította a királyság erejét. Az étel ilyenkor fontos szerepet kapott: stratégiai cél lett, hogy lenyűgözze a szövetségeseit és ellenfeleit. Az 1560-as években a királyné egy évig utazgatott az országban, és egy asztalhoz kényszerítette a politikai rivális feleket – ezeken az asztalokon pedig olyan különleges ínyencségeket szolgáltak fel, mint az articsóka és a fagylalt. Na, ez volt az igazi státuszszimbólum!
Medici Katalin így nemcsak a minőségi francia konyhát alapozta meg, de az étkezési etikettet is erősen befolyásolta. Az számított udvarias vendégnek, aki a lakomákra hozta magával egy kis dobozkában a saját villáját és kanalát is. És nem ő bizonyult az egyetlen királyi influenszernek: I. Mánuel portugál király anyja, Beatrix és I. Károly angol király felesége, a szintén Medici leszármazott Bourbon Henrietta Mária is a villa rajongói és népszerűsítői lettek.

Galéria | 6 kép

Villa, esernyő és japán vécé: hogy lesz egy botrányos újdonságból hasznos eszköz?

Villa, esernyő és japán vécé: hogy lesz egy botrányos újdonságból hasznos eszköz?

Fotó megosztása:

Persze a királynék asztalától távol a villa még mindig gyanús eszköznek számított. 1605-ben egy ismeretlen szerző allegorikus műve, a Les Hermaphrodites úgy ír III. Henrik udvaráról és udvaroncairól, mint egy rejtélyes szigeten élő hermafroditákról. Ezek a szigetlakók színpadiasak, mesterkéltek és hamisak, és hogy a szöveg még karakteresebbé tegye az újdonságokat hajszoló és pazarló jellemüket, villával esznek, amivel viszont nem tudnak bánni, hiszen több falat potyog le a földre, mint amennyit sikerül a szájukba venniük.

A villa összekapcsolása a kényeskedéssel sok évszázadot megélt, 1897-ben a brit tengerészeknek még tilos volt villával enniük, mivel az állítólag sértette a fegyelmet és a férfiasságot.

Amikor a finomkodást és az előítéletet legyőzi a praktikum

A kritika persze nem teljesen alaptalan. 1760-ban François Baron de Tott, francia arisztokrata és katonatiszt számolt be egy törökországi vacsoráról, ahol azzal próbáltak a kedvükben járni, hogy villával is terítettek, csak azt nem tudták, hogyan kell használni. Egy hölgy például az ujjaival húzta fel egyenként az olajbogyókat a villára és aztán így emelte a szájához a villát, hogy franciásan egyen.
A villa 19. század elejére lett az európai teríték állandó része, nem kis részben azért, mert az étkezőasztal a társasági élet középpontjába került az arisztokraták és a felemelkedő polgárság köreiben is. A regényekben és filmekben annyit emlegetett családi étkészlet pedig azért lett ezüst vagy ezüstözött, mert az a fém lépett legkevésbé kölcsönhatásba az ételekkel. A 18. századra meggyökeresedett az az elvárás, hogy az asztalnál rendesen kell viselkedni, ami nagyobb tisztaságot és több eleganciát is követelt – ez pedig feltehetően szintén a villa szerepét erősítette, hiszen ahogy arról már szó volt és mindannyian tapasztaljuk is, a villa jóval tisztább étkezést tesz lehetővé, mint amikor az emberek az ujjaikkal esznek.
És itt lép be a történetbe a praktikum szempontja. Azaz az új, ismeretlen használati tárgyak sikerébe mindig beleszámít, hogy elég hasznosnak bizonyulnak-e ahhoz, hogy kompenzálják a közösség akár kitartó rosszallását is. A villa évszázadokig egyensúlyozott úri hóbort és praktikum határán, míg végül csak elfogadtuk – igaz, elég sokára.

Jonas Hanway esernyővel, illusztráció 1875-ből. Fotó: Getty Images.

Zárásul ezért álljon itt egy jóval közvetlenebb példa a praktikum sikerére: az esernyő. A keresztény Európában a napernyőkből viszonylag későn, az 1660-as években alakult ki az eső ellen védő esernyő. A használatának viszont ára volt. Egy évszázaddal később a Paris magazin azt fejtegette, hogy

aki esernyőt használ, az bizony ezzel azt árulja el, hogy nincs pénze saját lovaskocsira – és úgy általában, a gyengeség és a férfiatlanság bizonyítéka.

Egy bizonyos angol, Jonas Hanway viszont makacs ember volt, és amikor hazatért Franciaországból az esernyőjével, nem érdekelte, hogy köznevetség és közfelháborodás tárgya. Sőt, a kocsisok még meg is dobálták szeméttel, hiszen az üzletüket rontotta: ha az emberek rákapnak az esernyőre, kevesebben választják a fogatot. Mire mintegy három évtizeddel később, 1786-ban Hanway meghalt, az esernyő gyakori és elfogadott eszköz volt szerte Angliában. Az angolok előítéleteit felülírta a praktikum: ahol ennyit esik, egyszerűbb beszerezni egy esernyőt.