„A szégyen azonnal elillan, ha bevállalod azt, aki vagy”

Fekete Ádámmal egy rendezvénysorozat egyik előadásán ismerkedtem meg a közelmúltban. Az este témája, fókusza a test és a hozzá való viszonyulásunk volt, és olyan tudatossággal ötvözött életöröm áradt belőle, aminek napokra a hatása alá kerültem.

Szerinted összefügg-e a sérültségeddel, hogy művészi pályára, sőt pályákra léptél?
Gyakran felteszik nekem ezt a kérdést. Szerintem nem függ össze. Pontosabban, szerintem mindannyian sérültek vagyunk így vagy úgy, csak van, aki adóellenőr lesz vagy balneológus, más pedig művészettel kezd foglalkozni. Van, akin jobban látszik a defekt, például rajtam, és van, akin kevésbé. És nem biztos, hogy nekem a rosszabb.

Ezt hogy érted?

Fekete Ádám

Író, rendező, színész, dramaturg. Junior Prima-díjas alkotó, Petri díjas költő.
Ahol láthatod: Táp Színház
Legújabb bemutatott színdarabja a Haloktatás, márványprotézissel, amelyet itt nézhetsz meg: Trafó – Az SZFE frissen végzett fizikai színházi koreográfus-rendező osztályának (2015-2020) vizsgaelőadása, osztályvezető: Horváth Csaba.
Ahol olvashatsz tőle: Holmi
Verseskötetét megvásárolhatod például itt

Az én állapotomhoz azonnal viszonyulni kell, megkerülhetetlen. Ez egyfajta könnyebbség. Miközben mondjuk az, hogy korán meghaltak a szüleid, vagy hogy depresszióval küzdesz, nincs a homlokodra írva, és sok energiát elvesz, hogy „normálisnak” mutasd magad. Számomra ez eleve esélytelen.

Vagyis, ha jól értem, hamar hozzá kellett szoknod, hogy észrevesznek. Csúfoltak is?
Nem sokat. Sőt, inkább ciki lett csúfolni engem. Valahogy nem volt értelme. Olyan általános iskolába jártam, ahol én voltam az egyetlen mozgássérült, és eleinte próbálkoztak azzal, hogy csúfoljanak ezért. Odajött valaki, és azt mondta: „béna vagy”. Én meg csak néztem rá: „igen, és?”. Őszintén vártam, hogy mit akar ebből kihozni. Mert arról, hogy béna vagyok, én már elég sok mindent tudtam, ebben nem volt semmi újdonság. Aztán túl sok mindent nem tudtak hozzátenni, ezért általában ennek itt vége is lett.

(Fotó: Éder Vera)

És később?
Változó. A nyílt csúfolódás velem szemben soha nem volt kifizetődő. De ma is van olyan, hogy valaki a társaságban nem bírja ki, hogy valami tréfás megjegyzést ne tegyen rám. Ezzel nincs is baj, csak könnyen unalmassá válik. De nekem valahogy egyértelmű, hogy ez róluk szól. Sokszor egyébként kifejezetten „jó testű” férfiak azok, akiket tréfálkozásra ingerlek. Mintha nem tudnák hova tenni azt, hogy én ilyen adottságokkal teljes életet tudok élni, dolgozok, barátkozok, csajozok, mint ők…

És ez hogyan hat rád?
Megértem, ha az emberek nem mindig tudják, hogyan legyenek velem, másokkal szemben én is küzdök ezzel. Például semmivel sem tudok jobban kapcsolódni egy másik mozgássérülthöz, csak azért mert én is az vagyok. Lehet, hogy fizikailag tök hasonló hozzám, mert mondjuk neki is CP-je (születési oxigénhiány) van, és csípődiszpláziája hozzá, ahogy nekem, mégsem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mert nem tudom, ő hogyan viszonyul saját magához.

Vagyis, hogy sajnálatra, együttérzésre, vagy éppen egy haveri hátba veregetésre vágyik inkább?
Ő sem vágyik erre, mégis ez válik valahogy a kapcsolódás csatornájává. Szerintem bármilyen fogyatékossággal kapcsolatban a legnagyobb zavart pont ez okozza. Nem az állapot maga, hanem a hozzá kialakított viszonyulások különbözősége. És az, hogy én hogy viszonyulok hozzád, nagyban függ attól, hogy te hogy viszonyulsz magadhoz. Ez a mozgássérülteknél egyértelműbb, de mindenkivel így van.

Ha jól értem, akkor a te „titkod” az, hogy elfogadtad az állapotodat.
Nem egészen. Mert egyrészt, ha őszinte akarok lenni, nem fogadtam el. Másrészt valahogy automatikusan kialakult egy megküzdési stratégiám, aminek része az is, hogy nem panaszkodom.

És ez jó így?
Csak nagyjából. Mostanában kezdtem pszichológushoz járni, és elkezdeni szembenézni ennek a stratégiának a hiányosságaival. A „stratégiám” egyébként nagyon hamar, ösztönösen alakult ki. Már oviban azon voltam, hogy elfeledtessem a többiekkel, hogy nekem nehezebbek bizonyos dolgok. Meg akartam mutatni, mi minden vagyok még, ki akartam teríteni az összes lapomat. Rettentő sokat beszéltem például, erről nem is mondtam le. Ezzel az volt a célom, hogy bebizonyítsam, nem az vagyok, aminek a testem mutat engem. És ez alapvetően sikerült is. Mostanában kezdem megengedni magamnak azt az értelmezést, hogy nem csak ez vagyok, de ez is

Ennek a sok lapnak a kiterítéséből viszont következik a művészi pálya, ugye?
Összefügg a kettő. Van egy olyan – részben téves – elképzelésem, hogy az én dolgom az, hogy szórakoztassak, hogy eltereljem a figyelmet a nehézségekről, amikkel együtt élek, jobb, ha jelen időben nem fejezem ki őket, mert azzal csak terhelnék másokat. Ha igazán dühös vagyok vagy fáj valami, félreteszem: olyan, mintha ehhez nem lenne jogom. A csípőm járás közben például fáj. De a barátaim havonta megkérdezik, hogy tényleg fáj-e, mert elfedem, nem beszélek róla. A lelki fájdalmakról sem mindig. Megvárom, amíg elavul a fölötte érzett szégyen. És kialakult egy működő stratégiám, hogy ezeket az érzéseket kifejezésre juttassam, kerülőúton, vagy ha úgy tetszik, mandinerből: becsatornázom valamibe a színpadon, vagy verset írok belőle utólag.

Mindig csak utólag?
Hát, a pszichológusomnak köszönhetően az egyenesebb út feltérképezésével is haladok. Próbálom elképzelni, vajon mi történne, ha nem csak mellékesen említeném meg azt, ami nehéz, hanem bevállalnám, és ezzel azt is, hogy másoknak is „elrontom a kedvét”. Vonz ez a lehetőség, de félek is tőle – még tanulom.

Viszont, gondolom, azért a szórakoztatásról nem tervezel lemondani?
A szórakoztatásban már egész profi vagyok és szeretem is, leszokni semmiképpen nem szeretnék róla, nagyon élvezem, hogy olyasmit mondhatok a munkámnak, aminek az alapjait tulajdonképpen zsigerileg sajátítottam el.

Színházban dolgozol, de nem csak színészként…
Mostanában rendezőként határozom meg magam elsősorban, aki néha szerepelni is szokott. Amikor színpadra lépek, alapvetően pont azzal dolgozom, amit már óvodáskoromban megtanultam. A jelenlétem feszültséget kelt a többiekben – a nézőkben. És már pár éves korom óta tudom, hogy ha ezt a feszültséget sikerül feloldanom, az megkönnyebbülést, örömet, katarzist hoz. Ami korábban spontán volt, azt most használom: és mire a feloldáshoz jutunk, a néző el is felejti, hogy egy olyan feszültség alól szabadult fel, ami addig nem is nyomasztotta, amíg én színpadra nem léptem. Persze a színház alapvetően is ezzel dolgozik: amíg először nem találkoztál vele, vajon érdekelt-e, hogy életben marad-e Júlia, vagy hogy Hamlet megbosszulja-e az apját? Azt se tudtad, hogy a világon vannak.

Galéria | 4 kép

„A szégyen azonnal elillan, ha bevállalod azt, aki vagy”

„A szégyen azonnal elillan, ha bevállalod azt, aki vagy”

Fotó megosztása:

Melyik előadást érzed leginkább a magadénak?
Van a Táp Színháznak egy előadása, a Minden Rossz Varieté, ami valahogy mintha ebből, az én tapasztalatomból nőtte volna ki magát. Vagyis, hogy az emberek szeretik nézni, ha valaki helyettük is, a nevükben is szenved, bénázik, küzd, de nem adja fel és nem fél attól, hogy ezt bevállalja. Egyszemélyes jeleneteket adunk elő, amik bármiről szólhatnak, a lényege az, hogy ciki legyen. Például az egyik színésztársam hosszú percekig küzdött azzal a színpadon, hogy megnézze a saját szemét…

És mit szólnak ehhez a nézők?
Hálásak érte. Aki kiáll ebben a formában a többiek elé, azt a nézők nagyon szeretik, mert viszi a szégyenüket helyettük is. És példát ad arra, hogy a szégyen kábé azonnal elillan, ha bevállalod azt, amilyen vagy és ahogyan vagy. Ezt még így nem fogalmaztam meg, de talán ez az, amit át tudok adni én is.

(Kiemelt kép: Fekete Ádám Fotó: Éder Vera)

Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!