„Húsz éve csinálom, de megszokni ezt nem lehet” – a sírásók hétköznapjai

Ez egy olyan feladat, amit – világjárvány ide, szélvihar vagy kánikula oda – minden körülmények között el kell végezni.

Két lelkész gyerekeként, egy vidéki parókián felnőve sok olyan helyzettel és sok olyan hivatás képviselőivel találkoztam, amelyek nem a leghétköznapibbak. Egyik legszokatlanabb momentuma gyermek- és kamaszkoromnak mégis talán az volt, hogy a délutánonként nálunk lebzselő barátaim kérdésére – hol van az anyukád? – rendszeresen azt kellett válaszolnom: temet. Míg más anyukák szülői értekezletre vagy boltba jártak, tanítottak vagy gyógyítottak, az enyém sokszor temetni ment délutánonként. Ahogy cseperedtem, időnként én is elmentem vele, ha lebetegedett a kántor, besegítettem az éneklésben egyszer-kétszer. Egyik ilyen alkalommal, anyukámmal és a sírásókkal a menet élén a temetésrendezők – ez a sírásó hivatalos megnevezése – rendkívül érdeklődőek voltak tanulmányaimat és terveimet illetően. Ekkor szembesültem azzal, hogy mint minden munkának és feladatnak, ennek is megvan a maga belső rendje, hogy milyen családias is lehet a légkör a nyolc általánost végzett sírásó és akár egy püspök között is. Végül, de nem utolsó sorban azzal, hogy milyen nehéz is lehet a sírásók élete. Halottak napja környékén az ő munkájukat szeretném bemutatni, egy olyan feladatot, amit világjárvány ide, szélvihar vagy kánikula oda, minden körülmények között el kell végezni.

„Kivisszük a sírhoz az elhunytat és becsületesen eltemetjük”

Varga Gyula lassan 30 éve temetésrendező a nyíregyházi Északi temetőben. A szabolcsi megyeszékhelytől 20 kilométerre fekvő Ibrányból jár be minden reggel fél 8-ra dolgozni. „29 éve vagyok előkészítő. Egy napom úgy néz ki, hogy hét óra, hét óra tízre itt vagyok, fél 8-kor felvesszük a munkát, kiássuk a sírt, ahol aznap lesz a temetés. 9 óra, fél 10 magasságában felmegyünk, átöltözünk, akkor van az azonosítás: felhozzuk az elhunytat a hűtőkamrából, megkérdezzük a családot, hogy nyitott vagy zárt koporsóban lesz-e a ravatalozás, felravatalozzuk. Én ravatalozom fel a halottat, én mutatom meg a családnak a szertartás előtt azonosításra. A szertartás után kivisszük a sírhoz az elhunytat és becsületesen eltemetjük.”
A munka maga elég sablonos – mint Gyulától megtudom, a legkevésbé a halott körüli, ravatalozás előtti munkát és az azonosítást szereti.

„Látni azt a családon, amikor bejönnek azonosítani, hogy kit sajnálnak, és kit nem.

Ez a része megvisel, főleg, hogyha fiatalt vagy gyereket temetnek. De bárki megviseli az embert, van az embernek családja, szülei, testvérei, ezek megráznak, de tovább kell menni, mert bele lehet rokkanni, ha az ember annyira a szívére veszi.”

Varga Gyula (Fotó: Nagy Tamás / nőklapja.hu)

Urnás temetésnél annyiban más a helyzet, hogy több lehetőség közül választhat a család, akár haza is vihetik az urnát. „De sokszor, aki elviszi, az is visszahozza, volt rá precedens, nem egyszer, nem kétszer” – mondja Gyula. A temetésrendezők brigádjának vezetője, Kuk László is megerősíti Gyula szavait:

„A gyászt, a fájdalmat látni nem olyan egyszerű. Ismeretségi körömben szokták mondogatni, hogy te már biztos hozzászoktál, nem rendít meg. Húsz éve csinálom, de megszokni ezt nem lehet.

Vannak olyan esetek, például egy gyerek temetése, az borzalmas. Ebbe belefásulni nem lehet. Szoktam azt érezni, félévente egyszer, hogy egy-két hétre el kell mennem szabadságra, ez mégsem olyan, mint egy gyárban a gép mellett állni egész nap.”

Acélbetétes bakancs és díszruha

László egy 15 fős brigádot vezet, akiknek minden temetéssel kapcsolatos feladatot el kell látniuk. „Ez kezdődik a halottszállítással. Ha háznál hal meg valaki és a papírt az ügyeletes orvos kiállítja, mi megyünk a házhoz a halottért, mi visszük a kórházba boncolásra vagy a temetőbe, ha nincs boncolás. Ha az utóbbi, akkor a halott öltöztetése is a mi dolgunk. Koporsós temetésnél ezután történik a halott azonosítása, majd a szertartás. Miután a ravatalozóban ez lezajlik, a kollégáim elviszik a koporsót a sírba, amit reggel előkészítettek, és ekkor történik a sírba helyezés, hantolás, koszorúk, virágok elhelyezése a síron. A gyászmenet élén megy a felvezető, aki az egyházi vagy polgári szertartást végző személyeknek megmutatja a reggel kiásott sírhelyet. A temetésrendezők egy része az előkészítőkből, a ravatalozósokból áll és van egy gépkocsivezető, illetve egy felvezető” – sorolja a feladatokat a brigádvezető. A temetésrendezőknek emellett sok más részletre is oda kell figyelniük, így a zeneválasztásra. Van saját, ének nélküli összeállításuk, ami a család kérésére módosulhat – ekkor kerül a repertoárba Máté Pétertől az Elmegyek vagy a Honfoglalás betétdala is. De van különböző felekezeteknek megfelelő zenei aláfestés is: református, evangélikus vagy katolikus. A temetésrendezőknek emellett minden nap át  is kell öltözniük, hiszen a reggeli, gödör kiásásához hordott munkásruhát és acélbetétes bakancsot, fekete nadrágra és fekete cipőre, azaz díszruhára váltják a ravatalozóban. „Eddig egy temetés volt 20 év alatt, amikor öltönyt varrattak nekünk, az a megyei közgyűlés elnökének a temetése volt – mondja László, majd hozzáteszi: De szerintem mindenkinek a saját elhunytja a legfontosabb, és

azt szoktam mondani, hogy ugyanaz a lapát temeti el a hajléktalant is, meg a főorvost is.”

Napi egy covidos elhunyt

Amint Varga Gyulától megtudom, évente a város körülbelül egy százalékát, 1200 főt temetnek el, ám ez a szám idén valószínűleg magasabb lesz. A járványügyi helyzet fokozódását megérzik az itt dolgozók: Kuk László elmondása szerint „ez mindenképpen a járványnak tudható be, nem egy és nem kettő covidban elhunyttal találkozunk most már, tavasszal, az első hullámban ez nem volt jellemző, de most nagyon feltűnő, főleg az utóbbi időben.

Úgy egy hónapja nincs olyan nap, hogy legalább egy koronavírusost nem temetünk.”

A fokozódó járványügyi helyzet miatt az itt dolgozók is nagyobb kockázatnak vannak kitéve, főleg azok, akik a kórházakba mennek az elhunytakért. Nekik speciális, fertőtleníthető anyagból készült védőfelszerelést és védőmaszkot is biztosítanak. Ha a pincébe megyünk, akkor mi is beöltözünk, olyankor ezt az új ruhát vesszük fel, ami lemosható anyagból készült, ezt tudjuk kívülről is fertőtleníteni. A megfelelő védőruha főleg a halottszállítóknak fontos, hogy ha mennek a kórházba, akkor az előírás szerinti felszerelés legyen rajtuk” – mondja Gyula. 

2-3 köbméter föld

Talán nincs még egy olyan szakma az egészségügy dolgozóin túl, amelyik ennyire nyilvánvalóan találkozna a járványhelyzet következményeivel, ez azonban csak egyike azoknak a viszontagságoknak, amivel a sírásók szembesülnek. Általában sem kíméli őket az időjárás sem: az elhunytat hóban, fagyban, kánikulában el kell temetni. Időjárástól függetlenül, naponta 5-6 temetést bonyolítanak délelőtt 10 óra és délután 3 között. „Fizikai erő mindenképpen kell hozzá, mert egy sírgödröt kiásni azt jelenti, hogy 2-3 köbméter földet meg kell mozgatni, illetve vissza is kell lapátolni. Kell hozzá egyfajta – nem érzéketlenség, de – lelki nyugalom, mert ezt tudni kell kezelni. Volt olyan, aki egy hét múlva elment, mert nem bírta ezt a légkört” – mondja a brigádvezető, akitől azt is megtudom, hogy többségében nyolc általánost végzett betanított munkások vannak a csapatában, neki van egy „temetkezési szolgáltató” képesítést adó OKJ-s végzettsége. Ami pedig a fizetést illeti: ez a temetésrendezők esetében nettó 150-170 000 között mozog, ami nem sok, de László szerint „szabolcsi viszonylatban nem is olyan rossz”. Amikor arról kérdezem, hogy ismer-e női sírásót, rögtön rávágja:

„még csak nem is hallottam róla, hogy lenne az országban női sírásó!”

Galéria | 5 kép

„Húsz éve csinálom, de megszokni ezt nem lehet” – a sírásók hétköznapjai

„Húsz éve csinálom, de megszokni ezt nem lehet” – a sírásók hétköznapjai

Fotó megosztása:

Versenyben a Nyírásók csapata

Humor és kikapcsolódás nélkül ezt a terhelést aligha lehetne bírni, viszont László és Gyula is egyhangúlag kijelentik, hogy a csapat sok mindenért kárpótolja őket: „Akik a brigádban vannak, évtizedek óta csinálják, összeszokott, jó csapat. Mi is emberek vagyunk, amikor van temetési szertartás, akkor nyilván nem, de az öltözőben vagy ebédidőben mindenki elmeséli a maga történetét, olyankor tudunk kötetlenebbül együtt lenni, és ez kell is, hogy elviselhetőbb legyen a helyzet. Szükség van a kötetlenebb kikapcsolódásra is, ezért időnként el szoktunk menni együtt egy-egy hétvégére a Tisza-partra pecázni, sátorozni, bográcsozni és rendszeres résztvevői vagyunk az országos sírásó versenyeknek – eddig minden évben második helyezett lett a Nyírásók csapata” – mesélik, amikor a munkájuk kevés szerethető részéről kérdezem őket. Megerősítenek abban is, ami az én régebbi benyomásomat is megerősíti, hogy közvetlen, szinte családias viszonyban vannak a temetést végző papokkal, lelkészekkel, kölcsönös a kedves odafordulás. „Az itteni egyházi elöljárókkal gyakran találkozunk, szinte mindenkivel családias viszonyban vagyunk, bármiről el lehet beszélgetni velük” – mondja Gyula. Lászlóval pedig kiderítjük, hogy ő volt az a felvezető tizenöt évvel ezelőtt, akivel akkor, beugró kántorként beszélgettem.

(Kiemelt kép: Nagy Tamás / nőklapja.hu)