Kismamaként ’56-ban: „Láttam a vörös csillagot belerepülni a Dunába”

"1956 november hetedikére voltam kiírva a második fiammal, és csak azért imádkoztunk, hogy ne pont aznap szülessen meg. Tudom, ez most már megmosolyogtató, de nekünk fontos volt. Végül egy nappal később, nyolcadikán született, de akkor már nem a születési dátuma volt a legnagyobb izgalom." Sasfi Éva második gyermekét várta, mindenórás kismama volt 1956 őszén. Erről az időszakról pár évvel ezelőtt mesélt nekem, ámulva hallgattam. Történetét most elhoztam nektek, olvassátok olyan szeretettel, ahogyan ő megosztotta velünk.

“A férjem a Műegyetemen tanított, és ott is laktunk az egyetem közelében. 1956 november hetedikére voltam kiírva a második fiammal, és csak azért imádkoztunk, hogy ne pont aznap szülessen meg. Tudom, ez most már megmosolyogtató, de nekünk fontos volt. Végül egy nappal később, nyolcadikán született, de akkor már nem a születési dátuma volt a legnagyobb izgalom…
Október 23-án, ahogy általában mindig, otthon voltam a nagyobb, akkor három éves fiammal, néztem ki az ablakon, és láttam, hogy egyre nagyobb a tömeg a rakparton.

A férjem korábban jött haza a munkából, és nagyon izgatott volt.  Mondta, hogy nagy dolgok fognak most történni, kezembe nyomott egy szórólapot a tíz ponttal, és elszaladt.

Egész a Bem térig ment a tömeggel, de onnan már visszafordult, mert ott kezdett egy kicsit eldurvulni a helyzet.

Sajnos a szórólap valahogy az évek során elveszett, pedig borzasztóan örülnék, ha meglenne. Az egész, ma forradalomnak nevezett időszak, az egyik legkülönlegesebb része volt az életemnek. Aki nem élte ezt át, talán el sem tudja képzelni. Az emberek lelkesek voltak, szinte mámoros volt a hangulat. Ugye dolgozni nem igen lehetett, az üzletek sem nyitottak ki, mindenki az utcán volt, beszélgettek, ismeretlenek ölelgették egymást…

Tudtam, hogy ez nem maradhat így, mégis gyönyörű volt

Mi elvileg éppen felújítottuk a lakást a kicsi érkezése miatt, de most ez is leállt.

Úgy voltam vele, hogy legalább egy kis meszet szerzek, hogy legalább az ő szobája szépen kész legyen.

Jó kiadósat kellett sétálni érte, de ez nekem sosem volt probléma, rengeteget jártunk túrázni egész életünkben, még ma, majdnem kilencven évesen is az a legnagyobb örömöm, ha sétálhatok az erdőben.
Szóval fogtam a hároméves fiamat, adtam a kezébe egy pici piros-fehér-zöld zászlót, és elindultunk. Azt a szeretetet és lekesedést, ami az úton körülvett minket, sosem fogom elfelejteni. Az emberek körénk gyűltek, a fiamat puszilgatták, mindenki mosolygott.
Csodálatos volt. Pedig én világ életemben talán túlzottan is realista voltam, mondtam is már előre, hogy ezt a szovjetek biztos nem fogják hagyni.
Végülis tudtam, hogy ez nem maradhat így, mégis gyönyörű volt az egész.

Vidékről jöttel fel az emberek, és hozták fel a terményeiket. Tudták, hogy nincsenek nyitva a boltok, hát osztogatták, amilyük volt: karfiolt, krumplit, ilyesmit. Egyik nap pedig nagy csődület gyűlt össze a közelben az egyik sarkon, ahol volt egy szovjet emlékmű. A tetején lévő vörös csillagra kötelet kötöttek, a másik végét egy furgonhoz kötözték, és bár nem ment könnyen, de végül letörték a csillagot. Ahogy leesett, egy fiatalember azonnal felkapta, és rohant vele, egészen a híd közepéig, ott dobta be a Dunába. Azt az üdvrivalgást, ami kitört erre a Duna mindkét partján! Fantasztikus élmény volt, tényleg sosem felejtem el…

Szülés kijárási tilalom idején

De igen, aztán november negyedikén hatalmas csörömpölésre, zúgásra ébredtünk: jöttek a szovjet tankok.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!