A Habsburg Birodalom déli határvidékén tisztviselők tucatjai szembesültek azzal, hogy a falusiak sírokat akarnak felnyittatni, hogy végezzenek a vámpírokkal. A helyzet komoly volt, hiszen sorra haltak az emberek a rejtélyes kórban, amit vámpírbetegségként hívtak, és váltig állították, hogy sírból visszatérő halott okozza. Orvosok és katonák sora vizsgálta a különös eseteket, míg egy botrányt követően végre Mária Terézia is állást foglalt. A 18. századi vámpírvadászatok izgalmas tükrei, hogyan találkoztak össze a népi hiedelmek, az orvostudomány eredményei és az abszolutista uralkodói törekvések az isten háta mögötti falvakban.

Történt egy nap, hogy Arnold Paole leesett a szénásszekérről és kitörte a nyakát. Paole a Habsburg-Szerbiához tartozó falu, Medvedia hajdúja volt, és a halála egyszerű esetnek számított – öt évvel később viszont különös aktualitást kapott. 1731 végén ugyanis három hónap alatt tizenheten haltak meg a faluban. Az áldozatok két-három napig voltak betegek, nyaki és mellkasi fájdalomra panaszkodtak, és arra, hogy néhai falubeliek vámpírként kínozzák őket. Márpedig Paole még életében gyakran mesélt arról, hogy halála után vámpírrá fog válni, mert régen, még a török területen egy vámpír kínozta. Szerinte akkor csak úgy tudta elkerülni a halált, hogy evett a vámpír sírjának földjéből és bekente magát a vérével, viszont ezek a praktikák sem mentették meg attól, hogy a halálát követően vámpírrá váljon. A falusiak pedig emlékeztek a szavaira.
A halála után kiásták őt és akiket hitük szerint megölt, átszúrták a szíveiket, majd elégették a testeket, a hamvakat pedig visszatemették a sírokba. Csakhogy nem voltak elég alaposak, mert Paole háziállatokból is táplálkozott, és akik ezeket megették, szintén vámpírrá váltak. Így hát 1732-ben a sok halálesetet kivizsgáló kerületi kapitányság katonatiszteket és a karanténállomás orvosát, Glasert küldte a faluba. Az orvos a betegeknél harmad- és negyednapos lázat diagnosztizált, amit szerinte a rácok túl szigorú böjti szokásai okoztak. Tíz kiásott holttest esetében pedig a következőt állapította meg:

  • voltak, amik annak rendje és módja szerint bomlásnak indultak,
  • voltak, amiket vámpírként azonosított,
  • és voltak, amiket gyanúsnak vagy félig gyanúsnak talált.

Glaser azt már nem tudta eldönteni, mihez kezdjen a testekkel, ezért visszatemettette őket és jelentést küldött a belgrádi tartományi központba, ahonnan tisztekből és katonasebészekből álló bizottság érkezett. A sebészek boncoltak, elemeztek és végül több holttest esetében megerősítették a „vámpírállapotot”. A helyi rác közösség körében bevett szokás szerint ezek fejét helyi cigányokkal levágatták és a testekkel együtt elégették, a hamvakat pedig a folyóba szórták.

A medvediai vámpírjárvány egyáltalán nem számított szokatlannak akkoriban, abban viszont fordulópontot hozott, hogy ez az eset indította el a vámpír alakját a világhír felé.

A történtekről készült jelentés ugyanis nyilvánosságra került: a szerbiai tartományi kormányzó, Karl Alexander von Württemberg maga vitte Berlinbe a vizsgálatok iratait, hogy az úri társaságnak beszámoljon az érdekes és borzongató eseményekről.
De hogy adhatott hitelt az állami hatóság az olyan nyilvánvaló babonaságnak, mint a vámpírhit? Mézes Ádám történész a Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában című kötetben publikált a Habsburg Birodalomban esett vámpírvadászatokról. A noklapja.hu-nak arról mesélt, hogyan találkoztak össze a népi hiedelmek, az orvostudomány eredményei és az abszolutista uralkodói törekvések az isten háta mögötti falvak vámpírjárványai során. 

Vámpírok, ahogy a nép ismerte őket

A vámpír, ahogy ma ismerjük: hosszú szemfogaival tépi fel az áldozata nyakát, hogy vért szívjon; a bőre sápadt, hiszen halott; a napfényt, a keresztet, a fokhagymát nem tűri el, koporsóban vagy kriptában alussza át a nappalt, hogy éjszaka portyára induljon; képes átváltozni denevérré, farkassá, patkánnyá vagy akár köddé; nem ritkán kifinomult, elegáns, de leginkább karizmatikus úriember, nemes. És persze ezek sokféle továbbfejlesztett változata van, hiszen az elmúlt húsz évben a figura abszolút reneszánszát éli a popkultúrában.

Max Schreck Orlok gróf szerepében a Nosferatu című 1922-es némafilmben, melyet Bram Stoker Drakulája ihletett. (Fotó: Hulton Archive / Getty Images)

Ez a „mai” vámpír már Bram Stoker 1897-es regénye, a Drakula előtt megjelent az irodalomban, például Goethe, Shelley, Byron verseiben, a születésének időpontját viszont valahol itt, a 18. századi, egyáltalán nem kifinomult esetek környékén kereshetjük. Ezekben a vizsgálati anyagokban ugyanis már megtalálunk sok olyan jellemzőt, amik Stoker klasszikusának is fontos motívumai.
Egy Kisilova nevű faluban 1725-ben kilencen is meghaltak egy héten belül. Az áldozatokat alig egy nap alatt elvitte valamilyen rejtélyes betegség, de előtte arról panaszkodtak, hogy a falu egykori lakosa, Peter Plogojowitz éjjel rájuk feküdt, a vérüket szívta és kínozta őket.

Amikor a helyi tiszttartó és az ortodox pópa felnyittatta Plogojowitz sírját, megdöbbentek, mert a tíz hetes holttest haja, szakálla, körme megnőtt, a régi bőre levált, alatta pedig új látszott, ráadásul friss vér folyt a szájából.

Amikor a test szívét átdöfték egy karóval, vér ömlött ki belőle.
A sírból visszatérő halott, az éjszakai légszomjat okozó lidérc, szellem vagy boszorkány, a vérivó gonosz különféle alakjai az egész világon, így Európában is ősidők óta ismertek – ezért aztán nem is lehet egyetlen ősét kijelölni a mai vámpírnak. Sőt, ahogy Mézes hangsúlyozza, ezek a hiedelmekben élő alakok nemcsak koronként vagy földrajzi területekként különböztek, hanem akár a szomszédos falvakban is eltérően élhettek, ráadásul a keresztény démonológia is erősen hatott rájuk.
Amikor Mária Terézia udvari orvosa, a holland Gerard van Swieten 1755-ben „vámpirizmusról” írt, addigra az elmúlt évtizedek vizsgálatai alapján körvonalazódott egy komplex betegségmagyarázó rendszer, ami két részből állt. Egyfelől a vámpírbetegségből, amely jellemzően gyorsan végez az áldozattal és mellkasi fájdalommal, lázzal jár. Ezt a helyi közösség azzal magyarázza, hogy egy visszajáró halott kínozza a beteget – gyakran a vérét is szívja.

Illusztráció 1800 körülről egy ijesztőnek és egyben szórakoztatónak szánt füzetből, “Varney the Vampire or the feast of Blood” címmel. (Fotó: Hulton Archive / Getty Images)

A vámpírbetegség fertőző, azaz aki ebbe belehal, maga is vámpírrá válik.

A vámpirizmus jelenségének másik része a védekezés, azaz, hogy a vámpírokat valamilyen módszerrel kivégzik. A gyanús holttestet kiássák és lefejezik, karóval szíven döfik, leöntik oltatlan mésszel, vagy elégetik és a hamvakat a folyóba szórják.
A vámpirizmus korabeli definíciója alapján Mézes a mai vámpír közvetlen előzményének tekinti a délszláv kultúrkörök hasonló lényeit: a bolgár és szerb (a korban ‘rác’) vampirt és vukodlakot, illetve a román (a korban ‘vlach’) moroit, továbbá a görög vrykolakast és a cseh-morva visszajáró halottakat. Utóbbiak ritkábban szívnak vért, de szintén gyakran fertőzőek.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mivel fenyegetőztek a falusiak, ha nem engedik nekik kivégezni a vámpírokat?
Hogy jönnek a vámpírok a szentekhez – avagy mi volt a pápa véleménye?
Miért volt olyan fontos a Habsburgoknak, hogy ki ne törjön a vámpírjárvány?
Próbáld ki most kedvezményesen!