Dobray Sarolta folytatásos regénysorozata a Nők Lapja 2020/42. számából.

Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

Péter a homlokához érintette a tenyerét, folyt róla a víz. Már vagy a tizedik gyerek jött oda hozzá az óvodai ünnepségen, hogy őket is dobja fel a levegőbe. Péter érezte, hogy fogy a türelme, de az a sok anyuka körös-körül majd elolvadt a gyönyörűségtől, színes kis pillangók voltak, és ez némiképp kárpótolta Pétert. Sőt. Pár perc múlva már a felnőtteknek magyarázott, azok meg csak itták a szavait, mindig egész kis hallgatóság gyűlt köré, mert Péter mondandójában – valójában, vagy csak látszólag – ott világított a hozzáértés a világ ezerféle ügyeihez. Épp a malájokról állt elő valami érdekes, kevéssé ismert statisztikával, amikor egy magas, jóvágású apuka hasított bele ebbe a bűvkörbe azzal, hogy megjegyezte, az ő szerény antropológiai szaktudása szerint Péter százmillióval tévedett.
Péter nem mond erre semmit, viszont egyik pillanatról a másikra mintha a mélybe zuhanna, mintha kirántottak volna a kezéből mindent, ami az előző fél órában olyan elegáns könnyedséggel ült a nyitott tenyerén. Ki csinálja ezt vele? Kik…? Körülnéz. Csupa hazug, mézesmázos arc. Léna persze remekül érzi magát. Ó, hogy „csacsog” azzal a tapsifülű apukával! Az anyák meg csak röhögcsélnek tovább, és tömik magukba a berlinert meg fasírtot, lám, nem véletlen az a sok löttyös has meg toka, meg segg, nem, dehogy pillangók ezek! Tehenek. Persze Lénának könnyű, ez az ő közege, ki tudja, miket beszélnek össze reggelente a büfében. Nyilván a férjeikről panaszkodnak. Biztos Léna is ezt csinálja, panaszkodik róla például annak az Ornella Muti-szerű nőnek, aki most őt bámulja. Péter tudta, hogy a nő – valami Edit – jóban van Lénával, mintha Léna mesélt is volna róla neki valamit, valamikor, persze hogy mit, arról Péternek fogalma sem volt. Hát jó. Odalépett a berlineres tálhoz, a nő mellé. Sima ügy, a nő szeme elkerekedett, csak úgy süt belőle az akarás, nem is csoda, hiszen Péter kedves és segítőkész, igen, a hangja selymes, de mégis határozott. Ez az Edit pedig nem túl okos, ellenben egész formás, a korához képest. Hegyes-völgyes, úgymond. És egészen lázba jön a lovaktól, ahogy Péter mesél róluk. Péter bedobja, hogy egyszer megmutathatná neki az új fedeles lovardát. Léna közben egészen belebújik abba a nagy fülű pasasba. Ki ez? Nem, Léna nem bír magával, Lénát jobb volna nem engedni emberek közé.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Léna és Péter története tovább folytatódik.
Próbáld ki most kedvezményesen!