Szakmai mentor, mester, felejthetetlen televíziós személyiség. Szegő Andrással nosztalgiáznak a Nők Lapja 2020/42. számának interjújában.

A televíziózás mogulja, akitől generációk tanultak, ma már nyugdíjasként éli az életét. Miként emlékezik vissza az elmúlt évtizedekre, és hogyan éli meg a magánéleti változást? Erről kérdezte többek között kollégánk a televíziós riportert.

– Korábbi műsoraidat nézegeted most idehaza?
– Csak bele szerettem volna nézni egy régebbi interjúba, amit még Alföldi Róbert készített velem, de feladom, mert sokkal okosabb a készülékem, mint amit használni tudnék. Az unokámnak körülbelül két perc lenne, és meg jó ideje vacakolok itt mindenféle gombokkal…

– Ezeken a kazettákon itt mind a régebbi műsoraid vannak?
– Amit tudtam, eltettem, csak meg ne kérdezd, miért. De eltettem szép rendben, csakhogy amikor legutóbb költöztem, eléggé összekeveredtek. Ha más nem is, jó kis időtöltés, hogy úgy-ahogy rendbe rakjam őket.

– Még mindig ennyire fontosak számodra?
– Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem fontosak, mégis örülök, hogy megvannak. Naivitás lenne azt hinni, hogy rajtam kívül bárki számára jelentenének valamit is.

– Tényleg nem hiszed, hogy ezek, mint egy korszak csúcsteljesítményei a magyar televíziózásban, értéket képviselnének? Hogy egy időszak kordokumentumai lennének?
– Annyira átalakult a televíziózás, hogy semmi, ami ma is felhasználható lenne, nincs már bennük. Egyre fogy létszámában az a korosztály, amelyik egykor látta, ők még talán elandalodnának rajtuk.

– Persze, Tamás, ugyanakkor a harmincas évek slágerzenéi még mindig elementárisan hatnak: Éjjel az omnibusz tetején, Jön-e velem nagysád shimmyt járni?, vagy akár a régi kabaréjelenetek.
– Akkor úgy látszik, ezek időtállóbbak voltak. Szerintem ezek a tévéfelvételek olyanok, mint a családi fényképek. Annak fontosak, aki emlékszik, hogy mikor, hogyan készültek, milyen emlékek kötődnek ahhoz az időhöz, de a következő nemzedék legfeljebb annyit érez belőlük, hogy „jé, de érdekes, ilyen volt a nagypapa!”. A későbbiek számára még ennyit sem jelentenek. Amúgy is, azt, hogy „bezzeg az én időmben!”, ki nem állhatom. Megváltozott minden, és ezt tudomásul kell vennünk. Gondolj bele, a zseniális Göröcs Titi játékáról alig maradt néhány mozgókép, a Puskáslegendát azok építik jórészt, akik nem is látták őt játszani.

– Tamás, neked minden szakmai, hivatásbeli vágyad teljesült, sőt sok olyan is, amire gondolni sem merhettél. Ikonja lettél a szakmádnak, mint a maga területén Rodolfo, Latabár Kálmán vagy Kocsis Zoltán. Minden sikerült a munkádban. Mit gondolsz, ez boldogabbá tett? Jobb lett tőle az életed? Teljesebb? Elégedettebben tekinthetsz vissza?
– Erre nem tudok válaszolni. Nem ismerek alternatívát. Nekem ez volt az életem, már nem derülhet ki, milyen lett volna, ha másként élem meg. Éppen úgy lehetett volna akár boldogabb, akár boldogtalanabb. Én belecsöppentem ebbe, nekem ez jutott. És örülök.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan emlékszik vissza a tévés időkre, és milyen ma az élete?
Próbáld ki most kedvezményesen!