Az életébe került, hogy az űrből akart tanítani

Christa McAuliffe, egy kétgyerekes amerikai tanárnő lett volna az első civil űrhajós a világon. Csakhogy 1986. január 28-án Challenger űrsikló, amin hat társával utazott, felrobbant. A Netflix most dokumentumsorozatban jár utána, hogy miért pont őt választották a feladatra, miért volt olyan fontos, hogy egy tanárnőt is felküldjenek az űrbe, és kik a felelősek a haláláért.

Christa McAuliffe portréja. (Fotó: © CORBIS/Corbis via Getty Images)

„Nagyon örülök, hogy én lehetek az első civil az űrben. Nagyon izgalmas lesz a gyerekeknek, hogy a tévében azt látják, az űr mindenkié” – így beszélt Christa McAuliffe arról, hogy miért tartja fontosanak, hogy egyszerű középiskolai tanárként űrutazást tehet. Christa McAuliffe utazása azonban tragikus véget ért: 1986. január 28-án Challenger űrsikló, amin hat társával együtt utazott, a start után mindössze 73 másodperccel felrobbant a levegőben. A baleset még a légkörben bekövetkezett, a Challenger el sem érte az űrt.

Ennek a tragédiának állít emléket a Netflix új dokumentumfilm-sorozata, a négyszer egy órás Challenger: Az utolsó repülés (Challenger: The final flight). A készítők, Steven Leckart és Glen Zipper gyerekek voltak a baleset idején, és amerikai gyerekek millióihoz hasonlóan élőben nézték végig, ahogy felrobbant az űrsikló és meghaltak az űrhajósok. Kennedy elnök 1963-as meggyilkolásához hasonló nemzeti trauma volt ez, egy váratlan, tragikus esemény, ami megrengette az emberek hitét az országuk sebezhetetlenségében. Ráadásul sok gyerek ekkor szembesült először a halállal, egy közkedvelt ember, egy tanárnő brutális, élőben közvetített halálán keresztül.

De miért pont Christa McAuliffe? Hogy került egy 37 éves, New Hampshire-i, kétgyerekes tanárnő egy űrsikló fedélzetére? A Challenger: Az utolsó repülés egyik szála ezt mutatja be, hogy miért volt szüksége a NASA-nak (Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal) arra, hogy a profi, éveken át képzett űrhajósok mellett egy civilt is bevessenek. Valakit, akit az űrhajósokkal szemben mindössze pár hónap alatt készítettek fel az űrutazásra. 

Tanár az űrben

Christa McAuliffe kiképzése és űrutazása propagandacélokat szolgált. A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére az amerikaiak érdeklődése csökkenni kezdett az űrhajózás iránt. Messze volt már a Holdra szállás emléke, a Föld körüli pályára állt űrsiklók kalandjai pedig egyre kevésbé izgatták az amerikaiakat. A NASA sajtómunkatársai döbbenten figyelték, ahogy az űrhajózással kapcsolatos hírek egyre hátrébb szorultak a lapokban, a címoldalakról szép lassan a mínuszos hírek közé. Ha pedig valami már nem népszerű, arra nehezebb pénzt szerezni. Ha az emberek már nem tartják érdekesnek vagy fontosnak az űrutazást, akkor előbb-utóbb az is felmerülhet bennük, hogy miért is költik erre az adójukat.

Így aztán megszületett az ötlet: tegyék elérhetővé az űrutazást a hétköznapi emberek számára is. Kampányoljanak azzal, hogy az űrrepülés hamarosan mindenki számára reális lehetőség lesz, nem valami különleges és misztikus dolog a kiválasztott keveseknek.

 És ha ez így van, akkor jöhetnek a civil űrhajósok. A NASA először egy híres emberben gondolkodott, írók, újságírók, tévések, művészek között keresték az első civil űrhajóst, de az is felmerült, hogy lehetne Big Bird, a Szezám utca című bábsorozat népszerű alakja. (Vele állítólag méretproblémák adódtak, egyszerűen túl nagy volt az űrutazáshoz.) Végül azonban jobb ötletük támadt, mégpedig az, hogy – ahogy Ronald Reagan elnök mondta – az első civil űrhajóst Amerika legjobbjai, vagyis a tanárok közül választják majd ki.

Christa McAuliffe barátaival ünnepel, miután visszatért a Fehér Házból, mint a Tanárok az űrben program döntőse. 1985. január 27. (Fotó: Suzanne Kreiter/The Boston Globe via Getty Images)

A Tanár az űrben elnevezésű programba 11 ezer tanár jelentkezett, közülük tíz döntőst választottak ki. Fizikailag és pszichésen mindannyian alkalmasak voltak az űrutazásra, de Christa McAuliffe kiemelkedett közülük. „Nem lepett meg, hogy végül őt választották. Igazából szinte számítottunk rá” – mondja a filmben a húga. Christa ugyanis képes volt arra, hogy pillanatok alatt elnyerje az emberek szimpátiáját. A riporterek kérdéseire gyorsan, szellemesen és kedvesen válaszolt, a médiában tökéletesen eladható személyiség volt. „Hitt benne, hogy nagy dolgokra hivatott. De abban is hitt, hogy mindenki nagy dolgokra hivatott” – emlékszik vissza a testvére.

Az sem volt mellékes szempont, hogy nő volt, így a kiválasztása a hetvenes években egyre erősödő nőjogi mozgalmak, és általában a nők felé tett gesztus is volt egyben.

Ráadásul a végsőkig elkötelezett tanár volt, aki elsősorban azért akart felmenni az űrbe, mert úgy érezte, hogy egy ilyen utazás után sokkal hitelesebben tudna tudományos kérdésekről beszélni a diákjainak. A tervek szerint két órát is tartott volna az űrből, amit a gyerekek élő adásban nézhettek volna végig.

Christa McAuliffe szimulációs gyakorlaton a Johnson Űrközpontban, Houston, Texas. (Fotó: Bettmann/Getty Images)

Miközben egy ország követte nyomon a felkészülését, arról nem igazán esett szó a nyilvánosságban, hogy az Űrhajózási Hivatal nem támogatja a Tanár az űrben programot, szerintük ugyanis az űrrepülés valójában egyáltalán nem olyan biztonságos, mint ahogy azt a NASA beállította. „A NASA sajtóirodája egyre gyártotta a történeteket. Pontosan tudták, hogy mit akarnak elmesélni a közönségnek. A vezetőség igyekezett azt kommunikálni, hogy az űrsikló olyan biztonságos, mint egy utasszállító. Pedig tudták, hogy hatalmas a kockázat” – mondja June Scobee Rodgers, a Challenger parancsnokának özvegye. Richard Truly egykori űrhajós pedig hozzáteszi, hogy az olcsó és gyakori űrrepülés csak álom, ilyen űrtechnológia ugyanis akkor sem létezett, ma sem létezik, és szerinte soha nem is fog létezni. 

Sötét titkok a háttérben

Nem csak arról van szó, hogy az űrrepülés általában elég veszélyes. A Challenger: Az utolsó repülés másik, rémisztő szála azt tárja fel, hogy milyen nagyon is konkrét problémák voltak a Challengerrel. Az űrsikló azért robbant fel, mert a hozzá kapcsolódó gyorsítórakéta tömítőgyűrűje a szokatlanul hideg időben rugalmatlanná vált, és az indulás után megrongálódott. Arról, hogy ez esetleg bekövetkezhet, tudtak a NASA munkatársai. A gyorsítórakétákat gyártó cég többször jelezte a problémát, foglalkoztak is vele, csak éppen megoldás nem született. Nem is születhetett, mert nem volt rá idő. Az ütemtervet mindenáron tartani kellett, szállítani kellett a sikeres küldetéseket, azt sugározva a közvélemény felé, hogy a az űrprogram hasít.

A Challenger legénységének tagjai (balról jobbra, első sor) Michael J. Smith, Francis R. Scobee, Ronald E. McNair, (balról jobbra, hátsó sor) Ellison S. Onizuka, Sharon Christa McAuliffe Gregory Jarvis és Judith A. Resnik. (Fotó: Corbis/VCG via Getty Images)

Több mint harminc év távlatából megdöbbentő látni, hogy mennyire másképp értékelik, mennyire másképp rendezik el magukban a történteket azok, akik végül az indításról szóló döntést meghozták.

Akad olyan mérnök, aki könnyek között beszél arról, hogy maga is felelős hét nagyszerű ember haláláért, mert ha kicsit bátrabb lett volna, ha ki mer állni az igazáért, akkor a tragédia talán nem történik meg. Ugyanakkor olyan megszólaló is akad, aki a mai napig kitart amellett, hogy a Challengernek fel kellett szállnia.
„Harminc évvel később sem gondolom máshogy. Nagy országok utaznak az űrbe. Ők akarják előrevinni a technológiát, ők tanulnak. Ez kockázatos. Kockáztatni kell” – állítja William Lucas, a Marshall Űrközpont akkori vezetője. Szerinte a fejlődés ára az űrhajósok élete volt, és ma sem döntene másképp, ha az akkori adatok állnának rendelkezésére. Kérdés, hogy döntött volna Christa McAuliffe, aki társaival együtt nem tudott ezekről a kockázatokról. Legalábbis annyit biztosan nem, mint amennyit a sorozatban megszólaló döntéshozók. Ha tudott volna, valószínűleg nem jelenti ki olyan nagy mosollyal a kamerák előtt, hogy manapság mennyire biztonságos az űrrepülés, és mennyire megbízik a NASA-ban. 

Christa Mcauliffe (Fotó: Encyclopaedia Britannica / UIG Via Getty Images)

Különösen azért hagy keserű szájízt a Challenger: Az utolsó repülés megnézése, mert sok évvel a Challenger katasztrófája után, 2003-ban a Columbia űrsikló tragédiájához is hasonló mechanizmusok vezettek. Itt is ismert hibák és azokról való hiányos kommunikáció vezetett a balesethez, hét ember, köztük két nő halálát okozva. 

(Kiemelt kép: Christa McAuliffe mikrogravitációs repülés közben a NASA KC-135 jelű repülőgépének fedélzetén, 1986. január 8. Fotó: NASA/Smith Collection/Gado/Getty Images)