„Az idő a legnagyobb kincsünk” – Interjú dr. Csernus Imre pszichiáterrel

 Úgy teszünk, mintha tengernyi időnk lenne, ezért halogatjuk, hogy kilépjünk a halott kapcsolatunkból, az utálatos munkahelyünkről, vagy hogy megbocsássunk az apánknak, mert gyerekkorunkban nem volt ránk elég ideje. A dokival a Margitsziget platánfái alatt az időnk rövid történetéről beszélgettünk.

Legutóbbi könyvedből árad a nyugalom, az élet és a természet szeretete. Még káromkodás sincs benne, a legerősebb indulatszó a „kutya kemény”. Mitől lett ez a könyv ilyen visszafogott?
Nem a változásról szól az élet? Most így éreztem jól magam.

Azzal indítasz, hogy borotválkozás közben találtál egy fájdalmas csomót a nyakadnál. Mire gondoltál először?
Arra, hogy meg kéne nézetni, mert szokatlannak éreztem, de nem ijedtem meg. A tünetek csak jelképek. Fontosabb volt azon agyalnom, hogy mit nem veszek észre az életemben, ami miatt kialakulhatott a csomó. Voltak olyan konfliktusaim, amelyekkel, azt hittem, együtt tudok élni, de kiderült, hogy mégsem, ezért a csomó megjelenése után elrendeztem őket. Az operáció előtt erős nyugtatót hoztak, én meg kinevettem az orvost, hogy minek, hiszen nem félek. Besétáltam a műtőbe, levettem a papucsomat, felfeküdtem a műtőasztalra, elkvaterkáztam az altató­ orvossal, és elaludtam.

Tíz éve laksz Szomolyán. Már nem városi, hanem vidéki embernek érzed magad. Lehet mondani, hogy a természettel való békés együttélés mentén éled az életed?
Amikor lehetséges, igen. Tegnap például ribizlit szedtem. Budapesten össze­folytak az évszakok és a hangulatok, annyira el voltam foglalva a magam dolgaival, a város zajával, de most észreveszem, megélem a fák rügyezését, lombhullását. Min­den évszakot egyformán szeretek. Sokszor persze óhatatlan, hogy a városba utazzak előadást tartani, vagy a férfi kézilabda-­ és a női vízilabda-­válogatott csapatával együtt dolgozni. A föld közelségét viszont nagyon szeretem, min­den földdel kapcsolatos kétkezi munka kikapcsol, energiát ad.

A fizikai munka szeretetét a gyerekkorodból hozod?
A szüleim megtanítottak arra, hogy minden munka értékes. Nyaranta két hónapra kicsaptak az apai nagyszüleim tanyájára, ahol segítettem az állatok körül, az aratásban, madzaggal kötöt­tem össze a búzás zsákok száját, nagyapámmal meg feldobáltuk őket a lovaskocsira. A tűzrakás is gyerekkori élmény, hogy milyen jó begyújtani, a tűz köré ülni. Sokszor megraktam a tüzet, és élveztem annak látványát. Orvosként a műszak végén rendszeresen segítettem a nővéreknek „tisztázni” a betegeket. A kétkezi munkának lát­ható eredménye van.

Azt írod, hogy régen a tradicionális nagycsalád más ingereket adott a gyerekeknek, jobban felkészítette őket az életre, mint most.
Régen a gyerekek szeme láttára történt a születés és a halál is, elfogadták az élet körfor­gását, ma viszont a generációk külön élnek, a gye­rekek nem látják az idősödő szülők nyűgét­, baját. Csak tünetileg foglalkoznak velük, elviszik őket orvoshoz, megkérdezik, bevették­-e a gyógyszert, a saját gyereküknek meg azt mondják, hogy „ne félj, meggyógyul a nagymama”. Jobb lenne, ha a gyereket is bevinnék a kórházba, később el­vinnék a temetésre, hogy megtanulja, mit jelent a búcsú, így később a szüleit is el tudja majd en­gedni. Mára viszont minden élethelyzetnek ki­alakult a törvényes rituáléja, az elfekvőtől kezdve a szülőszobáig specializált szakmák vannak, üvegen keresztül örülnek az apák az újszülötteknek. A kialakult helyzeten nem, de a tudatosságon lehetne változtatni.

Hogyan lehetünk tudatosabbak?
Először el kell dönteni: hazudok magamnak, vagy jól érzem magam a bőröm­ben, laza vagyok, vagy görcsös? Ha tudatosult, hogy becsapom magam, akkor át kell gondolni a miérteket. Ha rájövök, hogy azért, mert a könnyűnek látszó utakról – amiket azért választok, hogy megússzam a fájdalmat – azt hiszem, működőképe­sek, az önbecsapás miatt nem szeretem magam, ami az önbizalom csökkenéséhez vezet. Ilyenkor jön az önbüntetés, ami megnyilvánulhat rossz közérzetben vagy a pszichoszomatikus tünetek és betegségek széles tárházában is. Ha a gödör aljára értem, és ott rájövök, hogy mégis én vagyok az életem kovácsa, és nem a környe­zetemet hibáztatom a kudarcos életemért, hanem vállalom, hogy hagytam magam a szeretetéhségem miatt manipulálni, azzal feloldom az önbecsapásaimat, és bocsánatot kérek önmagamtól. A tudatos élet itt kezdődik.

A mai ember sokszor meg akarja úszni az életet, a külső-belső fájdalmat. Régen ez nem így volt?
Nem hiszem, mert régen az élet szerves részeként elfogadottabb volt a fáj­dalom. Az érzelmek hangos kinyilvánítását viszont szégyellték, mert racionális szempontból közelítették meg őket, illetve a pasik nem beszélhettek az érzéseikről, mert azt lányos dolognak tartották, míg a hölgyek nyugodtan sírhattak. Mára már, ha lassan is, de változik a helyzet.

Anno a fiúk beavatási szertartásokon mentek keresztül, mert akkor váltak férfivá, ha azokat teljesítették. Ennek hiányában egy mai szülőnek mit kellene tennie ahhoz, hogy a gyereke érezze annak súlyát, hogy felnőtt, és ezentúl ő vállal felelősséget az életéért?
A 21. században nem hegtetoválást kell eltűrni vagy oroszlánra vadászni, hanem attól lesz felnőtt va­laki, ha a fájdalmas élethelyzeteket is tudja kezelni. Ha párkapcsolatban, munkahelyen vagy az élet más fontos színterein elutasítják, nem esik szét, megoldja a váratlan helyzeteket, és konfliktusban nem a másik­ra mutogat, hanem a saját portája előtt söpör.

Szülőként ezt hogy lehet megtanítani a gyereknek?
Ha a szülő is vállalja a felelősséget az életéért, a gyerek eltanulja tőle.

Ha egy nőt megcsal a férje a titkárnőjével, hogyan reagál egy felnőtt, és hogyan egy felnőttnek látszó nő?
Egy felnőttnek látszó nő elkezd siránkozni, hogy mennyi mindent megtett ezért a szemétládáért, ő meg bezzeg úgy hálálja meg, hogy lelép egy másik nővel. A felnőtt csajszi ezzel szemben azt mondja, milyen hülye volt, hogy ilyen sokáig azt hitte, felnőtt kapcso­latban tud élni egy kisfiúval, és továbblép.

Minden második házasság válással végződik, sokan apa nélkül nőnek fel. Milyen hatással lesz ez az így felnövő gyerekek későbbi párkapcsolatára?

Ne hagy ki a Psziché Akadémia legújabb előadását!

Ha szeretnél többet megtudni a párkapcsolatok buktatóiról, mindenképp hallgasd meg a Psziché Akadémia legújabb beszélgetését dr. Csernus Imrével és dr. Hevesi Krisztina szexuálpszichológussal.

Én úgy fogalmaznék, hogy sokan hiteles apa nélkül nőnek fel, hiszen lehet, hogy együtt élnek a szülők, de kevés az olyan pasi, aki érzelmi szempontból is fel­nőtt. Ez az egyik oka a párkapcsolati problémáknak, amiért nemcsak az apák, ha­nem a hölgyek is a hunyók, akik mindentől meg akarják menteni a partnereiket és a gyerekeiket is. Az anyák legtöbbször kiherélik a fiaikat, a lányok meg elférfiasod­nak, mert elhiszik, hogy jobban érvényesülnek, ha erőszakosak. A fiúk érzelmi szi­tuációkban konfliktuskerülők lesznek, mert eltanulták az apjuktól, és olyan „tökös csajt” fognak választani, mint az anyjuk, a lányok meg „papucsot”, akinek meg lehet mondani a tutit – a kör bezárult.

Fotó: Pályi Zsófia

Hogyan élhet egy városi ember tudatosabban, közelebb a természethez?
Mindegy, hogy hol vagyunk! Vagy tudatosan élünk, vagy nem. Fel kell ten­nünk magunknak a kérdést, hogy szeretek-­e városban élni, vagy sem. Ha imádjuk a reggeli dugót, a hangos szomszédot meg a galambokat, akkor minden oké. Én is feltettem magamnak a kérdést, de nekem elegem lett a nyüzsgésből – ezért költöz­tem vidékre.

Jó lenne, ha mindenki ilyen könnyen hozna döntéseket.
Az emberek általában nem mernek dönteni, mert félnek az újtól. Kölyökkor­ban, amikor fára vagy egy magas mászókára akartunk felmászni, rögtön jött a so­pánkodás, hogy, „jaj, ne csináld, veszélyes, úgysem fog sikerülni”, mi meg elhittük.

Sok szülő azt hiszi, fel kell adnia az életét a gyerekéért, így a gyerek sokszor „élve felzabálja” az anyját. A nők ezt miért hagyják?
A nők az anyaság által könnyen megszerezhető sikerélményt kapnak. Szív­ják a gyerekeik vérét, miközben azt hiszik, jól szeretik őket, holott valójában csak magukat szeretik. Önállóságra nevelés helyett magukhoz kötik a gyereket, ezt ő megszokja, ezáltal kényelmes, lusta, sértődékeny lesz, a felnőtt életében meg konfliktuskerülő és döntésképtelen.

Miért ragaszkodnak a nők olyan férfihoz, aki megalázza őket?
Ez Stockholm-­szindróma (amikor a túszok és a kiszolgáltatott emberek sze-retetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt – a szerk.). Úgy vannak vele, hogy már ismerik a férfit, ezért gyávák kilépni a kapcsolatból és megbocsátani önma­guknak, mert feladták az elveiket, megalkuvók lettek, ezért büntetik magukat. Ha érzed, hogy besokalltál, akkor mersz változtatni. Amikor megfogalmazod és elfoga­dod, hogy időnként gyáva vagy, onnantól kezdve nem használod a „probléma” szót, hanem felismered, hogy döntési lehetőségeid vannak. Na, akkor jöhet a megújulás!

Te milyen helyzetben voltál gyáva?
Amikor azt hittem, önbecsülés nélkül ki tudok alakítani egy boldog párkap­csolatot, de nem tudtam, hogy ez nem boldogság, csak biztonságos és kiszámítható élet. Az egómat fényezgettem, amikor a korábbi párjaimmal „vak vezet világtalant” felállásban léteztünk. Nem volt önbecsülésem, mert hazudtam magamnak. Játszot­tam az erőset, de nem voltam az.

Két éve házasodtatok össze a negyedik feleségeddel, Anitával, akivel egy tokaji rendezvényen ismerkedtetek meg, ahol sommelier-ként dolgozott. Miben más a mostani házasságod, mint az előzőek?
Törekszünk arra, hogy vállaljuk a tetteinkért a felelősséget, és konfliktus­ helyzetben ne a másikra mutogassunk, játszmázzunk, hanem a megoldásra kon­centráljunk.

Miért hindu szertartás szerint házasodtatok össze?
Az ő kívánsága volt, mert ebben hitt, én meg kíváncsi voltam rá. A szertartás zárásaként az ember, aki összeadott minket, rengeteg áldást mondott el szanszk­ritül, utána lefordította magyarra. Aztán illatos fűszereket égetett, és megkérte a násznépet, hogy mindenki gondoljon arra az áldásra, amivel jót kíván nekünk, az ifjú párnak, és menjen körbe mindenki háromszor az emelvényen, ahol a szertartás zajlott, a gyűrű, az összefogás, az egymásra figyelés szimbólumaként. Nagyon szép jelenet volt.

Zavar, ha beszólnak, hogy a sztárpszichiáter négyszer állt oltár elé?
Ez egy tanulási folyamat volt. Minden korábbi párkapcsolatom kellett ahhoz, hogy mára megtaláljam az ideális társat. Amikor valaki véleményt mond a másik­ról, a saját megoldatlan konfliktusai jelentősen befolyásolják a véleményalkotás­ban. Ha valakit megbélyegeznek a negyedik házassága miatt, azzal konfrontálódik, hogy gyáva döntést hozni a saját házasságában, de találkozott olyannal, aki mert megújulni, és ez zavarja. Az, hogy ez változzon, sok meló. A körülöttünk levő fák (margitszigeti platánfák – a szerk.) feltehetőleg egyszerre lettek elültetve. Vannak vastagabbak, vékonyabbak, görcsösebbek, egyenesebbek. A társadalomban is ez van. Mindenki megkapja a lehetőséget, hogy felismerje, mit jelent a tudatos élet, de sokan nem hallják meg, hanem csak racionális szempontból közelítenek az élethez, de előbb-­utóbb ki fog alakulni egy kritikus tömeg, ami változásokat generál. De hogy mikor, senki sem tudja. Nekem az a legfontosabb, hogy önmagammal el tudjak számolni.

Mit kell tennünk ahhoz, hogy a mindennapokat ne rutinból nyomjuk le, hanem legyen bennünk több tűz, érezzük, hogy élünk?
A Bakancslista című filmben az egyik szereplő azt magyarázza, hogy egy felmérés szerint az emberek 96 százaléka nem akarja megtudni a halála napját. Szerintem azért, mert nem tettek meg mindent akkor, amikor élhettek volna. Nin­csenek hétköznapok. Minden nap egyszeri és megismételhetetlen.

(Kiemelt fotó: Pályi Zsófia/Nők Lapja)

Ha szeretnél többet megtudni a párkapcsolatok buktatóiról, mindenképp hallgasd meg a Psziché Akadémia legújabb beszélgetését dr. Csernus Imrével és dr. Hevesi Krisztina szexuálpszichológussal.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!