„Ami megtörténik velünk, azt énekeljük el” – interjú Lakatos Mónikával

A zene világnapja, a múlt héten elnyert WOMEX-nagydíj és Romanino című szólólemeze apropóján Lakatos Mónika énekesnővel beszélgettünk oláh cigány kultúráról, előítéletekről, asszonysorsról, a régi lóvásárok hangulatáról és a zene, mint élő hagyomány szerepéről.

Ismerek néhány oláh cigány lányt, akik nagyon megküzdöttek azzal, hogy tovább tanulhassanak. Ebből gondolom, hogy kevés olyan oláh cigány nő van az országban, aki koncertet és interjúkat ad, szóló karriert épít. Mesélnél egy kicsit arról, honnan jöttél?
Én budapesti vagyok, itt is születtem, a családom is Budapest és környékéről származik. Engem, illetve minket a férjemmel a nagyecsedi zenész cigány családokhoz szoktak kötni, de sokféle cigány van. Van egy nagy csoport, az oláh cigány és azon belül sok kicsi törzs. A nagyecsediek nem ugyanazok, mint az én családom, elsősorban nyelvbeli különbségek vannak. Szokásában is eltérhet, de alapvetően hasonlít. Tudni kell, hogy a nőknek – igen – sokkal nehezebb dolguk van a továbbtanulás terén és akár koncertek lehetőségében is. Sokan vannak, akik nagyon szépen énekelnek, cigány lányok meg asszonyok, de nincs lehetőségük, hogy nagyközönség előtt, színpadon léphessenek fel, hanem inkább csak saját közösségben, otthoni, családi körben énekelhetnek.

Miért nem énekelhetnek a nagyközönség előtt?
Nem arról van szó, hogy nem énekelhetnek, hanem inkább arról, hogy teljesen a férjükhöz vannak kötve. Ha férjhez megy egy lány és a férje nincs zeneközelben, olyanféle zeneközelben, amit színpadon mutatnak be, akkor az az asszony valószínűleg nem fog fellépni soha. Nagyon más világnézetűnek kell a férfinak lennie, hogy az asszonnyal ezt meg tudja úgy beszélni. Talán egy-kettő ilyen lányt ismerek a környezetemben, akinek a férje partnere a feleségének ebben, ha a nő ezt szeretné csinálni. De ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy ha a férj nincsen zeneközelben, akkor az asszony sincs. Valami úton-módon, ha tánccal foglalkozik, hangszeren játszik a férj vagy énekel, akkor az asszonyt is bevonhatják. De ha nem, akkor csak az otthoni közösségekben, egy-egy dal erejéig mutatkozhat meg az asszony tehetsége.

Jól gondolom, hogy a zene egyébként is sokkal inkább az élet, az ünnepek része, semmint egy előadás? A közönség szereti látni a cigányzenéből a produkciót, de úgy tapasztaltam, hogy ezekben a közösségekben elsősorban nem azért énekelnek, hogy kiálljanak vele a színpadra.
Igen, ez így van, a zene a mindennapjaink része. Én magam is, ha nem koncertezünk, ha máskor nem, otthon takarítás közben, főzés közben is énekelek. Mikor gyerek voltam, ének közben táncoltunk is a testvéreimmel. Tehát az életünk része, a mindennapjaink része és spontán, ha kell, bármikor előjön.

Miket énekelsz takarítás közben?
A hangulatomtól függ, hogy éppen egy gyorsabb dalt vagy egy melankolikusabbat vagy egy hallgatót. Változó. Ahogy éppen érzem magam.

Legújabb lemezeden, a Romaninon régi balladákat, hallgatókat gyűjtöttél össze. Ez egy nagyon fájdalmas, ősi, mélyről jövő anyagnak tűnik nekem. Honnan ez a fájdalom?
Szerintem a cigányság életében benne van ez. Nem csak a vidámság, bár ugye sokaknak a vidámság jut eszükbe, ha a cigányokra gondolnak. Pedig azt is szokták mondani, hogy a hallgató a cigányság lelke. Ha azt mondják, hogy cigányzene, rögtön ezek a bulis mulatók jutnak az emberek eszébe.

Van egy mélyebb része a cigányságnak, és ez ezekben a hallgatókban mutatkozik meg.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Műfaji meghatározása szerint mit is jelent a hallgató tulajdonképpen?
Ritmustalan ballada, így lehet egyszerűen megfogalmazni. Azért ez a lelke a cigányságnak, mert a hallgatókban tényleg mindenünket kifejezzük. Ha örömünk van, ha bánatunk, ha üzenünk egymásnak, vagy ha Istenről énekelünk. Ezekben könnyebben ki tudjuk magunkat fejezni. Főleg ha egy cigány egy cigánynak üzen, vagy ha valakinek szól az a dal. Sokkal jobban megérint, mintha csak egy szóval mondok el valamit.

Olyan dolgokat is elmondunk ezekkel a dalokkal, amiket egyébként nem mondanánk ki vagy nem szoktunk kimondani.

A szövegek pedig változnak alkalomtól vagy helyzettől függően, sokszor improvizatívvá válik egy adott helyzetben egy dal. Ez az előadótól is függ. A dallamvariációk is olyanok, hogy mindenki önmagát teszi bele egy dalba, abba az adott emberi helyzetbe, picit az előadó adott esetben saját érzelmi töltetével változtathatja a dallamot, előfordulhat ilyen is, de a magja ugye akkor is megmarad.
Ezt a műfajt a nagyközönség annyira nem is ismeri. Az ismertebb zenekarok műsoraiban is csak egy-egy dal erejéig szerepelnek hallgatók. Azt próbáltuk jobban megmutatni ezzel a lemezzel, hogy van egy sokkal mélyebb rétege a cigányságnak. Mi sem tudtuk, hogy milyen visszajelzéseket fog kapni, féltem én magam is, amikor készítettük a lemezt, hogy talán túl tömény lesz, túl nehéz. Főleg egy idegen fülnek, aki annyira nem ismeri ezeket a dalokat, de még talán annak is, aki ismeri.

Úgy tűnik, egyértelműen pozitív volt a fogadtatás, mind a közösség, mind a szakma részéről. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a WOMEX-díj, amit múlt héten elnyertél.
Igen, hál Istennek sok a pozitív visszajelzés, az előadásokon is szeretik. Örülök, hogy megszületett ez a lemez, és úgy tudom, hogy ilyen még nem készült. Pedig annyira féltem, hogy milyen lesz a fogadtatás, mert sokszor nekem még előadni is annyira nehéz és sok. Egy-egy koncerten nehéz azokat a hangulatváltásokat megugrani. Mert van egyszer egy nagyon mély rész, aztán hirtelen fenn kell, teljesen más hangulatban énekelni egy dalt. És persze számít nagyon sokat az is ilyenkor, hogy én magam elődadás közben hogy vagyok.

Hogyan fogadtad ezt a nagyon rangos elismerést, amit talán a világzenei szcéna Oscar-díjának is lehetne nevezni?
Nagyon-nagyon örültem, közben meg olyan hihetetlen volt számomra. Nehéz volt elképzelni, elhinni azt, hogy cigányként mi egy ilyen díjat kaphatunk. Nagyon nagy megtiszteltetés, merthogy

a Muzsikás után Magyarországon mi vagyunk a másodikak, akik ezt a díjat megkaptuk, viszont a világon az elsők, akik cigányként kaphatták meg ezt az elismerést.

Úgyhogy nagy megtiszteltetés sok szempontból. Főleg, hogy tudom, micsoda emberek és zenekarok kapták előtte meg. Ezzel a díjjal úgy vagyok, hogy ezt nem én egyedül kaptam, hanem kapta a családom is, a férjem és a családjaink, mert ebbe a kultúrába beleszülettünk, láthattuk azt a kultúrát, ahogy ők éltek és felnőttek, és ezt a zenén keresztül nekik köszönhetően továbbadhatom. Ez a díj mindazoké, akik elősegítették, hogy megkaphassuk. Itt gondolhatok a kiadómra, a Gryllus kiadóra is akár. És természetesen a férjemé – ha tehetném, egy az egyben neki adnám.

Ha az ember elsőre hallgatja az új lemezed, már abból is rögtön kiderül, hogy ezeket a dalokat nagyon mély érzésekből hozod elő és ezért elég kimerítő is lehet előadni őket.
Igen, próbáljuk úgy előadni. Ezeket a dalokat, meg egyébkén is a cigány dalokat az élet szövi. A saját dalok a saját történeteimből születtek. Ami megtörténik velünk, azt énekeljük el. Vagy pedig azt, amit a közösségeinkben hallunk és másokkal történt meg. Így született minden régi dal is.

Ezen a lemezen van egy 120 éves hallgató is. Ennek mi a története?
Igen, ennek az a címe, hogy Xaszajlasz E Iboly. Egy csalódásról szól, amiben az asszony félrelépett és próbálja visszakapni a férjét, merthogy szereti. Úgy számoltuk ki, hogy milyen régi lehet, hogy már anyám is gyerekkorában hallotta az ő nagyapjától. Az a szépsége ennek a dalnak, hogy már az én generációmból sem sokan ismerték, annyira eltűnőben volt. És az idősebbek, amikor hallották tőlünk, nagyon megörültek, hogy ezt a dalt hallják. Sok emlékük fűződik hozzá. Régi történetekre, vagy egy időszakra emlékezteti őket. A másik pozitívuma az, hogy egy eltűnőben lévő dal az előadásaink során újraéledt. Fiatalok is elkezdték énekelni, újra megismerték, mert sokan már nem ismerték a fiatalabb generációból. És halljuk, hogy újra éneklik őket, új szövegekkel is akár. Kiderült, hogy ez a dal országokon is átívelt. Ahogyan utazásaink során találkoztunk cigányokkal külföldön, kiderült, hogy ők is ismerik ezt a dalt, csak más szöveggel.

Ahogy hallgattam a zenédet és korábbi zenekaraidat ismerve kicsit az az érzésem, mintha ablakot nyitna egy olyan világra, amit látunk időnként, hosszú szoknyás cigány asszonyokat jönni-menni, de igazából sokat nem tudunk róla. Rajtad keresztül viszont benézhetünk egy ilyen ablakon, és ennek a világnak a zenei, érzelmi gazdagságából is kaphatunk valamit. Mesélnél egy kicsit a hagyományaitokról? Jól gondolom, hogy ezek az emberi élet meghatározó szakaszaihoz kapcsolódnak? Vannak a hétköznapoknak is hagyományai?
Jól látod, megvan ennek a hallgatós lemeznek is a maga miértje. Ha meghallgatod a fiatalabb generációt, hallani fogod, hogy másképp éneklik el. Mert a mi generációnk, az enyém és a férjem generációja, mi még egy olyan világban nőttünk föl, amit nagyon kevesen ismerhetnek, merthogy nem művelik – mi magunk se már. Eltűnt az a világ. Gondolok itt például a lóvásárokra, hogy az én szüleim is, a férjem (Rostás Mihály Mazsi) és szülei is, olyan közösségben nőhettünk fel, ahol a lóvásárokon találkozhattak a különböző cigány csoportok, meg a nem cigányok is, és ott adhatták át egymás dalait, történeteit, együtt improvizálhattak. De hát ez a közösség ma már nincs, pedig ez azért nagyon fontos volt szerintem a cigányság életében, mert ahogy a nevükben is benne van, lovára, tehet ezek lovakkal foglalkozó cigányok voltak.

Akkor a nyelv megnevezése – lovári – is ebből a szóból ered?
Valószínűleg igen. Az én szüleim is állatokkal, lovakkal foglalkoztak, a családom anyai és apai ágán is.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Milyen volt egy ilyen lóvásár, hogy emlékszel?
Nagyon gyerek voltam, de voltak több napos lóvásárok is, egy-két-háromnaposak és olyankor lovaskocsikkal mindenki vitte az ő lovát, amit üzletre szánt vagy éppen azért ment oda, hogy hátha majd egy jó üzletre tesz szert. Ezek nem Budapesten voltak, mindig megvoltak, hogy hol és mikor lesz a lóvásár, és valahogy szájhagyomány útján tudták a cigányok ezt, hogy éppen hol milyen vásár van. Ott amikor üzlet tudott köttetni, ami mindkét félnek hasznos volt, akkor jött a kézfogás, aztán pedig megitták az áldomást. Este felöntöttek a garatra, jött a mulatás. Közösen, cigányok, nem cigányok, többféle cigány, főztek. A nem cigány is, ha egész nap ott volt, valamit enni kellett. Akkor székekre kirakták a lábast, megfőztek az asszonyok, amíg a férfiak üzleteltek és este, amikor az az áldomás meghozta a hatását, elkezdtek énekelni, zenélni. Ez az a világ, ami meghatározta azt is, hogy a cigányok és nem cigányok kultúrája hogy összefonódik, a zenei kultúrájuk is.

Mert ezeken a vásárokon a nem cigányok is beszálltak a zenélésbe, éneklésbe, ha olyan volt. A dalaink táplálkoztak egymásból.

Itt ismerték meg egymás dalait a nem cigányok, más cigány csoportok vagy messze földről érkezett cigányok. Nekünk még volt szerencsénk ebbe a világba belelátni, mi magunk ebben nevelkedtünk, de a gyerekeink már nem, ők már nem ismerik, mi ez. De a hangulatát azért próbáljuk átadni, hogy mi miben nőttünk fel, mi hogy hallottuk, tanultuk gyerekkorunkban. Gyerekként mi csak ott sertepertéltünk, játszottunk, de azért hallottuk zenélni a fiatalokat, és leutánoztuk őket. Próbáljuk így a fiatalokat is bevonzani ebbe a világba, hogy elképzelhessék, milyen is volt.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mi a lánykérés, udvarlás és esküvő menete az oláh cigány közösségekben?
Hogyan nyerte meg 16 évesen a Ki mit tud? versenyt Mónika?
Lovári nyelv: nagy veszteség, ha eltűnik.
Előítéletekről és a zene hídépítő szerepéről.
Próbáld ki most kedvezményesen!