„Nekem a zene a szerelmem” – Címlapinterjú Király Lindával

Karrieren innen és túl. A Nők Lapja 2020/39. számának címlapinterjúja.

Stúdióból színházba siet, itt felvételen vesz részt, ott próbál, a szünetekben szerepet memorizál. Igyekszik harmincórányi munkát belesűríteni a napjába, késő délután mégis frissen, mosolygósan, lelkesen érkezik az interjúra.

– Húsz éve robbantál be a magyar zenei életbe, azóta figyel mindenki árgus szemekkel. Az elmúlt két évtizedben kaptál hideget-meleget, a családotokat rengeteg csapás érte, de ha most rád néz valaki, akkor egy sugárzó, magabiztos nőt lát.
– Ez nagyon hosszú folyamat volt. Tizenhat évesen kerültem reflektorfénybe, ami eleve nehéz korszak a legtöbb lánynak, ráadásul nem volt egyszerű az, ahogy mi Magyarországra kerültünk. Amerikában születtem, ott nőttem fel, alig beszéltem magyarul. Azért jöttünk haza, mert édesanyámnak petefészekrákja volt. Két műtét és egyévnyi kemoterápia után azt mondták neki, hogy nagyon kicsi a túlélési esélye, ezért úgy döntött, haza szeretne jönni. Eszméletlenül erős nő. Amikor kihullott az összes haja és a szemöldöke, akkor is ugyanúgy eljárt dolgozni, emelt fővel, és egy pillanatig nem mutatta nekünk, hogy félne. Ben öcsém huszonhat évesen lett rákos, nekem pár éve derült ki az agyalapi mirigyemhez kapcsolódó betegségem, és anyánk mindannyiunknak példa volt. Végül a lehető legjobban alakultak a dolgaink, anyám meggyógyult, de az első szerelmem ott maradt Amerikában, új iskolába kezdtem járni, ráadásul egyik napról a másikra ismert lettem.

– A szüleid zenészek, azt gondolnám, téged is vonzott a popkarrier.
– Én nem terveztem, hogy híres énekes leszek, egyszerűen a zene volt számomra a menekülés, a nyugalom. Mindenhol kívülálló voltam egészen addig, míg nem felvételiztem a Juilliard (zenész-színész képző iskola New Yorkban – a szerk.) előkészítőjébe. A Boces Cultural Arts Centerbe évente hatszáz jelentkezőből kettő jut be, és engem felvettek. Amikor először bementem, hirtelen mindent megértettem, tudtam, hogy ez az én közegem! Ezt a világot hagytam ott, amikor hazaköltöztünk, mégsem volt kérdés, hogy édesanyám miatt itthon a helyünk. A helyzet azonban sokkoló volt. Az öcséim angol nyelvű gimnáziumba mentek, én rögtön a konziba (Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium – a szerk.) felvételiztem. Úgy kellett tanulnom a tantárgyakat, hogy nem írtam, nem olvastam magyarul. Eleinte azt sem akarták, hogy jelentkezzem, aztán mikor végre meghallgattak, akkor felvettek, de nem volt egyszerű a helyzetem, és pluszban befutottam. Dobray György rendező látott egy koncerten énekelni, akkoriban zenélgettem itt-ott. Ő szólt Presser Pici bácsinak, hogy hallgasson meg. Átjöttek hozzánk, meghallgattak, ezután született a Szerelem utolsó vérig betétdala, már eleve az én hangomra szabva. Egészen szürreális élmény volt, hogy egy ilyen ikonnal dolgozhatok együtt, de mielőtt észbe kaphattam volna, már ott voltam minden címlapon, jött a Big Brother, én meg csak nagyokat pislogtam. Sokkot kaptam. Új hely, új kultúra, mindez derült égből, tizenhat évesen.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen egészségügyi nehézségekkel kellett szembenéznie?
Min dolgozik most?
Mitől ilyen összetartó a családja?
Próbáld ki most kedvezményesen!