A Nők Lapja 2020/38. számának Irodalom rovata.

A királynő simogatni kezd, apró érintésekkel, ahogy a csapáson vizsgálgatják egymást a hangyák. Borzongatóan, érdesen csiklandoz a csápja, lehunyom a szemem álmomban, hogy ne lássam felettem a hatalmas fűrészes rágókat és a szőrös tort, összeszorított szemmel ordítani kezdek, így ébredek fel.
Védelmet keresve gurulok át az ágy túlfelére, de csak a fal hidege vár, nincs ott senki. A meleg, meztelen hát, ahova bújni szoktam, nincs a helyén. Arcomra szorítom a tenyerem, mert még mindig érzem a csápok viszketős cirógatását a bőrömön, lihegek, még tart az álombeli pánik, de már tudom, hogy itt, az ágyunkban fekszem, és azt is, hogy mindjárt elmúlik, felébredek vagy visszaalszom. Nem akarom, hogy az álom folytatódjon. Visszamászom a magam oldalára, leteszem a lábam a padlóra, sötétbe meresztem a szemem, kilököm magam az ágyból: nyomás pisilni. Itthon vagyok, ember vagyok, jól vagyok. Tapogatózva botorkálok kifelé.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!