Achrutta machrutta – hopp egy csokitojás! – Baronits Gábor mesél édesanyjáról, Ungár Anikóról

Baronits Gábor varázsos gyerekkora a Nők Lapja 2020/38. számának Anyám és én rovatában.

Milyen egy varázsló fiának lenni? Mos, főz, vasal az ő mamája is, vagy csak csettint, és minden elintéződik magától? Meddig tart a csoda, és egyáltalán, szertefoszlik-e valaha a varázspor? Baronits Gábor gyermekévei bűvöletben teltek, fiatalkora viszont csodálatos szeretetben. Most erről mesélt nekünk.

–Akárhány száz évvel ezelőtt, amikor az én gyerekeim kicsik voltak, édesanyád egyszer, kedvességből, egy születésnapon eljött hozzánk, és a gyerekek frenetikus örömére fantasztikus varázslatokkal kápráztatta el őket, tényleg ámulatba ejtve a társaságot. Miután elment, általános volt a vélemény, hogy milyen csodás is lehet Ungár Anikó gyermekének lenni, hiszen ő egész nap ámuldozhat ilyeneken. Most végre itt a lehetőség, hogy megkérdezzem: Gábor, tényleg olyan csodás édesanyád gyermekének lenni?
– Nos, megerősíthetem, tényleg csodálatos dolog édesanyám gyermekének lenni. A gyermekkorom folyamatos káprázat volt. Sokáig meg is voltam győződve róla, hogy ő valóban varázsló, és a különleges képességeivel, csiribí-csiribá, mindent meg tud oldani egy varázsigével. Ez nekem akkor hihetetlen magabiztosságot adott, hiszen úgy éreztem, nem lehet semmi baj, probléma az életben, Mama csak csettint egyet, és minden jóra fordul, megoldódnak a gondok. Úgy éreztem, az élet egy nagy csoda. Igazából minden jó volt körülöttem, hiszen apámat is varázslónak hittem, zseniális zenészként (Baronits Zsolt szaxofonos – a szerk.) csak belefújt a bűvös hangszerébe, és a legszebb dallamokat varázsolta elő onnan. A társaim körében is kiváltságos helyem volt, persze akkor még nem fogtam fel, hogy ez sokkal inkább anyámnak szólt, aki akkor már kétszeres bűvészvilágbajnok volt, és szinte minden héten nagy sztárok között szerepelt a tévében…

– Nem szép tőlem, de meg kell kérdeznem: mikor jöttél rá, hogy nem, vagy nem úgy varázsló, ahogyan addig gondoltad?
– Talán 7-8 éves lehettem, amikor egyszer a konyhából a szobába nézve a tükörből észrevettem, hogy gyakorol. Akkor egy pillanat alatt összeomlott bennem minden. Anyám mégsem rendelkezik földöntúli képességekkel, hanem azokat a varázslatokat, mint minden halandó ember, ő is begyakorolja. Hát ez nagy sokk volt számomra! Igaz, ő soha nem állította, hogy valami csodalény lenne, csak jólesett nekem ezt hinnem. Emlékszem, volt egy nagy, közös játékunk: amikor külföldön tartózkodott, például Monacóban, este felhívott, megkérdezte, jó fiú voltam-e, és ha igen, akkor menjek be a szobámba, húzzam ki a harmadik fiókot, és ott, a zoknimban találok egy meglepetéscsokit. ACHRUTTA MACHRUTTA – ez volt a varázsige. Én berontottam, kihúztam, és tényleg ott volt, ahol mondta. A hitem akkor, amikor észrevettem a gyakorlást, annyira megrendült, hogy megkérdeztem: a csokitojás azért, ugye, valódi? Megnyugtatott, hogy igen, és szépen, okosan elmagyarázta, a bűvészkedésnél valójában miről is van szó. Hogy mi az ügyesség, a szakma, a trükk, a gyakorlás, az előadás – hogy mi az illúzió.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Akarta-e Gábor követni az édesanyját a pályán?
A hétköznapokban milyen otthon Ungár Anikó?
Ha Gábor megismerkedik egy lánnyal, hogy mutatja be az édesanyjának?
Próbáld ki most kedvezményesen!