Orosz Bernadett ma már látja az intő jeleket, amikre korábban – a megfelelő támogatás és tájékoztatás hiányában – ő is vak volt.

Tavaly novemberben döbbenetes fotó keringett a Facebookon. A vértől összeálló, csomókban kitépett haj és felduzzadt arc mögül Orosz Bernadett nézett a kamerába. A nő látványa annyira sokkoló volt, hogy az ügyben eljáró nyomozó a kihallgatása után azt mondta: „Ilyen brutális támadást nő ellen még nem látott.”
Bernadett úgy érezte, hogy csak a nyilvánosság segíthet rajta, rettegett, hogy az elkövető befejezi azt, amit majdnem sikerült véghez vinnie. Története sokkoló, de nem egyedi: több ezer magyar nő keserű valósága.
A hatgyermekes anya két dolgot szeretne: hogy a bántalmazóját a tettéhez mérten, igazságosan szankcionálják, ő pedig újra nyugodt életet élhessen a gyerekeivel. Interjú.

Mi történt?

Bernadett a sokkoló posztját november 11-én osztotta meg Facebook-oldalán, a feltöltött fotókon a felismerhetetlenségig összevert arcát láthatjuk, miután párja, K. I. bántalmazta. A férfi később egy interjúban azt állította, hogy a fele sem igaz annak, amit a nő állít, azzal védekezett a hatóságnak, nem emlékszik arra, hogy bántotta volna Bernadettet. Sőt, K. I. személyiségi jogok megsértésére hivatkozva ötmillió forintos kártérítésre tart igényt. Az elkövetőt, Bernadett ex-barátját, a nyugalmazott katonai alezredest elengedték, még távoltartás sem került azonnal elrendelésre, csak később, Bernadett indítványára rendelte el ezt a bíróság. A történtek után a Honvédség megszüntette a férfi tartalékos szolgálati viszonyát, jelenleg szabadlábon van. 

Hogy vagy most a támadás után? A sérüléseid meggyógyultak?
Csoda, hogy az arcom ennyire rendbe jött, darabos orrcsonttörésem volt, az orrsövényem elferdült, ezért mozgás közben légszomjjal küzdök, a fülcimpám még összevarrásra vár, a hallásom maradandó károsodást szenvedett. Az alsó ajkam és az állam nem érzem. Az igazság az, hogy más arc néz vissza rám a tükörből, mint a támadás előtt, ez lelkileg nehezen feldolgozható. És nem a szépség itt a kérdés, hanem a sérült identitásom. A műtéteket az OEP nem támogatja, tehát kemény anyagi terheket és mindemellett fájdalmas beavatkozásokat jelentenek. A fogászati költséget az állam megelőlegezte. Pszichésen sem könnyű feldolgozni az átélteket, az első pánikrohamom akkor volt, amikor megláttam a tragédia helyszínén készült fotókat, amelyen

jól látszik az ajtófélfán kapaszkodó véres ujjlenyomatom, a közlekedő falán egy sávban a véres tenyérlenyomatom, amint fékezni próbáltam az elkövetőt, amikor visszavonszolt a szobába.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Több interjúdban is azt mondtad, hogy szerinted a támadást követően nem körültekintően járt el az első, illetékes hatóság. Ez alatt mit értesz pontosan?
Nem a cselekmény súlyosságának megfelelően kezelték a helyzetet. Mondják, hogy ne mondjam, de én mégis kimondom, mert úgy érzem, hogy az elkövető istent játszott, amikor úgy döntött, hogy agyonver, a nyomozó pedig papot, aki felmentette. Mivel a nyomozó azt mondta, hogy ilyen brutális támadást még nem látott, ezért úgy gondoltam, hogy letartóztatásba helyezték az elkövetőt. Teljesen ledöbbentem, amikor kiderült számomra, hogy kiengedték. Nonszensz: idős nőket tartóztatnak le, mert elloptak két zsemlét, de az a férfi, aki a felismerhetetlenségig összevert egy nőt, kis híján puszta ököllel agyonverte, szabadon jár-kel, ismerkedik.
A nyomozó azzal nyugtatott, hogy higgyem el, nem fog többet bántani. Nem értettem, hogy mondhat ilyet, amikor az előző támadást is alig úsztam meg! Kértem távoltartást is, de arra azt mondták, hogy nem felelünk meg a törvényi tényállásnak, nem vagyunk élettársak, nincs közös lakcímünk, de még csak egy városban sem élünk, ezért nem segíthetnek. Végül szerintem a nyilvánosság ereje védett meg, felülvizsgálták a kérelmet és így megkaptam a végzést.

Mi volt a fő motivációja annak, hogy megosztottad a képet és a történetedet?
Halálfélelmemből tettem. Úgy éreztem, az állam cserben hagyott, de ennél is fontosabb, hogy biztos voltam benne – mivel én voltam ott abban a szobában, az elkövető engem ütött – hogy csak a vak szerencsén múlott, hogy nem jártam úgy, mint a sok-sok magyar nő, akiket a saját volt vagy aktuális partnerük öl meg. Nem tudom elfelejteni a sós vér ízét, ahogy lefolyt a torkomon. Vagy azt, amikor megláttam a helyszínelés képeit: a szoba brutálisan szét volt dúlva, a vérem ott volt a bútorokon, az asztalon, amibe beleverte a fejemet. Úgy éreztem, ezt nem fogja befejezés nélkül hagyni. Fontosnak tartom még azt is, hogy a tragédia médiába kerülése által nem híres, hanem hírhedt lettem, ami ugyebár negatív töltésű szó.

Mi történt a kórházban, amikor bevittek?
Látleletet vettek, aláíratták velem, majd abban az állapotban, véresen, a fájdalomtól magam alá vizelve elvittek kihallgatni az illetékes rendőr-főkapitányságra. Döbbenetes volt számomra, hogy egy ilyen brutális támadás után a hatóságok a kihallgatásom során elvárták, hogy a lehető legnagyobb részletességgel számoljak be arról, ami velem történt.

Azóta is úgy érzem, hogy nekem, az áldozatnak kell bizonyítanom azt, ami nyilvánvalóan megtörtént velem. Még a bizonyítékot is bizonyítékkal kell alátámasztanom, miközben többszörösen újra traumatizál a rendszer. 

 

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

A szakirodalom szerint a legtöbb párkapcsolati erőszak akkor válik igazán veszélyessé –ilyenkor történik a legtöbb gyilkosság –, amikor a nő kilép a kapcsolatból. Nálad is így történt.
Igen, csak a szerencsén múlott, hogy nem gazdagítottam a megölt nők statisztikáját. Emlékszem, ott a szobában eljött az a pont, amikor kiüresedtem, ez egy nagyon veszélyes, már minden mindegy állapot. Nem tudom, meddig tartott, de szerencsére egyszer csak felülkerekedett bennem az életösztön, és valahogy az utolsó erőmmel kijutottam a szobából, de ő jött utánam. Soha nem éreztem olyan halálfélelmet, mint akkor, sikítottam, ahogy tudtam, de utolért és visszavonszolt a szobába. Amikor visszacipelt, arra gondoltam, ha nem hallották meg a sikolyomat, akkor engem ez az ember meg fog ölni. Ezt nyomatékosította bennem az elkövető.

Szerinted mit mentett meg akkor?
Hogy meghallottak, és látták, hogy az ajtó meg van rongálódva, ezért bejöttek a szobába.

Ha jól tudom, nem ez volt az első bántalmazás…
Az első 2019. június kilencedikén történt, amikor egy baráti rendezvényen voltunk, ahol az elkövető nagyon sokat ivott. Azt tudni kell, hogy alaptalanul és kórosan féltékeny volt rám, ekkor éppen azért vont felelősségre, mert állítása szerint álmomban mondtam valamit, amiből ő arra következtetett, hogy megcsalom. Én próbáltam azzal érvelni, hogy ez csak egy álom volt, nem értettem miért húzza fel magát egy ilyen értelmetlen dolgon. Na, ezt nem kellett volna. Felállt és a gyerekek előtt belevágta a betonfalba a fejemet, majd tarkón ütött kétszer, a másodiknál fogták le a barátai.  

A barátok hogyan reagáltak?
Láttam az őszinte döbbenetet az arcukon, innen tudtam, hogy nem nézhetek ki túl jól. Az egyikük azt mondta: „Te megőrültél, Pisti!”
Azt tapasztaltam, hogy egy ilyen támadás egyszerűen sokkhatásként éri a jelenlévőket, valami olyannal találkoznak ilyenkor, amiről korábban csak maximum olvastak vagy filmben láttak. Ha azonban lenne megfelelő prevenció, ha az emberek tájékoztatva lennének arról, hogy mi pontosan a bántalmazás természetrajza, akkor azt is tudnák, hogy egy ilyen helyzetben mi a jó cselekvési terv.

A megfelelő tudás birtokában talán kevesebb lenne az áldozathibáztatás, a környezet vagy akár a hivatali szervek nem keresnének mentséget és okokat az elkövető számára.

Szembenéznének azzal a ténnyel, hogy nem kell semmit tenni ahhoz, hogy egy bántalmazó fizikai erőszakot alkalmazzon. A barátai közül egyébként csak egy ember mondta, hogy tegyek feljelentést, a többiek úgy voltak vele, hogy hibázott.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

A te barátaid hogyan reagáltak az eseményekre? 
Először azt mondták, jelentsem fel mindenképp. Amikor viszont elmondtam a félelmemet, hogy az elkövető egy befolyásos személy, és attól félek, hogy a kapcsolatai révén eltussolja az ügyet, akkor elbizonytalanodtak, és már ők sem voltak benne biztos, hogy meg kéne-e tennem. Mi van, ha csak olaj lesz a tűzre? Ez engem is visszatartott.

Kapcsolati erőszak esetén nem hivatalból történik a feljelentés, hanem magánindítványra, amit csak kevés bántalmazott mer megtenni. Szerinted segítene a helyzetükön, a családon belüli erőszak szankcionálásának a helyén kezelésén, ha ezt a feladatot nem a bántalmazottra testálnák?
Persze, hiszen sok áldozat félelemből nem teszi meg, vagy ha meg is teszi, hasonló okokból visszavonja. Félnek egy olyan procedúrától, amiben nagy eséllyel majd nem hisznek nekik, és elbagatellizálják a velük történteket. Összefüggő stratégiai terv kellene, kezdve azzal, hogy az illetéseknek felül kellene vizsgálni a joggyakorlatot, és nagy energiákat kellene fordítani a prevencióra.

Most, hogy már több információd van a bántalmazás és a bántalmazók természetrajzáról, látod, hogy voltak-e korábban az intő jelek? Ha igen, mik voltak ezek?
A kontrollmániája, hogy az élet minden területén szabályozni akart, hogy ok nélkül bizalmatlankodott és féltékenykedett, hogy folyamatosan kritizált, és utólag az is intő jel volt, hogy minden exét pocskondiázta előttem, mindenért ők voltak a hibásak. (Ez a nárcisztikus személyiségzavaros emberekre jellemző – a szerk.) Ma már azt is tudom, hogy áldozattípus vagyok, nem véletlen, hogy korábban is volt már bántalmazó kapcsolatom. Mostanában kezdtem el én is felismerni azokat a tulajdonságokat, amik az elkövetőket gyakran jellemzik.

Például?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
A hatgyermekes Bernadett úgy érezte, hogy csak a nyilvánosság mentheti meg az életét.
Miért nehéz szabadulni egy bántalmazótól?
Hol tart az ügye és mit üzen a többi bántalmazott nőnek?
Próbáld ki most kedvezményesen!