Írni és élni vagy harcolni – miért tabu a női újságírók online zaklatása?

Hiába vannak nemzetközi ajánlások, a női újságírók online zaklatása még mindig tabu, pedig a jelenség valamilyen formában mindenkit érint, aki erre a pályára lép. Miért és hogyan kellene kiemelten kezelni a női újságírók online védelmét?

A független, mindenkori kormányokat ellenőrző és bíráló újságírók fenyegetettsége világszerte növekszik, a női újságírók helyzete pedig a szakmán belül is sokszor különösen megterhelő. Konfliktuszónákban az ellehetetlenítésük, fizikai bántalmazásuk és megerőszakolásuk a háborús nemi erőszakéhoz hasonló: célja a leigázás és mindannak a szimbolikus és fizikai megsemmisítése, amit egy független női újságíró képviselhet – esélyegyenlőség, demokratikus érték, függetlenség, szolidaritás. Nem véletlen, hogy a 2017-es ENSZ Közgyűlés 72/175. sz. határozata kiemelten foglalkozik a kérdéssel, és felszólítja a tagállamokat, hogy foglalkozzanak ők is vele: a támadásokkal, amelyek aránytalanul célozzák és érintik a női újságírókat. A határozat sürgeti az illetékeseket, hogy biztonságos, nemi szempontból érzékeny megoldási javaslatokkal álljanak elő a női újságírók védelme érdekében.
Az a globális trend, amely a kormányokkal kritikus, azokat ellenőrző, állami apparátustól független újságírókat éri, és amely egészen a meggyilkolásukig vezethet, nemektől független. Ehhez kapcsolódik az a jelenség, amely főleg az online térben történik: a zaklatás, fenyegetés végtelen láncolata. „Emellett az is probléma, hogy ezek jórészt láthatatlanok maradnak.

Nem indulnak eljárások, nem kapnak megfelelő eljárási jogorvoslatot azok az újságírók, akiket ilyen atrocitás ér.

A nemzetközi határozatok kötelezik az országokat arra, hogy szankcionálják az újságírók elleni bűncselekményeket. Az államok ezt nem veszik komolyan, már csak azért sem, mert sokszor az elkövető maga az állam, és az is sokszor fordul elő, hogy éppen politikusok indítanak büntetőeljárásokat újságírók ellen. Ez is a bántalmazás egyik formája, amikor úgy próbálnak elhallgattatni újságírókat, hogy büntetőeljárást indítanak ellenük” – mondja Bodrogi Bea médiajogász. Ez a tehát a probléma nemzetközi kerete, ahogyan az is, hogy a női újságírók mindennek fokozottan kitettek. Az International Women’s Media Foundation jelentése szerint minden 10. újságírónő élt át halálos fenyegetést az elmúlt évben, 83 százalékuk személyesen kapott fenyegető üzeneteket és 90 százalékuk érzi úgy, hogy az elmúlt 5 évben emelkedett az online zaklatások és fenyegetések száma. Munkájuk következtében az érintettek 68 százaléka aggódik az online biztonsága, 53 százaléka pedig a fizikai biztonsága miatt is. 

Tudjuk, mikor engeded ki az udvarra a gyerekeidet játszani

Hazánkban és Nyugat-Európában, valamint Észak-Amerikában ez a jelenség jellemzően nem a női újságírók fizikai bántalmazásában, megerőszakolásában, börtön- vagy halálbüntetésében nyilvánul meg. Inkább a véleményformáló, illetve gazdasági, politikai vagy sport témákat feldolgozó női újságírók online zaklatásában érhető tetten. Hazai statisztika nem áll rendelkezésre, de egy nemzetközi kutatás szerint az amerikai női újságírók 90, a kanadaiak 71 százaléka az online zaklatást jelölte meg a legnagyobb fenyegetettségként az életében. A nőklapja.hu által megkeresett magyar érintettek is hasonlóról számoltak be: elmondták, hogy sokszor komoly traumát és fenyegetettséget élnek meg. Az online zaklatás tartalma legtöbbször külsőségekre vonatkozik, szexuális vagy szexista jellegű, sokszor személyes adattal, információval él vissza. A nőket célzó online provokációk szexista jellegük miatt különböznek a férfi politikai újságírókat érő – legtöbbször szintén igen durva – lejáratástól és zaklatástól. „Amióta újságot írok – a 2000-res évek elejétől –, azóta érzékelem ezt az online fenyegetettséget. A zaklatók információkat gyűjtenek az emberről és személyes adataival élnek vissza. Nálam a mélypont azt hiszem, az volt, amikor olyan üzenetet kaptam: tudjuk, mikor engeded ki az udvarra a gyerekeidet játszani. Biztos vagyok benne, hogy ennek az állandó, folyamatos nyomásnak, ami alá helyezik az embert, hosszú távú következményei lesznek. Ez nem egy aktus, amit egyszer átél az ember, aztán megszabadul tőle, hanem egy állandó, folyamatos nyomás. Életek, családok mennek erre rá” – mondja Parászka Boróka, marosvásárhelyi újságíró, aki több háborús övezetből is tudósított már. „Nem a mondanivalód ítélik meg, hanem azt, hogy milyen a hangod, a korod. Nagyon erős a kor miatti megszégyenítés.

Mindegy, hogy ki vagy, hogy nézel ki, hány éves vagy. Aki vagy, azt szégyenítik meg, mert azt szeretnék, hogy ne az legyél: újságíró, aki tudósít sokak számára kellemetlen kérdésekről” – mondja Parászka Boróka.

Tartalmi kritika nincs, csak gyűlölet

„Lófejű, kapafogú, azért nem rettegsz a migránsoktól, mert még nekik sem kellenél” – ez csak néhány a Biró Mariannát, az Indexnél nemrég felmondott politikai újságírót eddig érő kommentek közül. Ő így foglalja össze a helyzetet: „mindig az a kérdés, hogy az ember meddig érzi úgy, hogy ez vállalható, mert a munkájával együtt jár. Nyilván senki nem azt vállalja, hogy – finoman fogalmazva – prostituáltnak nevezzék azért, mert az egészségügyi ellátással kapcsolatban megtudott egy közérdekű információt, amit több forrásból megerősített, és közzéteszi azt. Amikor a bántalmazás a cél és a tolakodás, akkor azt vissza kell utasítani.

Abuzív megjegyzéseket, külsőmre vonatkozó kritikákat, de halálos fenyegetést is kaptam már.

Meg kell akadályozni, hogy ilyen típusú bántalmazást szenvedjen el egy újságíró, és tudatosítani kellene mindenkiben, hogy ez nem a véleménynyilvánítás szabadságának megsértése” – foglalja össze tapasztalatait Biró Mariann, aki szerint az is általánosnak mondható jelenség ma az újságírók körében, hogy – szintén nemtől függetlenül – a politikai újságírás kevéssé vonzó: „kevesen választják pályakezdőként a politikát, inkább kultúrával, könnyű közélettel foglalkoznak, akik újságírásra adják a fejüket, pontosan azért, mert ez egy frontvonal. Aztán sokszor mégis úgy alakul, hogy belenyúl olyan témába az ember, amivel feltár valami olyasmit, ami a hatalmon lévők, vagy más szereplők érdekeit sérti. Mindezzel együtt nagyon sok bátor ember van, aki mer véleményt nyilvánítani egy-egy területen, de a politika kifejezetten mostoha terület a szakmán belül is. Az, hogy mondjuk kisgyerekes anyaként nem akarod magad ilyen típusú folyamatos bántalmazásnak kitenni vagy nem akarod a babavárásod időszakát ezzel terhelni, és emiatt inkább a pályaelhagyást választod, ennek – vélhetően – nagyban betudható.”

Bíró Mariann azonban nem szűkítené le csupán az újságíró szakma problémájára a jelenséget: „Ez a társadalomban amúgy is jelen lévő feszültségek kizaccosodása a mi szakmánkban. De ezen akkor tudunk változtatni, ha bizonyítunk. Úgy, hogy álljuk a sarat. Hogy ezt hogyan lehet egyéni, csoportos, szakmai szinten segíteni szabályrendszerrel, képzésekkel, azt nem tudom, de biztosan lehetne.”

Szakmai protokoll és védelem nélkül

Hiába éli meg a legtöbb érintett valós fenyegetettségként az online zaklatást, és hiába érvényesek a nemzetközi ajánlások hazánkra is, a helyzetről itthon még mindig nem indult el érdemi társadalmi és szakmai párbeszéd. Bodrogi Bea szerint fontos lenne, hogy a szerkesztőségen belül a vezetők komolyan vegyék az újságírókat ért fenyegetéseket, zaklatásokat és legyen belső eljárás és gyakorlat az ilyen helyzetek kezelésére. Nem mindegy ugyanis, hogy az újságírót a munkája, az általa írt cikk tartalma miatt éri erős kritika vagy a személyére, külső adottságára kap szexuális töltetű megjegyzéseket, fenyegetéseket. Míg a kritikát az újságírónak tűrnie kell, a fenyegetést és zaklatást már nem – mondja a jogász.
Megkerestük Hargitai Miklóst, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökét is azzal kapcsolatban, hogyan kezeli a kérdést a szakma, nyújt-e védelmet, tájékoztatást, képzést az érintetteknek: „ilyen tárgyú hazai tematikus felmérésről nem tudok, ilyen típusú ügy sem jutott el hozzám eddig. A személyes tapasztalataim is inkább kedvezőek – azokban a szerkesztőségekben, ahol eddig dolgoztam, nem volt kézzelfogható ez a probléma. De minden irónia nélkül mondom:

ezt egy női kolléga akár máshogy is láthatja: akinek nem a bőrére megy, abban csak a legkirívóbb esetek tudatosulnak.

Jogsegélyszolgálatunk van – nem a zaklatásra specializáltan, hanem általános hatáskörrel –, ilyen ügyünk viszont még nem volt. Egyáltalán nem gondolom, hogy természetesnek kellene tekinteni, vagy hogy >>a munkával jár<<. Inkább az a helyzet, hogy a közéleti sajtóban a zaklatás is jellemzően politikai töltetű” – válaszolt megkeresésünkre a MÚOSZ elnöke.

Magyarországon tehát jelenleg nincsen kifejezetten a női újságírók helyzetét és védelmét célzó képzés vagy szakmai protokoll, léteznek nemzetközi irányelvek azonban, amelyeket bármelyik magyar szerkesztőség gyakorlatba ültethet. Például a Mapping the Media Freedom, ahol követik, rögzítik, nyilvántartják ezeket az eseteket. A BBC-nek is van preventív képzése, amely az érintettek digitális biztonságának védelmét tematizálja, és ezzel kapcsolatban ad hasznos tudást, eszközöket. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (Organization for Security and Cooperation in Europe – OSCE) külön aloldalt működtet a női újságírók online biztonságának előmozdítása érdekében. Átfogó javaslatcsomagot kínál az International Press Institute (IPI) mindenki számára elérhető javaslatcsomagja is, amely minden vonatkozó gyakorlati kérdést érint a szerkesztőségek belső eljárásrendjétől kezdve a jogi segítségnyújtásig, abban az esetben, ha a zaklatás odáig fajul, hogy az illetőt jogsérelem éri. Onnantól, hogy hogyan érdemes az esetet jelenteni, egészen odáig, hogy milyen lelki segítséget kapjon az illető. Azt is kimondja, hogy alapvető, hogy felső szinteken a menedzsment foglalkozzon a kérdéssel, és kialakítson valamilyen protokollt erre nézve. 
Bodrogi Bea szerint ezért a tudatosítás, a probléma a problémaként azonosítása lenne az első lépés. Hiszen minden nemzetközi kutatás azt hangsúlyozza, hogy a nők különösen kiszolgáltatottak. Több abúzus, fenyegetés, megfélemlítés, zaklatás éri őket. Kevésbé jellemző, hogy egy korrupciót feltáró férfi újságíró szexuális zaklatást szenvedne el. A hazai kultúrában ennek nincsen látszata, de nincs meg az a biztonságos tér sem, ahol lehetne erről beszélni” – mondja a médiajogász, aki szerint az is nagyon fontos lenne, hogy ezt a problémát problémaként kezeljék az újságírók maguk is, az őket alkalmazó cégek pedig olyan környezetet teremtsenek, ahol lehet ezeket az ügyeket jelenteni lehet, és érdemben kivizsgálják őket.

Nők nélkül nincs sokszínű újságírás

A leginkább tetten érhető következménye a női újságírókat érő, állandósult zaklatásnak a pályaelhagyás vagy a pályamódosítás, illetve a közéleti, politikai témák kerülése.

Pedig minél kevesebb nő ír közéleti témákról, annál inkább borítékolható, hogy a nőket érintő fontos ügyek vagy sajátos szempontok kiesnek a közbeszédből.

Ilyenek lehetnek a reprodukciós jogokhoz – az abortuszhoz, a szüléshez –, a gyermek- és családpolitikához, a családon belüli erőszakhoz, a fizetésbeli különbségekhez, menstruációs szegénységhez, gondozási válsághoz vagy a jellemzően elnőiesedett területekhez – mint a szociális vagy az oktatási szféra – kapcsolódó kérdések. Ugyanakkor az is beláthatatlan következményekkel járna, ha kizárólag női témákra szűkülne a női újságírók tevékenysége. Libor Anita, a nőklapja.hu főszerkesztője éppen ezért azt hangsúlyozza, hogy az újságíró nők helyzete és megítélése az újságírás minőségére és az újságírás jövőjére is hatással van: „ha kevesebb nő megy emiatt újságírónak, akkor kevésbé tud érvényesülni a női látásmód, kevesebb nőket érintő téma tud helyet kapni a médiában, és ezen keresztül az emberek fejében. Mindenkinek érdeke, hogy az újságírás, a közéleti újságírás is sokszínű legyen, és ehhez az kell, hogy az újságírás biztonságos terep legyen a nők számára. Ez éppen ezért nem szakmai, hanem emberi jogi kérdés” – foglalja össze Libor.

A magyar női újságírók azonban sokszor inkább láthatatlanok szeretnének maradni, mert alapélményük, hogy a láthatóság ilyen mértékű és intenzitású fenyegetettséggel is jár. Az érintettek sokszor azért nem viszik bíróságra a zaklatási ügyeket, mert – amint Parászka Boróka összefoglalja – kevés szabadidejükben, amit nem a munkával töltenek, inkább élni szeretnének, nem pedig harcolni.

Kérünk, segítsd a munkánkat, és szánj pár percet a kérdőívünk kitöltésére, mert tudni szeretnénk a véleményedet a Nők Lapjáról és a nőklapja.hu-ról!

(Kiemelt képünk illusztráció, forrása: Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!